2018. 05. 27.

Ef.1,3-14

            Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban. Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában. Őbenne van - az ő vére által - a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából, amelyet kiárasztott ránk teljes bölcsességgel és értelemmel. Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne az idők teljességének arról a rendjéről, hogy a Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van. Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk a Krisztusban. Őbenne pedig titeket is - miután hallottátok az igazság igéjét, üdvösségetek evangéliumát, és hívőkké lettetek - eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, örökségünk zálogával, hogy megváltsa tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására.

            Egyetlen egy mondat, nem kevesebb, mint 202 szó – legalábbis az eredeti görög szövegben.

            A magyar fordítás már segíti az olvasót, igehallgatót annyiban, hogy mondatokra szedi ezt az egyetlen egy mondatnyi üzenetet.

            Rengeteg, iszonyúan sok.

            Ha emlékezni szeretnénk arra, hogy mi is volt ennek a végtelen hosszúságú egy igemondatnak a legelső részében, miután az egészet hallottuk, felolvastuk, nos, az nem lenne egy könnyű feladat.

            És ha meg akarnánk érteni első hallásra, nagyon valószínű, hogy ugyancsak csalódni fogunk.

            Miért ez a hatalmas, sokszorosan összetett mondat, amelyről van olyan teológus, aki azt mondta róla, hogy ez az újszövetség szörnyszülöttje; és van olyan teológus is, aki pedig a korabeli görög irodalom egyik retorikai csúcsteljesítményét látja benne?

            Egy mindenesetre bizonyos.

            Az, hogy ez az ige egy hihetetlen sodrású ige.

            És milyen jó lenne, hogyha ma át tudnánk adni magunkat Pál apostol kitörő Szentháromság-magasztalásának a sodrásának, sodró lendületének!

            Szentháromság ünnepnapjára nem is kívánhatnánk magunknak ennél szebb igét, amely azt mutatja meg, hogy hogy munkálkodik, dolgozik értünk a Szentháromság Isten.

            És milyen jó lenne, hogyha megéreznénk ebből a magasztaló folyamból, hogy ez az egy mondat nem egy körülményes és túlbonyolított teológiai fejtegetés, hanem egy egészen különleges áldó és magasztaló szóáradat.

            Mégpedig nem a rossz értelemben vett szóáradat, hanem olyan, ami a forma és tartalom precíz összekapcsolásából fakad.

            Pál apostol azért áldja ilyen hihetetlen tempóval és áradattal Istent, merthogy Ő is „megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban.”

            Az a sokminden, az a hihetetlen gazdagság, amire ez mutat, az a rengeteg hála és csodálat, az az megannyi öröm, ami feltárul Pál szívéből, ezt a formát igényli magának!

            És ugyanezt a csodálatot és imádatot hivatott létrehívni az apostol egy szem jókais vagy kossuthos körmondata az igeolvasók és hallgatók, elsősorban az egyháziak szívében is.

            Merthogy az efezusi levelet nyugodtan merészelhetjük így hívni: ez az egyház levele.

            Az a páli levél, ami tele van olyan utalásokkal, értelmezésekkel, ötletekkel és gondolatokkal, amelyek mind az egyház életére és működésére vonatkoznak.

            Ez az ige, és maga az egész efezusi levél arról szól, hogy hogyan foglalkozhatunk mi is az egyházzal, a saját felekezetünkkel, a magunk gyülekezetével, mégpedig egy olyan korban, amikor körülöttünk minden inog és reng?

            Nos, ennek a különös levél-bevezető imádságnak, áldásmondásnak az első végtelen hosszú mondatával foglalkozunk ma: vagyis azzal, hogy mit jelent, hogy Isten megáldott minket minden lelki áldással?

            Akár feltehetném ezt a kérdést úgyis, mint hogy hogyan gondolkodjunk magunkról, azaz hogyan lássuk önmagunkat, és hogyan látnak bennünket, mint egyházat?

            Tegnapi 25 éves érettségi találkozóm közös ebédjénél az asztali beszélgetések során az egyik legmegdöbbentőbb mondata az volt az egyik volt osztálytársamnak, amikor az egyházi esküvők kérdésköre került elő, hogy ő hisz Istenben, de egyáltalán nem tud hinni abban, hogy Őt intézményesített keretek között lehessen tisztelni; így aztán számára az egyház egy abszolút felesleges dolog.

            Tényleg feleslegesnek tart minket a világ?

            Ma hősök napja is van: harcokban elesett honvédőinkre emlékezünk ezen a napon.

            De én most így teszem fel a kérdést: vajon az a kép bennünk az egyházról, és kintről rólunk az egyházhoz, hogy ez a hősök, mármint a hithősök helye?

            Akiknek énekelhetnék a nem oly régi slágerrel, hogy „Te vagy a legnagyobb hős a világon?”

            Aztán gyermeknap is van: köszönthetjük a legkisebbjeinket, a gyermekeket.

            De én most ezt a tényt is így ötvözöm bele a magunknak szánt kérdésbe: vajon az egyház belülről és kívülről nézve mennyire gyermeki, mennyire gyerekes, mennyire Isten-gyermeki?

            Mit látunk magunkról és mit látnak rólunk, Szentháromság vasárnapján, a teljes isteni valóság dicséretének ünnepén?

            Milyen történeteink vannak ezen a téren magunkról?

            Szomorúak vagy örömmel teliek?

            Olyan események, amelyekben saját engedetlenségünk, esetleg képmutatásunk jelenik meg előttünk, amikor talán még magunkban is csalódtunk?

