2018. 07. 08.

1.Sám.7,1-6

            Attól a naptól fogva, hogy a láda Kirjat-Jeárímba került, sok idő, mégpedig húsz esztendő telt el. És Izrael egész háza sóhajtozott az Úr után. Akkor ezt mondta Sámuel Izrael egész házának: Ha tiszta szívből akartok megtérni az Úrhoz, akkor távolítsátok el magatok közül az idegen isteneket és Astartékat! Ragaszkodjatok szívből az Úrhoz, egyedül neki szolgáljatok, akkor majd megment benneteket a filiszteusok kezéből. Akkor eltávolították Izrael fiai a Baalokat és az Astartékat, és egyedül az Úrnak szolgáltak. Majd ezt mondta Sámuel: Gyűjtsétek össze egész Izraelt Micpába, és imádkozni fogok értetek az Úrhoz. Összegyűltek tehát Micpában, vizet merítettek és kiöntötték az Úr előtt. Böjtöltek azon a napon, és azt mondták: Vétkeztünk az Úr ellen! Sámuel pedig igazságot szolgáltatott Izrael fiainak Micpában.

          Önkényesen az egyházunk által kijelölt igehirdetési alapigéhez hozzátettem még két mondatot, egészen pontosan a közvetlen előzményt leíró szakaszt.

          Tettem ezt azért, mert a véleményem szerint így válik valójában érthetővé a perikópa által megszabott folytatás és az egész sámueli jelenetsor.

          Merthogy nem elég ma csak arról beszélni, hogy Sámuel felszólítja Izraelt, hogy hagyják el a bálványaikat és egyedül ősi istenükhöz Jahvéhoz ragaszkodjanak – és ebből azt értenünk, hogy mi is de jó lenne, hogyha elhagynánk a saját bálványainkat.

          És nem elég ma csak arról beszélni, hogy Izrael népe, lám-lám, milyen kivételes és meglepő alkalom, szót is fogad a prófétának, és eleget is tesznek a kérésének: tényleg kiszórják az idegen népek közéjük vegyült istenszobrait és elképzeléseit – és ebből kifolyólag értekeznünk arról, hogy milyen jó, amikor a hívői létünk ilyen engedelmes viselkedést hoz magával.

          És nem elég ma csak arról beszélni, hogy Sámuel milyen frappánsan imádkozik a népért, és fohászának erejére az Úr szíve meg is esik a meggyónt szívű bűnös tömegeken – merthogy lám-lám, milyen nagy ereje van a hívő ember buzgó könyörgésének.

          És nem elég ma csak arról beszélni, hogy ahogy Izrael népe, mintegy szimbolikus cselekedetként vizet öntöttek ki az Úr előtt, ezzel jelezve azt, ahogy vétkeiket is kiöntik Istennek, nos, hogy így kellene nekünk is kitárnunk a lelkünket, kiönteni, átmosni és megtisztítani a szívünket, hogy közelebb kerülhessünk Istenünkhöz.

          És nem elég ma csak arról beszélni, hogy milyen fontos a böjtölés szokása, hiszen így az ember ismét valami különleges produktummal járulhat Ura színe elé.

          És nem elég ma csak arról beszélni, hogy milyen nagy szerencséje volt Izraelnek, hogy volt egy közbenjárója, egy prófétája, egy Sámuele, aki igazságot szolgáltatott nekik jó törvénybíróként Micpában; és hogy bárcsak nekünk, a ma világának is lennének ilyen fénylő, kiváló, előremutató, korrekt és megbízható vezető egyéniségeink.

          Szóval, nem elég most csak az eredeti kiírt igével foglalkoznunk, hiszen abból pusztán a legegyszerűbb sablonokat tudjuk kikövetkeztetni, és az imént idézett hosszú bevezetőm kapcsán jelezni, hogy mi mindent tehet az ember, hogy Istent megelégítse, meggyőzze, megbocsátásra kényszerítse, valójában lekenyerezze.

          Ha csak ezekről esne szó, akkor abból ugyan lenne egy szép szentbeszéd, de nem lenne belőle evangélikus, protestáns igehirdetés.

