2018.12. 09.

Júdás 14-25

„Íme, eljött az Úr szent seregeivel, hogy ítéletet tartson mindenek felett, és megbüntessen minden istentelent minden istentelenségért, amelyet istentelenül elkövettek, és minden káromló szóért, amelyet istentelen bűnösökként ellene szóltak.” Ezek zúgolódók, sorsuk ellen lázadók, akik vágyaik útján járnak, fölényesen jártatják a szájukat, és haszonlesésből embereket dicsőítenek.
Ti azonban, szeretteim, emlékezzetek meg azokról a beszédekről, amelyeket a mi Urunk Jézus Krisztus apostolai előre megmondtak. Azt mondták ugyanis, hogy az utolsó időben csúfolódók támadnak, akik istentelen vágyaik útján járnak. Ezek szakadásokat okoznak, testi emberek, akikben nincsen Szentlélek.
Ti azonban, szeretteim, épüljetek szentséges hitetekben, imádkozzatok a Szentlélek által, tartsátok meg magatokat Isten szeretetében, várva a mi Urunk Jézus Krisztusnak irgalmát az örök életre. Könyörüljetek azokon, akik kételkednek, mentsétek meg őket kiragadva a tűzből.
Annak pedig, aki megőrizhet titeket a botlástól, és dicsősége elé állíthat feddhetetlenségben, ujjongó örömmel: az egyedül üdvözítő Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által: dicsőség, fenség, erő és hatalom öröktől fogva, most és mindörökké. Ámen.

Kedves Testvéreim!

Egy levél záró sorait hallhattuk most. Nagyon kemény, félelmetes ítéletről szól az eleje, majd buzdítással folytatódik, végül Isten dicsőítésével zárul. Valamikor az első század végén írták, a 80-as években egy kisázsiai gyülekezetnek. A levél célja elsősorban az, hogy a gy a gyülekezetet óvja a tévtanításoktól, elsősorban a gnoszticizmustól, ami akkoriban a kereszténység egyik ideológiai ellenfelének számított. Az igehirdetési perikópák között néhány évente egyszer fordul elő ez az ige, egyébként sokszor átlapozunk a Bibliában Júdás levelén.

De most mit mondhat nekünk ma, 2018 telén ez a levélrészlet..? 

Talán nem is kell sok magyarázat, érteni véljük az üzenetet már elsőre is. Legalábbis sokminden egyértelmű belőle és a mostani korszakba is beilleszthető.

Egyrészt, mivel ádvent van, egy ádventi várakozásban vagyunk, várjuk az Urat – ahogy tanultuk annak idején a hittan órán, ahogyan átéljük évről-évre a gyülekezetünk körében.

Egyszer eljött ebbe a világba törékeny, sebezhető kisemberként, másodszorra ez az eljövetel már egy nyilvánvaló, Isten hatalmas jelenlétével megtámogatott eljövetel lesz. A kereszténység kétezer éve erre vár, mert a pontos időt, a napot és az órát nem tudhatja.

Minden évben karácsony előtt -mint egy képeskönyv, kinyílik bennünk a karácsony meséje, összefonódva a gyerekkorunk csodavárásával, a távolság emlékeket megszépítő hatásával.

Kicsit gyerekké válunk mi magunk is újra, valahogy belemegyünk ebbe a játékba, ajándékokon ünnepi vacsorán törjük a fejünket, vásárlás közben kicsit együtt dudorászunk a hangszóróból hallatszó, ezerszer hallott karácsonyi dallamokkal.

Már majdnem a könyökünkön jön ki az egész, mégis dúdoljuk, újra meg újra, mégis elábrándozunk egy kicsit, hogy hogyan lehetne szebb, meghittebb, otthonosabb az életünk. És ha menthetetlenül elromlott, összetört, tönkrement az életünkben valami, akkor az most, így karácsony táján még jobban fáj, még nagyobb hiányérzetet okoz. 

Egyfelől a tökéletes idilli boldogság képét festi elénk a világ, a másik oldalon viszont szembe kell néznünk a nagyon is prózai valósággal: a világ, benne a mi kis világunk - nem tökéletes. Nincs tökéletes családi boldogság, bántjuk egymást folyamatosan, szeretetlenek a családtagok, maximalisták a szülők, önzők a gyerekek, nehéz emberek vagyunk egymás számára. Százféle módon éljük meg a hiányt.

Soroljam?

Egyrészt itt van a fizikai világban testet öltött nosztalgia valami fészekmeleg boldogság után, másrészt azonnal érezzük is ennek a hamisságát és a saját életünk töredékességét. Feszültségeket hordozó kettősség ez.

