2017.06.24. Gabnai Sándor beiktatása
Zsolt.83,2
Istenem, ne maradj csendben, ne hallgass, és ne légy tétlen, Istenem!
Csak az imádság szavaival tudok elétek állni, kedves új gyülekezetem, kedves, engem elkísérő, tőlem elköszönő régi közösségem és kedves vendégek!
Csak úgy tudok most a színetek elé járulni, hogy az ajkamon a fohász hangjai szólalhatnak meg: az Isten segítségül hívása a szolgálatomhoz, az új kezdethez, a közös istentiszteletünkhöz.
Mai napra rendelt útmutatóbeli zsoltárigénk nagy segítségemre van ebben: „Istenem, ne maradj csendben, ne hallgass, ne légy tétlen!”
Pedig tudom, hogy jöhettem volna akár közétek úgy és azzal is, hogy arról szóljak, Isten mit vár el tőlem, hogy ideküldött közétek a ti választásotok alapján.
Igen, ma most nekem kell elindítanom egy új szezont, most én bontok vitorlát, hogy abba a Lélek szele belekapjon, most én húzom fel a horgonyt, hogy a gyülekezet hajójának kormányosa legyek.
Megfordíthatnám akár ezt az igét úgy is, mintha Isten szólítana meg engem: „Gabnai Sándor, evangélikus lelkészem, ne maradj csendben, ne hallgass, ne légy tétlen!”
Indulj neki Balatonfürednek, Dörgicsének, Balatonakalinak, no és a szórványnak, Balatonudvarinak, Balatonszőlősnek, Tihanynak, Pécselynek, Vászolynak, Örvényesnek, Csopaknak, Lovasnak, Paloznaknak, Aszófőnek, összesen 13 településnek; és szolgálj közöttük!
Igen, vonatkoztathatnám magamra ezeket a parancsoló felszólításokat, és merem ígérni most ezen az órán, hogy igyekszek is eleget tenni nekik: nem maradok csendben, ha Isten igéjét kell szólnom; nem fogok hallgatni, amikor az embereknek kell az égi üzenetet átadnom; és nem leszek tétlen, amikor pedig segítő kezet kell nyújtanom.
Vállaltam, vállalom, és itt vagyok köztetek, előttetek.
Az 500 éves jubileumkor csak a zoknim feliratát tudom nektek megmutatni innen a szószék mögül, Luther híres birodalmi gyűlésen elhangzott mondatát: „Itt állok, másként nem tehetek, Isten segítsen engem erre.”
De igénk nem nekem szóló parancsként értelmezhető.
De még csak nem is nektek szóló felszólításként magyarázható, hogy ez az ige akár nektek is szólhatna: hogy ti legyetek Isten egyetemes papjai, nekem szolgatársaim, segítőim, ti se maradjatok csendben, ha van mondandótok; ti se hallgassatok, ha valamiért szót kell emelni; ti se legyetek tétlenek, és így együtt húzzuk a szeretet szép igáját.
Minthogy ez a parancs nem Istentől árad felénk, hanem éppen hogy tőlünk árad Őfelé: talán különösen merész megszólításként is, egy Isten fele már-már vagány megszólalásként is, kiáltó szóként is – oda felfelé, befelé.
Honnan ez a bátorság, ami már-már szemtelenül merészeli megszólítani az Urat, ahogy a költő mondta, eget ostromló akarattal?
Honnan ez a hit, amely egyáltalán kérni mer, elvárva, egyenesen maga mellé követelve az isteni segítséget?
Pedig ma ez a közös dolgunk, a beiktatásom során.
Közösen, együtt imádkozva kérni Urunkat, hogy álljon mellénk, ügyünk mellé, félévezredes egyházunk ügye mellé, a füredi és környékbeli hívek mellé.
Csak az imádság szavaival tudok elétek állni, kedves új gyülekezetem, kedves, engem elkísérő, tőlem elköszönő régi közösségem és kedves vendégek!