          Hiszen ebben az igeszakaszban valójában pont nem az emberi leleményességekről van szó.

          Pont nem arról, amit a szövegkörnyezetből való kiollózottsággal kiolvashatnánk, hogy Isten mai népe is milyen sokféle módon képes lehetne arra, hogy Urához közelítsen, Őt elérje, Rá ráleljen.

          Szóval, pont nem a vallásos cselekedetekről esik itt, e szakaszban szó; és ez bizony pont abból derül ki, amit a két általam önkényesen mégis a kijelöléshez hozzátett  előzményben olvashattunk.

          Merthogy, amiről az alapkijelölés szól, az már csak a következmény.

          Ezt megelőzi valami roppantul lényeges, ami éppen hogy más előjelet ad a folytatásnak.

          Azt olvashattunk – hallhattuk ugyanis abban az ominózus önkényes két első mondatban, hogy a kirjat-jearímiak elvették a zsidóságtól a számukra a pusztai vándorlás után legfontosabbá vált vallásos jelképüket: a frigyládát.

          Azt a szövetségládát, amibe Mózes beletette a tízparancsolatot; azt a ládát, amit ettől kezdve Izrael maga előtt hordott; azt a ládát, amit még ha csak meg is érintett valaki, már abba belehalt (emlékezzünk csak az Indiana Jones filmre, az „Elveszett frigyláda fosztogatói”-ra; azt a ládát, amely győzelmi jelkép és szavatosság volt – ha a láda a néppel volt, akkor minden ellenséget legyőztek, minden csatát megnyertek a pusztai vándorlásuk és a honfoglalásuk alatt, valamint az utána következő évtizedekben is.

          A frigyláda volt a siker kulcsa.

          Egy külső jelkép, ami aztán a lényeggé vált.

          Nos, ez veszik immár el Sámuel idejére.

          Immár enélkül kellene boldogulnia a népnek.

          Mintha azt üzenné ezzel valójában mai igénk, hogy pont nem a vallásos eszközök és praktikák tesznek minket győztes életharcosokká; hogy pont nem a varázslásos, ezoterikus, misztikus kellékek miatt vehetjük sikerekkel életünk akadályait; hogy pont nem a külsőségek hozzák el a várva várt eredményeket; hogy pont nem a megszokott hit-kellékeink miatt könyörül meg rajtunk Isten; hogy pont nem a törvényt tartalmazó keretek tartanak meg minket; hanem valami egészen más.

          Azt gondolom, hogy a ma világának, a mai kornak sokkal inkább erre kellene felfigyelnie ebből az igéből: hogy van élet a frigyláda után; hogy van lét a kellékeken túl; hogy van siker a megszokott vallásos praktikákon túl is.

          Izrael mondhatta volna, hogy a láda nélkül magára maradt, hogy már nincs vele Isten – sőt mi több! - még azt is leírja igénk, hogy nem is kevés idő telik el így, nem kevesebb, mint két évtized, húsz esztendő.

          És a láda szellemiségéhez berendezkedett, az ebben és már nem is az Istenben bízó nép rá kellett, hogy jöjjön ezalatt a húsz esztendő alatt, hogy nem a keretek tartanak meg; nem a sablonok őriznek meg; nem a tárgyaknak van csodás ereje, manája; nem a külsőségek adják meg a hitélet sava-borsát; hanem a valódi lényeg mindig is a velünk járó Isten.

          Nem a velünk járó frigyláda, nem a törvény, nem a megszokott hitélet; hanem a valódi segítő forrás az Úr.

          Sajnos, az egyház története alatt is de sokszor történt meg, hogy az adiaforon dolgok hirtelen mindenek előttivé váltak; hogy a lényegtelen másodlagos segítő tényezőkből lettek a lényeges és legfontosabb tényezők; hogy pont azok a dolgok taszították le szívünkben Istent az Őt megillető első helyről, amiknek mind-mind pont segítenie kellett volna, hogy Ő mindig ott maradhasson a dobogó legfelsőbb fokán.

          Nem is baj, hogy a frigyláda odalett!

          Nem is baj, ha néha a szokásos Isten-kereső utak csődöt mondanak!