Sokakban olyan mély szomorúságot vált ki, hogy bele is betegszenek kicsit a karácsonyba és alig várják, hogy vége elegyen. December 26-án megkönnyebbültén felsóhajtanak és hátradőlnek: most egy évre ezt újból túléltük.

Nem véletlen, hogy a különböző krízisközpontok, ambulanciák és terapeuták, lelkigondozók feladatai megsokasodnak így karácsony táján a sok segítséget kérő kliens miatt.

Júdás levele többek közt az istentelenségről ír, négyszer is visszhangzik ebben a levélrészletben ez a szó.

Azt írja, az Úr seregeivel együtt ítéletet tart minden istentelenen minden istentelenségért. 

Azt olvastuk az igében: ezek zúgolódók, sorsuk ellen lázadók, akik vágyaik útján járnak, fölényesen jártatják a szájukat, és haszonlesésből embereket dicsőítenek.

Ó, hát ha körülnézünk, bőségesen találhatunk ilyen arcokat magunk körül. Elég, ha belenézünk a médiába, olvasunk egy-két hírt az internetes portálokon vagy az újságokban, és elmondhatjuk: tessék, ezekről az emberekről van szó, itt vannak, ők azok...

De hát kit nevezhetünk istentelennek? Egy olyan világban, ahol Isten másfelől mindenütt jelen van? Hiszen ez is egy keresztény alaptézis: Isten mindenható, mindenütt jelenlevő.  Egyáltalán, használhatjuk-e bárkire, bármilyen helyzetre az „istentelen” szót...?

Azt hiszem, az az Istentelen, aki nem akar tudomást venni a mindenütt jelenlevő Istenről. Aki úgy gondolja, hogy neki nincs szüksége isteni segítségre, támogatásra, útmutatásra. Aki Isten nélkül akarja megoldani az életét.

Mindössze ennyit jelent ez a kategória.

Miközben közösen szörnyülködünk azon, hogy milyen rettenetes istentelen emberek vannak körülöttünk, ha őszinték és nyíltak vagyunk, akkor az a kegyelem is megeshet velünk, hogy felfedezhetjük a magunk istentelenségeit is. Amikor ki akarjuk zárni az Istent a saját életünkből. Szeretetlenek vagyunk, önzők, hitetlenek. 

Ezt olvassuk a Júdás levelében: könyörüljetek azokon, akik kételkednek.

A kételkedés mindig kínnal jár.

Együttérzésre, segítségre szorul az, aki kételkedik. Támogatni kell. Ha őszinték vagyunk, kimondhatjuk, hogy a kételkedés újra meg újra megkörnyékez bennünket is.

Mindannyian ittunk a kételkedés forrásából.

Amikor nincs bennünk elég szeretet az élet hordozásához, zúgolódók, sorsunk ellen lázadók leszünk és megszólal bennünk a kételkedés hangja. Ilyenkor bizony segítségre és bátorításra szorulunk. Ha nem áll valaki mellénk, betemet bennünket a kételkedés.

Az apokalipszis görög eredetű szó, azt jelenti: valaminek a feltárása, leleplezése.

A világ végéről, a végső időkről sokféle vélemény és nézet látott napvilágot és több helyen olvashatunk róla a bibliában is.

Én azt gondolom erről, hogy az Ítélő Istent és az angyali seregeket megjelenítő képek a hasonlatok eszközével szólnak a lényegről.

Mert nem tudunk perc pontosságú menetrendet ezekről a történésekről de még a megfelelő szavaink is hiányoznak, csak a hasonlatok nyelvén beszélhetünk.

A lényeg az, hogy mindannyiunk számára eljön egy ilyen helyzet, amikor igazi képet láthatunk a világról és benne magunkról. Kevésbé lényeges, hogy pontosan hogyan történik meg mindez, sokkal inkább fontos, hogy milyen lesz és én magam miként fogom ezt megélni.

Egy vers így ír erről. A címe: apokalipszis... "Talán csak annyi, hogy valaki bejön az ajtón. Leül, körülnéz, és pillantásától hétrét roskad a világ."

Az isteni szeretetnek a fényében megmutatkozik minden töredékes és tökéletlen - a maga részletességében és fájdalmasságával. Fájdalom és ítélet szembesülni azzal, hogy szeretetlen voltam, nem törődtem másokkal, nem figyeltem Istenre és ezzel együtt mennyi lehetőséget szalasztottam el visszahozhatatlanul, mennyi sebet ütöttem a világon és azokon az embereken, akik körülöttem vannak. Ez az igazi apokalipszis.