            Olyan pillanatok, győzelmek, amikor megéltük azt, amire elhívást kaptunk?

            Mit láttál más hívő emberekben, a gyülekezeti tagokban, a különféle alkalmakra járókban, és az egyes csoportjainkban?

            Gyönyörűséget, Krisztus visszatükröződő szépségét?

            Fáradtságot, kicsinyességet, viszályt, bosszúságot?

            Hogyan látod, testvérem, például a gyülekezetet ebben a pillanatban, amikor ezen az istentiszteleten vagyunk együtt, akár régóta ide tartozó templomos hívőnk vagy, akár vendég vagy, esetleg még nem is vagy keresztény?

            Remélem, azt látod, hogy az itt élő vagy nyaraló emberek kellemes benyomást keltenek, megnyerőek!

            Remélem, hogyha ebbe a templomba belépsz, akkor nem egy taszító helyet találsz, hanem áldott emberek áldott légkörű áldásmondó mentalitását bíró templomot.

            Lassan egy éve, hogy idekerültünk feleségemmel lelkészcsaládnak: de már ez alatt az egy röpke év alatt is kiderült, és váltig állíthatom, hogy ez a közösség egy olyan gyülekezet, ahol és akikkel jó együtt lenni és beszélgetni.

            Merem hinni, hogy újra meg újra kitör belőlünk a csodálat és az ámulat, amikor egymásra nézünk.

            Pállal együtt mi is felemeljük a tekintetünket: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja…”

            Amikor az egyházról kezd el beszélni a 13. apostol, akkor nem a nyavalyákkal kezdi.

            Persze lesz majd szó azokról az efezusiaknak írt levelében, de ő mindenek előtt az Istennel kezdi.

            És nem azért, mert nem tudja, vagy nem akarja látni, kikből áll valójában a gyülekezet, hanem azért, mert tudja a sokkal nagyobb valóságot és titkot: ezt a közösséget Isten határozza meg.

            Istené, őbenne kezdődik, benne él, és egyedül általa, rajta keresztül érthetjük meg.

            Minden igaz, amit látunk magunkból, minden, amit elmondhatnak magunkról, hogy milyenek is vagyunk – de van egy mindent megelőző igazság, amit mások talán nem láthatnak meg elsőre, bár remélem: és ez a mindent megelőző igazság az Isten.

            Nagykorú gyülekezet az, amely tudatában van ennek a hatalmas titoknak és csodának.

            Hogy nemcsak magát látja… hanem látja az áldó Istent, az akár még egyházán keresztül is áldó Istent.

             Amikor magunkra nézünk, amikor egymásra nézünk; hétköznap és vasárnap, sokkal többről van szó, mint ami látható: az látszik, hogy Istené vagyok, hogy Istené a másik; hogy Istenhez tartozunk együtt.

            Isten az, aki valójában bennünket definiál, akivel kezdődik az egyház, a gyülekezetünk, a közösségünk.

            Nézzétek, milyen csodás kifejezéseket használ Pál, amikor elmondja, mi mindent tett Isten velünk, értünk: „akarata és tetszése szerint”; „mert úgy tetszett neki”; „aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik”.

            Mindazt, amivel megáld, jótetszéséből, jószándékából, kegyelméből, saját elhatározása szerint teszi.

            Az áldások minden áradata abból fakad, hogy ez neki így tetszett.

            Semmi nem szól rólunk, hogy mi ezt megérdemeltük volna, vagy megvásároltuk volna, vagy kikényszerítettük volna, vagy valamilyen ok miatt ő kényszer alatt cselekedett volna irántunk.

            Teljes szabadságában, teljes gazdagságával, felelőssége teljes tudatában és értelme maximális birtokában Ő egyszerűen csak megáld.

            Tegnap Pápán, az érettségi találkozóm előtt odalépett hozzám egy fiatalember az autóparkolóban, és – miközben szinte meg sem álltam - megkérdezte, hogy adhat-e egy pozitív üzenetet.

            Futtában mondtam, hogy igen, és a kezembe nyomott egy pici papírdarabkát.

            Ez volt ráírva: „Legyél boldog, egészséges és legyen örömteli az Életed! J”

            Elolvastam, zsebre vágtam, siettem tovább.

            Tegnap este az esti imámnál jutott újra eszembe.

            És arra gondoltam, hogy jé, hát nem ilyen, ahogy Isten megáld minket?

            Feltűnik, látszólag a semmiből, és megajándékoz.

            Nem kértem, nem tettem érte semmit, nem vártam – de egyszer csak elért.

            Isten az, aki áldást mond, aki áldást ad.

            Ez Isten alapvető hozzáállása az emberhez és világhoz, mindent ez irányít.

            Persze, van, amikor haragszik, és van, amikor ítél és elvesz, de mindez annak az összefüggésében történik, hogy akiket megáldott, azok nem engedelmeskednek neki, és nem áldást hordoznak és adnak tovább, hanem nyomorúságot, halált és pusztulást; és talán még azt is elmondhatjuk, hogy miért is ne lehetnének még ezek a megpróbáltatások is áldások az ő részéről?

            Isten az, aki mindenek előtt és mindenek felett áldást akar adni, és ez az Isten, aki meghatározza azt, kik vagyunk, mint az ő gyülekezete, hogy az ő közössége lemondhassa mindenkor magáról, hogy áldott.

            Az a címet adtam e prédikációnak: „Áldások özönében…” - és teszem hozzá, hogy amit Pál szavai kifejeznek, az még mindig csak halvány fénye azoknak az áldásoknak, amivel Isten megáldott bennünket a Jézusban.