2017.06.25.

1.Jn.3,13-18

Ne csodálkozzatok, testvéreim, ha gyűlöl titeket a világ. Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: aki nem szereti a testvérét, az a halálban van. Aki gyűlöli a testvérét, az embergyilkos; azt pedig tudjátok, hogy az embergyilkosnak nincs örök élete. Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életet adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért. Aki pedig világi javakkal rendelkezik, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, abban hogyan lehetne az Isten szeretete? Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan.

Nem akármilyen igeszakasszal, és benne nem akármilyen mondatokkal kellett szembesülnöm rögtön a beiktatásom utáni, tulajdonképpeni első vasárnapi prédikációmhoz való felkészülésem során.

Szigorú kijelentések, döbbenetes mondatok, kemény szavak – ilyenek például: „gyűlöl titeket a világ”, „aki nem szereti testvérét, az a halálban van”, „az embergyilkos”, „abban hogyan lehetne az Isten szeretete?”

Nem egy jó felütés, kellemes beköszöntő, a gyülekezetet körbe-udvarló gondolatsor ez, nem igaz?

Nohát, mindjárt ezzel kezdjen az új lelkész, hogy ilyenekkel vagdalkozik, és hogy ilyen utasításokat kérjen ismeretlenül számon az újonnan reá bízottakon?

Nem is teszem hát!

És nem azért, mert megijednék attól, hogy ezt tegyem.

És nem is azért, mert talán a kényelmesebb tűnő megoldást keresném az igehirdetésemben.

Pláne nem azért, merthogy ne mernék konfrontálódni.

Nem, hanem azért nem teszem, mert szerintem ennek az igének mégsem ezek a fókuszpontjai.

Hanem az a csodálatra méltó Úr, aki népe, egyháza, emberei, papjai és hívei mellett, őket felhasználva és sokszor azok ellenére is csodás és cselekvő szeretettel áll hozzánk.

Igen, törvényeskedhetnénk magunk felett, hogy milyen az igazi embertársi szeretet, és vajon abban mi hogy állunk, híján vagyunk-e, vagy teljes-e bennünk.

De szerintem ehelyett sokkal inkább arról kell szólnunk, hogy Urunk még így is, még minket is fel tud használni arra, hogy szeretetét megmutassa a világ felé.

Igen, persze, nem árt rögzíteni, hogy Krisztus egyházát nem a világ ellenállása veszélyezteti leginkább, hanem pont a hívők szívében élő gonoszság okozza a legnagyobb károkat; és pont a mi alkalmatlanságunk, a mi hiteltelenségünk az, ami elsősorban megakadályozza Isten ügyének előrehaladását.

Merthogy semmi sem gyengíti annyira a lelki életet, mint épp a hívek közti irigység, gyanakvás, bírálgatás és rágalom, az embergyilkos harag és gyűlölködés, ahogyan azt Lutherünk is megfogalmazza egy 500 és fél éves, egész pontosan 1516-os ádventi, decemberi prédikációjában.

Viszont most nem ez itt a fő kérdés.

Hanem az, ami talán az egyik legerősebb bizonyíték arra nézve, hogy Isten elküldte Fiát a világra, az Ő életét is odaadva a megváltásunkért, szóval pont az a fókuszpont, hogy Isten akár még az Ő egyházát alkotó különböző jellemű emberek egyetértésében és összetartásában is munkálkodjon.

Krisztus követőinek kiváltsága ennek bebizonyítása.

Ezen okból és e célból tudunk engedelmeskedni az Ő parancsának és ezáltal tudjuk a mi jellemüket az Ő jelleméhez igazítani, a mi akaratukat az Ő akaratához szabni.

Jézus nemcsak szóval szeretett, hanem egész életét odaszánta nekünk.

Ez az alap, és nem a pálcatörés saját magunk felett.

Ő nem küzdött olyan önzéssel, ami felütötte volna benne a fejét, és irányította volna tevékenységi köreit.

Ő inkább önzetlenséget fecskendezett bele emberi kapcsolataiba, a világhoz való hozzáállásába.

Íme, ez a példa, ez az alap, ez a mérték!

Pál ennek kapcsán fogalmazza meg az efezusi levélben: „Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasok, bocsássatok meg egymásnak, ahogy Isten is megbocsátott is nektek Krisztusban.”

Ne felejtsük el, tehát, testvéreim, a kis vektorainknak sem a kiindulópontját, sem a célirányultságát!

Az ad erőt megbocsátani másnak, szeretni mást, irgalmasnak és jónak lenni a másik ember felé; hogy Istenre nézek; és arra gondolok, ahogy Ő bocsátott meg nekem, ahogy Ő szeretett engem, hogy Ő volt olyan jó hozzám.

