2018. 09. 02.

Ef.2,1-10

            Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppen úgy, mint a többiek. De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt - kegyelemből van üdvösségetek! - és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért, hogy megmutassa az eljövendő korszakokban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban. Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.

          Márai Sándor „Az igazi” című művében így fogalmaz: „Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és fél, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, és nem tud meglenni nélküle.”

          Márai ezt akár az Istennel való kapcsolatunkról is írhatta volna.

          Hiszen ugyancsak hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy az ember rábízza magát Isten kegyelmére és a saját hitére.

          Óriási erő kell elfogadni azt, hogy cseppet sem számít az üdvösség szempontjából, hogy mit tettünk, vagy hogy éppen mit nem tettünk meg, vagyis mit mulasztottunk el, hiszen nem a mi érdemünkért szeret minket Isten.

          Nem a jó és a rossz cselekedeteink aránya felől nézve tart minket értékesnek, hiszen fenntartások nélkül szeret.

          Hatalmas bátorság, egyenesen hősiesség kell ahhoz, hogy ezt elfogadjuk, hogy ennyire Istenre bízzuk magunkat.

          A legtöbb ember nem igazán tud szeretetet adni vagy kapni, sem embertársának, sem Isten kapcsán; hiszen a szeretet nem más, mint a bátor elköteleződés érzése.

          Ami nekünk nem megy, az Istennek ment: Ő nem szégyellte odaadni értünk Egyszülöttjét, és nem tartotta alávaló dolognak, hogy megossza velünk szeretetét.

          Merjük hát végre mi is bevallani azt a szomorú emberi titkot, hogy nem tudunk meglenni Isten nélkül.

          Ahogyan azt Blaise Pascal, a neves fizikus – filozófus mondta: van a szívünkben egy „Isten alakú” űr, amit nem lehet betölteni semmilyen teremtett dologgal; azt ugyanis csakis Isten töltheti be!

          Engedjük hát Isten által szeretni magunkat!

          Isten szeretete ugyanis a miénk, de „nem a cselekedetekért, hogy senki se dicsérhessék”, hanem „kegyelemből, és „ez nem tőlünk van: Isten ajándéka ez”.

          Kegyelemből: ez a héber szó a „lehajolni” igéből származik, vagyis a kegyelem a magasabban lévő jóságát jelenti az alacsonyabbal szemben, az erősebb jóindulatát, kedvességét a gyengébbel szemben, a nagyobbnak a lehajlását a kisebbhez.

          Az újszövetségi görög szó, a „karisz”, illetve a latin „gratia” pedig amolyan kellemes, kegyes magatartást jelent, mégpedig abban az értelemben, hogy Istennek mintegy tetszik az, hogy irgalmat gyakorol, ajándékot ad és segítséget nyújt.

          Ha tartalmilag nézzük tehát mindkét szó jelentését, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a kegyelem nem más, mint Istennek az a fajta magatartása, indulata és cselekedete, amivel valójában nem tartozik senkinek, amit nem kényszerből, hanem szabad jó tetszéséből tesz, amit pusztán csak szeretetből gyakorol olyan valakivel szemben, aki azt a szeretetet vagy irgalmat egyáltalán nem érdemelné meg, sőt éppen annak az ellenkezőjét várhatná!

          Egyszer egy idős indián egy misszionárius segítségével keresztyénné lett.

          A még törzsi hitükben maradt rokonai arra kérték, hogy magyarázza meg ezt az életében levő változást.

          Indiánunk lehajolva fölvett egy kis hernyót, és ráhelyezte egy halom falevélre, aztán tüzet gyújtva kívülről közelített a falevelekhez, amelyek előbb füstölögni kezdtek, majd aztán lángra is lobbantak.

          Ahogy a lángok haladtak a levélhalom közepe, vagyis a hernyó felé, az idős indián hirtelen kinyújtotta kezét az égő levélcsomó közepe felé és kiragadta onnan gyöngéden a hernyót.

          „Én vagyok ez a hernyó! - mondta; - „Jézus megmentett a pokol tüzétől, hogy általa pillangó legyek!”

          A kegyelem és a hit kettős tanítása a reformációnk legfontosabb kérdésköre volt.

          Az egykori, a wittenbergi vártemplom kapuján döngő kalapácsütések, amelyekkel Luther a merész 95 tételét odarögzítette, máig elhallatszanak.

          Hiszem, hogy a reformáció nem volt, hanem van.

          Hiszem, hogy a tűz, amely akkor Németföldön szétterjedt és a középkort fölemésztette, már a mennyben izzott – nem is akármikor, már a teremtéskor.

          Hiszem, hogy a kegyelem és a hit tanítása és annak újra és újra felfedezése ott világított ...

          - már az édenkertben is;

          - majd akkor, amikor Ábrahám elindult Ur Kaszdimból, nem tudva, hová megy;

          - ott bujkált már az egyiptomi rabszolgák szívében is, és ez lobbantotta lángra a csipkebokrot, és ez vezette a pusztában mózesi módon a vándorló népet;

          - a reformáció tüze hajtotta a mártír prófétákat;

          - ez ragyogott ki a názáreti csecsemőt tartó agg Simeon szavaiból („ma látták szemeim, Uram, üdvösségedet”);

          - ez indította útnak az apostolokat, hogy megtérítsék az egész Római Birodalmat;

          - ez a tűz hajtotta Kopernikuszt, Pascalt, Keplert, Buonarottit,

          - sarkallta tettre a kurucokat és a 48-ból nem engedőket, az ötvenhatos hősöket.

          Mert ez az, amely a történelem sajátosan őrült diffúziója ellenére mégiscsak egyben tartja a világot.