Nem kell ujjal mutogatnom a környezetemben levő gazemberségekre és visszaélésekre, ha fölismerem magamban ezt az indulatot. Ezzel a legfontosabb foglalkozni.

Az Isten tekintetétől hétrét roskadni. Ehhez képest már majdnem részletkérdés, hogy mikor lesz vége ennek a most ismert világnak, hogy milyen erkölcsi és társadalmi katasztrófák készülődnek, hogy megvannak már a jelei egy közelgő ökológiai összeomlásnak, amikor már tarthatatlanná válik az emberiség korábbi, természetet kizsákmányoló életmódja. Fájdalmas kilátások ezek, amelyekre sok-sok figyelmeztetés kapcsán így vagy úgy fel kell készülnünk.

De felkészültünk-e a saját egyéni apokalipszisünkre? Amikor Isten tart tükröt elénk?

Én úgy gondolom, hogy minden ember életében többször is eljön ez a pillanat. Nemcsak az utolsó átlépés előtt, amikor elhagyjuk ezt a világot és egy olyan világba lépünk át, amelyről szintén csak sejtések és hasonlatok beszélnek. Nemcsak ilyenkor.

Különböző krízisek vagy váratlan helyzetek újból és újból feltárják előttünk, hogy kik vagyunk, hová tartunk és kinek a segítségére szorulunk.

Alkalmanként lehet ez számunkra nagyon fájdalmas esemény, de mégis az Isten gondviselő törődését kell látnunk benne. S ha az életünk folytatódik tovább, ha kaptunk még haladékot, akkor elmondhatjuk, hogy az újrakezdésnek a kegyelmét is megkaptuk hozzá.

Ha ezt a gondolatmenetet folytatjuk, akkor azt is elmondhatjuk, hogy az ádventi idő egy apokalipszis a számunkra, amikor nemcsak mi lepleződünk le, hanem lelepleződik a valódi karácsonyi történet is, ha elég nyitottan állunk hozzá.

Annak a képnek, amely negédesen egy ilyen sztaniolpapírba csomagolt idilli mesét próbál lefesteni egy kedves kisbabáról, hóban menetelő háromkirályokról, feldíszített fenyő körül álló boldog családokról, nem sok köze van a valósághoz. Hiszen az egy kőkemény, embert próbáló helyzet, amikor egy istállóban kell világra hozni egy gyereket és aztán befektetni a szénába. Amikor az Istennek nincs helye az általa teremtett világban. Amikor Isten egy menekült kpét veszi fel és így kéri az együttérzésünket. Nem a szánalmunkat, nem a sajnálatunkat, az együttérzésünket.

Az idilli mesére átszínezett karácsonyi történet inkább a saját vágyainkról mesél nekünk, amelyek egyfajta újabb gyermekké válásról, fészekmelegről, otthonosságról, valakihez tartozásról szólnak.

Kedves testvérek, nem baj, ha így van ez bennünk! Az sem baj, amikor fáj annak a tudata, hogy összetört ez a szép kép számunkra és már nem lehet egész. Amikor be kell vallanunk saját magunknak, hogy nem lehet visszahozni elmúlt időket, elmúlt lehetőségeket.

Az sem baj, amikor Isten egyszer csak belép az ajtónkon és megérezzük a tekintetét és úgy érezzük, hogy hétrét roskadunk. Amikor meglátjuk a saját önzésünket és végtelenül szomorúak leszünk. Mindez nem baj.

Lássuk meg ebben az Isten kegyelmét! Azt, hogy törődik velünk, hogy van még lehetőségünk változtatni, másképp csinálni, mint eddig. Mert a változás mindig az életet is jelenti. Ha van lehetőség a változásra, van lehetőség az életre is.

Lehet ez az ádvent annyiban más, mint az előzőek, a sokszor ismételtek, hogy valamit másképp kezdünk csinálni, vagy csak másként kezdünk el viszonyulni másokhoz vagy a körülményekhez. Elkezdünk figyelni valamire, amit eddig nem vetünk észre. Csak ennyi. Lehet ez akár egy nagyon aprócska, másnak fel sem tűnő dolog, de ha ezáltal teljesebbek leszünk a szeretetben, többet értünk meg Istenből, akkor ez a változás páratlanul sokat jelent majd számunkra.

Akkor elmondhatjuk a Júdás levelének szerzőjével együtt: Annak pedig, aki megőrizhet titeket a botlástól, és dicsősége elé állíthat feddhetetlenségben, ujjongó örömmel: az egyedül üdvözítő Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által: dicsőség, fenség, erő és hatalom öröktől fogva, most és mindörökké.

Ilyen ádventi várakozást kívánok mindannyiunk számára. Ámen.