          Nem is baj, hogy nem a megszokás-hit, a hamis tévképzetek törnek előtérbe, hanem visszatér az fókuszpontba a mi Istenünk.

          Hiszem, hogy Jézusnak ezért kellett eljönnie a világba, hogy saját népének és az egész világnak vallásos rendszerébe megmutassa Isten, hogy Ő nem feltétlenül olyan, mint amilyennek látni akarja a szív; hogy Ő messze több, mint amibe mi belesűríteni akarjuk; hogy az Őáltala adott vallásos segédkellékek soha nem előzhetik meg Őt.

          Hogy nem a vallásos cselekedet tart meg, még az ima, az adakozás vagy a böjtölés sem a maguk sokszor képmutató módján, hanem sokkal inkább az, ahogyan Isten ezekben válaszolni tud nekünk.

          Hogy nem a sikeresség a vallás kulcsa, hanem sokkal inkább a kereszthordozás.

          Hogy nem az áldozati kultusszal lekenyerezhető isten a valódi Isten, hanem az az ÚR, aki maga hozta meg értünk a legnagyobb áldozatot.

          Lám-lám, az ószövetség sok-sok isteni segédlete Jézus korára centrummá lett, ahelyett, hogy csak betöltötték volna továbbra is saját, Isten által meghatározott céljukat.

          Urunknak épp azt kellett megmutatnia, hogy valahol nagyon kifacsarodott a hitélet, és így nem lehet Istennél megmaradni, sőt, ezek az amúgy ajándékként is nekünk adott egységek így akár még inkább el is választanak Tőle.

          És hiszem, hogy a reformációnak is azért kellett betörnie a világ folyamatába, mert valami rossz irányba haladt: hogy azok a dolgok váltak fontosabbá, mint maga az Úr, amiket pedig mindig csak Őmögötte kellene érzékelnünk.

          Hogy az egyház sohasem előzheti meg Urát.

          Hogy a bibliát nem előzheti meg soha egyetlen nagy tanító kiváló szövege sem.

          Hogy az isteni kegyelmet sohasem lökheti le második pozícióba az emberi áldozatoskodás.

          Hogy a hitet sohasem kerülheti el a vallásos cselekedet, bármennyire is emberi, humánus, karitatív és csodálatra méltó is az.

          Hogy Jézust sohasem körözhetik le az amúgy csodálatos életű és példaként követhető szentek.

          Ha csak a vallás a lényeg, és nem a hit; és ha csak a másodlagos dolgok a fontosak, és nem pedig az Isten által adott lényegi értékek, úgymint kegyelem, irgalom, égi megbocsátás és feltétel nélküli szeretet; akkor Isten is elveszik a két szék között a pad alá esve.

          Ami Istenről eltereli a figyelmet, annak valójában nem lehet más az indoka, mint az, hogy azt a bizonyos figyelmet önnön magára terelje.

          Ez van, amikor előtérbe kerül a másodlagos, és visszaszorul az, ami a döntő.

          Egy kiút van, ami ezt visszafordíthatja, helyrebillentheti és az egyensúlyt újra visszahozhatja; és az természetesen nem más, mint az isteni út és szándék.

          Az égi kegyelem, amely megteremti többek között a félresiklott emberi szívben, hogy az történjék, amit igénk második versében így olvashatunk: „És Izrael egész háza sóhajtozott az Úr után.”

          Milyen szép magyar szó: sóhajtozott.

          A héber kifejezés másik lehetséges fordítása így szólhatna: vágyakozott.

          Sóhajtozás az élő Isten után, a holt cselekedetek helyett; vágyakozás Mindenek Ura után, a futottak még kategóriák helyett.

          Isten kiszorítani az életünkből játék a tűzzel.

          És aki mondjuk a Bírót akarja kiszorítani az életéből, annak tudnia kell, hogy ezzel a Kegyelmest is kiebrudalja.

          Bárcsak ehelyett telve lennénk a helyreigazítás csodájával, és a sóhajtozó vággyal, hogy „Uram, jöjj, és tégy rendet az életem prioritásaiban!”