          A reformációtól csak a másodpercemberek félnek, mert a reformáció az egészséges ember válasza a fertőzött környezetre, az ép sejtek válasza a szervezetbe hatoló baktériumokra; valójában egy immunreakció.

          Ahol nincs reformáció, ott eluralkodik a halál; és ahol eluralkodik a halál, ott megjelenik a reformáció.

          A reformáció nem hozott semmi újra valójában, csak újra felfedezte a kegyelmet és a hitet.

          Maga a szó azt jelenti: visszaformálás.

          Mindig újat csak a történelmi ideológiák akarnak: egy szép új világot és egy szép új embert.

          Az úgynevezett „újkor” hajnalán meg is született az istentelen ember, hogy az utat készítsen történelmi mélyrepülésében az emberfeletti embernek, az meg az ilyen-olyan ideológiák, -izmusok embereinek.

          A ma ideológiája a globalista embert hirdeti, ezt a gólemet, akinek nincs Istene, nincs hazája, nincs családja, nincs neme, nincs identitása, csak vásárlási utalványa.

          A kegyelem és a hit tanítása viszont nem ideológia.

          Hanem azt állítja, hogy volt valami, amitől sajnos eltértünk, ezért jutottunk el a deformáció állapotába.

          „Ad fontes”, azaz vissza a forráshoz, mondták a reformátoraink is.

          Ők simán csak pásztorok voltak, akik vissza akarták terelni a nyájat a siketnéma bálványoktól Isten szavához, a Bibliához; a szubjektumtól az objektumhoz; a relatívtól az abszolúthoz; a teremtménytől a Teremtőhöz.

          Kegyelem és hit nélkül minden csak a bálvány, illékony és állhatatlan, mulandó és műanyag, eldobható és alkalmi; még ha mégoly bölcsek, tiszták és szentek is ezek a dolgok; még ha sokszor méltók is volnának a tiszteletre, de az imádatra semmiképpen sem.

          A kegyelem és a hit éltető forrása a bűnöket eltörlő vérpatakhoz visz újra meg újra vissza, vagyis a Golgotához, amely megtisztítja azokat, akik hisznek benne, és kiszabadít a világi dolgok relatívumainak a bűvöletéből.

          Ez az egy igazság azt jelenti, hogy nincs más igazság; és ha volna más igazság, akkor igazság sem volna.

          Az embernek ezt a kegyelmet kell hinnie – azt, hogy létezik egy örök rend, amihez újra és újra vissza kell igazítani a világot.

          Még akkor is ezt kell hinnie, hogyha azt érzi, hogy emiatt egy átázott cukorka lesz a számos másképp gondolkodó ellenség fogai közt.

          És nem úgy kell hinnie, mint tette azt az egyház évszázadokig a maga éteri és elitista keresztyénségében.

          A kegyelem és a hit egyháza nem különíthet el.

          A kegyelem és a hit egyháza nem figyelhet úgy csak az égre, hogy emiatt aztán pont ne lássa, hogy mi is történik valójában körülötte.

          A kegyelem és a hit istenes emberének nem kell félnie, hogy összepiszkolja magát a politikával, a művészettel, a tudománnyal, a hadakozással vagy a földműveléssel, hanem azt kell, hogy akarja, mind mindezek megszentelődjenek a keze nyomán.

          A kegyelem és az elfogadás mozdulataként a hit embere oda kell hogy forduljon az Abszolúthoz, nem bízva többé abban, ami viszont csak relatív.

          Ez az élet nem tesz passzívvá és gyümölcstelenné, hanem éppenhogy ezt lobbantja fel a szolgálat tüzét.

          A Wittenbergban Luther házában is élt gyülekezetalapítónkról, Dévai Bíró Mátyásról a kortárs Bod Péter a következőket írja:

          „Legelső volt, ki Isten beszédének lámpássát egész Magyarországban elhordozta, és a tudatlanság homályában ülő embereknek a világosságot megmutatta; az Isten beszéde életet adó kenyerének édességét megkóstoltatta.”

          Ez a Dévai a prédikációskönyvében pedig, amellyel szinte valóságos nemzeti mozgalmat indított, azt mondja a kegyelem és a hit következményeiről, és nem pedig előzményeiről:

          „A jó cselekedet csupán a hitnek cégére. Nem akar [Isten] üdvözíteni sem angyal által, sem szent által, sem képutalók, sem búcsú, sem semmi cselekedet által, hanem csak Krisztus halálának, vérének, érdemének általa.” … hisz különben ... „mi szükség volt volna Krisztusnak emberré lenni s miértünk meghalni”?

          A kegyelem és hit az, amire ma is szüksége volna a világnak, Európának és a magyarságnak is, ennek a sajnos istentelen kornak, amely a maga módján már rég odavan.

          Most „Tél van és csend és hó és halál” - ahogy a költő írja ma is aktuálisan, és bizony a teremtett világ sóvárogva várja a kegyelem és a hit embereit.

          Azoknak a munkáját, akiknek nyomán újra öntudatra ébredhetne ez a mai kor.

          A felébredt emberek ugyanis értik: Isten országáról és Krisztus uralmáról nem elmélkedni kell, hanem nekiállni, és a földi országban megvalósítani belőle, amennyit lehet.

          De nem ám alkalmi jótevőkre, kívülről szurkolókra, vagy éppenséggel kegyeskedőkre van itt már szükség, hanem egyenesen angyalokra.

          Olyanokra, akik megtalálták a forrást, akiknek beszéde tényleg igaz, és akiknek hite tényleg tiszta.

          Akik nem a nyereség- és hatalomvágy, hanem a szeretet és igazság tüzében égnek – ha még szabad egyáltalán ezeket a szavakat manapság kimondani.

          Akik tehát cselekedni is tudnak, felülről kapott erővel, ha kell, még az életük árán is.