2018.12.23.

Fil.2,16.b-18

Ezzel dicsekszem majd a Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, és nem fáradtam hiába. Sőt ha italáldozatul kiöntetem is a hitetekért bemutatott áldozatban és szolgálatban, örülök, és együtt örülök mindnyájatokkal; de ugyanígy örüljetek ti is, és örüljetek velem együtt.

            Hiába tenni, hiába létezni, hiába fáradni az életben: milyen rettenetes egy kép ez az ember előtt.

            Sziszifuszi módon görgetni csak felfelé a nehéz létköveinket, és gurulni vissza újra meg újra a lejtőn.

            Tátongó lyukakat látunk magunk előtt, amibe csak hordjuk-hordjuk a vizet, de az folyton csak elnyeli, és közben a lyuk soha nem telik meg.

            Az ember teszi-végzi a dolgát, és ezek a dolgok mintha önálló életre kelnének a fejünkben.

            Egy idő után úgy látjuk, hogy a dolgokért élünk, és reménytelenül futunk valami felé, amit soha nem érünk el.

            Egy kedves kis történetet olvastam ezzel kapcsolatban.

            Egy idős ember magányosan kutatott régi holmijai között, amikor is kezébe került a régi naplója.

            Ugyanakkor megtalálta a fia naplóját is.

            Nem bírta megállni, ebbe is beleolvasott – azok ismerős múltidézésként hatottak rá, meg amabba is belelapozgatott, amit persze egy kicsit szégyellt is magában – elvégre semmi köze és joga nem lehetett volna fia titkaiba belelátnia és azt megismernie.

            Mindenesetre ahogy így olvasgatta a két naplót, hol egyiket, hol másikat, azt gondolta, hogy megpróbálja párhuzamosan olvasni a napokat.

            Az egyik napon a következő bejegyzést olvasta:

            „Az egész napot elvesztegettem a Jimmyvel való horgászatra. Nem fogtunk semmit.”

            Ezt írta ő maga.

            A fia viszont ezt írta aznapról: „Ma apával horgászni voltunk. Ez volt eddigi életem legszebb napja.”

            Valahogy úgy van ez, hogy a mindennapokat gyűrjük, taposómalomnak érezzük a dolgainkat, és először a lelkünk fárad el.

            Elveszítjük az igazi céljainkat, értelem-vesztettnek érzünk minden mozdulatot, és lassan, fáradtan cammogunk az életben.

            Sokszor észre sem vesszük, hogy mennyire éhezünk a sikerre, és ez az éhség veszi el minden energiánkat.

            Ott ülünk jelképesen a magunk tava mellett, várva várjuk a fogást, és közben teljesen elfelejtjük, hogy a fiunkkal jöttünk, vele akartunk lenni, csak dermedten nézzük a vizet, dermedten várjuk fodrozódását, és fel sem tűnik, hogy ki van mellettünk.

            Azt hiszem, földi életünk egyik legnagyobb csapdája ez a célvesztés.

            Életünk valódi terét elvesztjük és feldarabolódik a világ.

            Tárgyakkal, dolgokkal, rövid távú célokkal telik meg minden.

            Voltam még egyszer teológus koromban egy pesti gyülekezetben egy vasárnapi istentiszteleten, ahol a lelkész (ahogy később ezt megtudtam róla, szinte állandó gyakorlata volt ez) mikrofonnal a kezében megkérdezte sorra az embereket, hogy ők mire vágynak, mit kérnek?

            Szinte mindenki zavarba jött.

            Nagyon nehéz megfogalmazni vágyainkat.

            Annyira megszoktuk a hiábavalóságokat, hogy nem is tudjuk kimondani azt, amit igazán szeretnénk.

            Halat akarunk fogni, és nem vesszük észre, hogy a gyerekünk pedig ránk vágyik, és hogy az a perc visszahozhatatlan.

            A hiábavalóság érzését ezen a földön nem tudjuk feloldani, csak az Isten távlatából való meglátás adhatja, hogy azt le merje valaki írni, amit Pál apostol leírt a börtönből a filippi gyülekezetnek: „nem futottam hiába és nem fáradtam hiába”.

            Egy falumbeli idős néni mesélte egykor réges-régen nekem, hogy ő minden reggel arra gondol: „ma már fölösleges fölkelnem. Most már minek kiszállni az ágyból? Jó most már így is. Aztán az Úrra gondolok, - mondta - és fölkelek.”

            Az Istenre gondolok, és a szeretetében soha meg nem fáradó mennyei Atyát látom, és fölkelek.

            Felkelek az ágyból, felkelek az élethelyzetekből, felkelek a nehézségekből, felkelek a kudarcokból, felkelek az elesésekből.

            Sokszor visszasüppedünk a magunk tehetetlenségeibe, de adja Isten, hogy ki is keljünk belőle!

            Mert akkor azzal tényleg dicsekedhetünk, ahogy azt az apostol is megfogalmazza.

            No, nem a maga erejéből kászálódik ő ki mindenből, amiben a hiábavalóság átka süppesztette, hanem Isten erejével.

            És ezért áldozza oda magát, használva az ősi mózesi italáldozat szimbolikáját erre, Isten áldozati oltárán.

            És ezért állíthatja azt a hívő ember, hogy minden hiábavalóság ellenére is tele lehet örömmel.

            Igen, lehet, hogy az ószövetségi Prédikátor könyve még arról tanít, hogy „minden hiábavalóság”; de annak írója akkor még nem ismerte Krisztust, aki viszont értéket és értelmet ad az ember életének.

            Mi már ismerhetjük a megérkezett Megváltónkat, és tudhatjuk, miatta nem hiábavalóság az életünk.