Mert nekünk olyan Istenünk van, aki megszólítható, aki kérhető, és akitől ki is könyöröghető mindaz, ami amúgy az Ő akarata szerint való.
Olyan Istenünk van, aki nemhogy eltűri, hogy megszólítsuk, hanem egyenesen elvárja, hogy lépjünk elé.
Olyan Istenünk van, aki nem veszi zokon, hogy szinte parancsba adjuk neki, hogy figyelmét felénk fordítsa, idejét ránk szánja; merthogy Ő amúgy is ezt tenné; amúgy is ez a szándéka, amúgy is meghallgatni akar, mert annyira szeret minket; és mert akkora nyitottsága van felénk.
Ezt a megszólítható, és persze megszólító Istent szeretném közel hozni hozzátok szolgálatomban, testvérek.
Szeretném, hogyha az itteni szolgálati időm alatt éreznétek rajtam a visszatükrözött és továbbsugárzott Istent.
Az itt Füreden közismert Kelén és Helka mitikus legendánkban az amúgy nem igazán tisztességes természetű Thuz herceg is mert kiáltani a vízparton, mégha maga se tudta, kit is hívjon, mit is hívjon segítségül, csak hogy elnyerhesse Horka hercegnő kezét – Sió, a Balaton nem feltétlenül jószándékú tündére pedig meghallgatta kiáltását.
Mi tudjuk, kit hívhatunk, és Ő érkezni is fog, hogy segítsen, és mellénk álljon – Istenünk pedig messze kegyesebb és szeretetsugárzóbb, mint amilyen a legendában az amúgy csak saját magát szerető Sió tündér volt.
Jó, hogy Isten Jézus által egy figyelő, empatikus, halló, hallgató, szóló, szólítható Isten.
Amikor nem ilyen, azt tudjuk, ugyancsak tud fájni.
Amikor csendben marad, pedig úgy várnánk szavát.
Amikor hallgat, pedig már oly régen várnánk a segítségét, de nincs jel, nincs szó, nincs ige, nincs erő.
Amikor tétlennek tűnik, csak mert nem rögtön és nem azonnal látszik meg jelenléte az életünkben.
A csendben levő Istennél nincs félelmetesebb.
A hallgató Istennél nincs lélekszaggatóbb.
A tétlennek ható Istennél nincs szívszorítóbb.
Aki nem tud benne hinni, az ismeri ezt az arcát.
Aki messze került Tőle, az is tudja, mit jelent ez a távolságtartás.
Persze néha még mi hívők is ilyennek látjuk Őt.
De milyen nagy csoda az, hogy Ő viszont nyit felénk.
Nyit egyházával, kinyíló templomkapuinkkal, nyit az 500 éves reformációs örökségünkkel, nyit ökumenikus nyitottságunkkal, nyit egy nyitott lelkű új lelkésszel.
És tudom, nyit felém is egy olyan gyülekezettel, közösséggel, településekkel, akik csodálatra méltó bizalommal fordultak felém, és hívtak meg magukhoz Riczinger József lelkész úr nyugdíjazása után, a meseszép alpokalji, fertőmenti, Ikvaparti Sopronból a bakonymenti, ugyancsak vízmelletti Balatonfelvidék északkeleti végébe, varázslatos birodalmába; egy ősi gyülekezetből egy viszonylag újba; egy régi templomból is egy újba; egy nagy gyülekezetből egy reméljük, szintén egyre növekvőbbe.
Egykoron Veszprém megyeiként hazajöttem közétek.
Sopronba is hazamentem, Füredre is hazajövök.
Hazulról haza – otthonról egy új otthonba.
Csak az imádság szavaival tudok elétek állni, kedves új gyülekezetem, kedves, engem elkísérő, tőlem elköszönő régi közösségem és kedves vendégek!
Imádkozzatok értem, ahogy én is értetek.
Imádkozzunk együtt Istenhez, kérve segítségét, hogy teremtő és formáló Szentlelkével töltsön be bennünket!
