Background Image

2018. 05. 21.

Jn.4,1-15

            Amikor pedig megtudta Jézus, hogy a farizeusok meghallották, hogy ő több tanítványt szerez és keresztel, mint János - bár maga Jézus nem keresztelt, hanem a tanítványai -, elhagyta Júdeát, és elment ismét Galileába. Samárián kellett pedig átmennie, és így jutott el Samária egyik városához, amelynek Sikár volt a neve. Ez közel volt ahhoz a birtokhoz, amelyet Jákób adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákób forrása. Jézus akkor az úttól elfáradva leült a forrásnál; az idő délfelé járt. Egy samáriai asszony jött vizet meríteni. Jézus így szólt hozzá: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. A samáriai asszony ezt mondta: „Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, mikor én samáriai vagyok?” Mert a zsidók nem érintkeztek a samáriaiakkal. Jézus így válaszolt: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom!, te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.” Az asszony így szólt hozzá: „Uram, merítő edényed sincs, a kút is mély: honnan vennéd az élő vizet? Talán nagyobb vagy te atyánknál, Jákóbnál, aki ezt a kutat adta nekünk, és aki maga is ebből ivott, sőt fiai és jószágai is?” Jézus így válaszolt neki: „Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” Az asszony erre ezt mondta: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg, és ne kelljen idejárnom meríteni.”

 

          Ha az elhangzott igét valamiféle dramatizált, mondjuk egy kis színdarab formájában szeretnénk előadni, akkor minden bizonnyal az egyik első kérdés az lenne, hogy mi legyen díszletként a színpadon.

          Mivel eléggé központi szerepet játszik történetünkben a kút, ezért úgy gondolom, hogy a kút állhatna a színpad közepén.

          A kút, ami jelképezi azt a helyet, ahol Jézus hosszú út után lepihen.

          Azt a helyet, ahol Jézus és a samáriai asszony beszélgetnek.

          Azt a helyet, ahol a szomjunkat lehet oltani, sőt úgy, hogy utána már soha meg nem szomjazzunk.

          Igen, a kút egyszerre a dinamikusság jele, amit meg lehet találni, ahova lehet tartani; és másrészt az álló helyzete miatt a stabilitás, az állandóság jele is.

          Érdekes azonban most úgy olvasnunk ezt a szöveget, hogy elővesszük az eredeti újszövetségi görögöt is.

          Tudom persze, kedves fiatalok, sok mindent megtanultunk a konfirmációs évünk alatt, de az újszövetség eredeti nyelvét nem – még jó!

          Azt esetleg majd megtanulja Önök közül az, aki a teológiának művelésére adja netántán a fejét, és akár kacérkodik is az ötlettel, hogy még egy ilyen fekete-köpenyes lelkész is lehetne belőle, mint amilyenként én is itt állok most Önök előtt, hogy megáldjam Önöket.

          De én most mégiscsak arra biztatom az ünneplő gyülekezetünket, hogy nézzük csak egy kicsit az eredeti szöveget!

          Merthogy a mai igénkben, amit mi Jákob kútjának fordítunk, valójában csak a 11. verstől szerepel a kút – a freár kifejezés, különben meg a pégé szó van itt – a forrás.

          Igen, mindkettő milyen szép kép: a kút az állandóságé, a biztonságé, a passzív egy helyen álló stabilitásé; de nem árt, hogyha igénket úgy is látjuk, mint amiben a forrás szó szerepel, ami viszont lehet a mozgás,  az alakulás, a formálódás, a lét-csordogálás szimbóluma is.

          Persze a forrás is csak egy állandó helyen van, viszont a vize folyik tovább - nem marad egy helyen, nem tapad a röghöz, nincs bekeretezve, nincs korlátozva, mint ahogy a kút gyűrűi keretet, biztonságot, állandóságot adnak.

          Testvérem, keretezett, biztos, állandó, stabil hitünk élő vízének van-e útja tovább és folyik-e tovább?

          Vagy elakad korfirmáltságunknál?

          Netántán kikonfirmáltsággá válik?

          Vagy éppen, hogy egy hatalmas folyam – egy igazi életfolyamat kezdő forrásává lesz?

          És a kút képviseli az állandóságot is.

          Azt az állandóságot, amely mindnyájunk életében lényeges és fontos.

          Hiszen mindazon szép és nehéz dolgok közepette, amelyek történnek az életünkben, szükségünk van az olyan helyekre, amelyek az állandóságot képviselik, ahonnan újra meg újra meríteni lehet.

          A szüleink háza lehet például olyan, ahova bárhonnan bármikor haza tudunk menni, és ahol mindig szeretettel és örömmel fogadnak.

          No, meg persze lehet ilyen kúttá és forrássá a gyülekezetünk, a templomunk is, ahova szívesen visszatérünk, hiszen ez egy lelki otthonunk, ahol önmagunkhoz és Istenhez is odatalálhatunk.

          Van hát honnan elindulni, és van kihez, mihez mindig hazatérni, elvégre megvan a hátterünk.

          Viszont most elindulunk.

          Lassan szárnyra kapunk, kirepülünk a biztonságot adó fészekből.

          A konfirmációval végképp elkezdődött a felnőtté válásuk, kedves Konfirmandusok, merthogy mától a gyülekezet nagykorú tagjai lesznek.

          Tulajdonképpen mi leszünk az az első közösség, amely magukat először felnőttnek tekinti, annak lehetőségeivel és annak felelősségeivel.

          Lehet, hogy furcsa ezt 14-15 évesen megélni, hisz a részleges és a valódi nagykorúság majd jócskán később veszi kezdetét az életükben.

          De ettől még az egyházuk, gyülekezetük már számít magukra: arra, hogy továbbfolyó forrásvízként Önök bekapcsolódjanak a mindenapjainkba, hogy legyenek ennek a közösségnek, és alapvetően az evangélikusságunknak, bárhova is viszi magukat az Élet, meghatározó elemeivé.

          Előbb, míg még csak csordogáló források, az ifjúsági életünkben, aztán terebélyesedő érként a fiatal felnőttek szolgálataiban.

          És ha aztán az életben megtalálták a helyüket, akár a fociban, a lovaglásban, a táncba, a számítástechnikában, a megannyi képzésben, akkor azt a tudást, munkát, szolgálatot kamatoztathatják az egyházban is.

          Később kis patakként, bízunk benne, tudni fogják, hogy számíthatnak erre a gyülekezetre és papjukra.

          Ha majd esküdni akarnak, tudják a helyet, ami áldásként várja magukat; ha majd kereszteltetni akarják a gyermeküket, ismerik az e-mail-címünket, a honlapunkat, az elérhetőségeinket, a mobilszámunkat.

          Ha pedig már folyó lesz a sorsuk, kiszélesedett az életük a munka és család területén, akkor tudni fogják, hogy a templom erőt ad, a hittestvérek meghallgatnak és segítenek – és tudni fogják, hogy maguknak is tenni kell ezért, hogy a jövő generációi is megkaphassák mindazt, amiből Önök is erőt meríthetnek egész életükre.

          Ha meg majd folyamok lesznek, reméljük, mint szüleik, nagyszüleik, keresztszüleik, maguk is hozzák majd gyermekeiket hittanra, gyerekistentiszteletekre, templomi alkalmakra, és megtanítják majd őket az imádkozó, igére figyelő életre – és remélem, hogy amikor majd körülbelül nyugdíjba vonulok, akkor egy jó negyed évszázad múlva a maguk gyerekei vallják meg itt a hitüket, és erősödnek meg elkötelezettségükben.

          Mert igen, ennek a forrás létnek megvan a jövője, a folytatása, és ennek a jövőnek és folytatásnak megvannak a látványos, kézzelfogható, tapintható, követhető és jól érzékelhető jelei.

          Ehhez az állandóan folyó folyamathoz pedig nemcsak külső jelek kellenek, mint amilyen az otthont vagy a gyülekezetet, hanem bennünk, a szívünkben-lelkünkben is szükséges ez az állandóság.

          A mai konfirmáció napja utal egy ilyen szilárd alapra: az Istenhez való tartozásra.

          A keresztségben egykor Isten mondott Igent Önökre, és ma Önök válaszolnak a saját Igenükkel.

          Mert Istennel alakítani szeretnétek az életüket.

          Mert jó, ha Isten erősít és szembesít minket azzal, amit gondolunk és amit cselekszünk.

          Fontos a szilárd, az állandó alap, a személyiségben, a gondolkodásban, a cselekvésben – és különösen is Istenben, aki éltet, és aki kívánja, hogy sikerüljön az életünk.

          Itt az oltár felé nézve, a oldalt találunk egy kutat, az élő víz kútját: a keresztelőkutat.

          A keresztelő medence emlékeztet arra, hogy Isten kimondta egykor az Igenjét nekünk.

          És az egykori keresztségünk tudatában szól most az Önök erre visszhangzó Igenje.

          És mi – a többiek – szintén a keresztelésünkre és a konfirmációnkra emlékszünk, hogy látva önöket, mi is megerősödjünk az Isten és mi közti kölcsönös igennel.

          Sokan, innen, e kúttól indultak; vagy egyházunk egy másik templomának keresztelőkútjától.

          A szív igenjét egykor még a szeretteik, most pedig maguk mondhatják ki.

          Hitvallást tehetnek, elköteleződhetnek, vallástételre adhatják szívüket.

          Hiszem, hogy ezek a gondolatok megértek magukban az eddigi életük során, és remélem, hogy a konfirmáció oktatás során ezek csak erősödtek.

          Hogy ami hány és hány fiatalnak sajnos hiányzik az életéből, az a magukéban meglehet.

          Hogy láthatták, a világ dicsősége elmúlhat, de a belső kincseink örök értéket képviselnek: és ezek a kincsek, az elsajátított tudás, a megérlelt hit, az átélt élmények életre szóló táptalajt adhatnak.

          Hogy amikor megismertük a gyülekezetünk és felekezetünk életét, a különböző szolgálati területeket, akkor láthatták, sokunknak elkötelezettsége ez a hit: és lehet, hogy igaza van a bölcsnek, aki azt mondja, hogy soha nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni, de ugyanakkor valahogy mégiscsak az a bizonyos folyó ugyanaz marad, mégha a vize cserélődik is.

          Hogy amikor igékről beszélgettünk, amikor közösen énekeltünk, amikor kiselőadást készítettünk, amikor bebarangoltuk a templom minden zegét-zugát, amikor irodalmi alkotásokat szemléltünk, amikor dogmatikánkkal és etikánkkal foglalkoztunk, amikor egyháztörténetünk és gyülekezetünk történetébe tekintettünk bele, amikor szerkezeti életünkkel ismerkedhettünk meg, akkor mindez azért volt, hogy legyen Önökben egy ott pezsgő belső alap, egy elsajátított tudás, egy érte megküzdött bizalom, egy belső megajándékozottság.

          Kívánom Mindnyájunknak, egész gyülekezetünknek, és persze mindenek előtt a konfirmandusainknak a lutheri 95 tétel első tézisének életünkre való kihatását: örök forrását: „A keresztény ember élete naponként megtérés kell hogy legyen.”

          Elkezdhették, folytassák hát Istennel ezt az utat!

          Törjön utat lelkükbe és életükbe az élő víz: változtassa, jobbítsa, segítse életüket ez naponként, és legyen ez ott örök áldásként mindig az életükön!