Lássuk be, Isten ad képességet arra, hogy Hozzá méltóak lehessünk – többek között e területen is.

Azt olvassuk a filippi levélben: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál. … Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt, aki nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel.”

Ha valakinek lett volna joga ragaszkodnia a jogaihoz, az éppen Krisztus lehetett volna, de Ő nem ragaszkodott hozzá – értünk, miattunk.

Ehelyett feladta a jogait, hogy mi életet nyerjünk.

Ha Hozzá akarunk tartozni, akkor ebben is idomulnunk kell Hozzá.

Türelmességéből türelmességet tanulhatunk.

Önzetlenségéből önzetlenséget kaphatunk.

Én hiszek a szeretet erejében.

Annak a szeretetnek az erejében, amit Tőle, Urunktól, Istentől kaptunk.

Hiszem, hogy a gyülekezettel is kölcsönösen szerethetjük egymást, ti engem, én titeket.

És csak a saját oldalamról tudok beszélni, amikor azt mondom, hogy szerethettek engem, nem feltétlenül azért, mert olyan szeretetreméltó lennék, hanem azért, mert Isten szeretete tükröződik rajtatok és hiszem, rajtam is.

Én talán csak szerethető szeretnék lenni.

És bízom benne, hogy tudok is.

Hiszek hát az égtől, hitetekből kapott szeretetetekben.

Olvastam egy kedves történetet az embertársi, ugyanakkor persze nagyon is felülről kapott szeretetről.

Élt egy idős hölgy, aki teljesen egyedül maradt a nagyvárosban.

Réges-régen megözvegyült már, de sajnos még ennél nagyobb tragédia is érte őt: a fiát, a menyét és az unokáját is elveszítette egy szörnyű autóbalesetben.

A róla szóló történet írója, egy újság szerkesztő asszony arról szólt, hogy a néni utcai kapuján látott egy felragasztott hirdetést, amin az állt: „Elvesztettem 2000 ft-ot. Kérem a becsületes megtalálót, hogy legyen kedves becsengetni, és behozni hozzám. Sajnos kevés a nyugdíjam, ez volt a hónap végéig az utolsó pénzem, enélkül nem tudok elmenni vásárolni, és nem tudok mit enni.”

A történetet megíró újságíró hölgy gondolt egy nagyot, becsengetett hát a nénihez, és a saját pénztárcájából kivett 2000-essel beköszönt hozzá.

Amikor átadta, a néni elsírta magát, és így szólt:

„Kedves lányom, te vagy ma a 12., aki becsengetett hozzám, hogy behozza nekem a pénzt. Köszönöm, Kedves!”

Elmosolyogtam magam, írta a szerkesztőnő, aztán elindultam némán kifelé, egy kis szívesen adott Isten önnel! mondatocskát még visszadobva félvállról a néninek.

De az öreg hölgy utánam szólt:

„Ja, és kedves lányom, kérlek, vedd le azt a hirdetést a kapumról, merthogy azt valójában nem is én írtam ki.”

Láttam, ahogy a szeméből hullottak a könnyek.

Igen, vannak emberek, akikből még nem halt ki a jóérzés, a figyelmesség és a szeretet – állapította meg a kis történet írója.

Persze kifele menet ő sem vette le a hirdetést.

Abban bízott, hogy lesz majd 13.,14., 15., és ki tudja, mennyi, akik még ugyanúgy becsengetnek a nénihez.

Hiszek a szeretetünk erejében.

Mert nem akárkitől kaptuk ezt a szeretetet.

És ez a szeretet több, mint vonzalom, több, mint emóció, több, mint izgalom, több, mint szentimentális érzések összessége.

Ez a szeretet cselekedet, ez a szeretet tett, ez a szeretet viselkedés.

A Bibliában újra és újra az Úr felszólít minket arra, hogy szeressük egymást.

De, nyugodtan megvallhatjuk, hogy nem igazán tudunk ennek eleget tenni, merthogy képtelenségnek hat az érzéseink parancsolni, hiszen, ha azt mondanám nektek most, hogy: „Legyetek szomorúak!”, akkor nem tudnátok egyből szomorúak lenni.

A színészek látszólag ugyan tudnak érzéseket tettetni, de arról meg tudjuk, hogy az csak játék.

Valójában nem igazán utasíthatod az érzéseidet, hogy azok parancsszóra megváltozzanak.

Ha azt mondod valakinek: „Örülj!”, arra ő legfeljebb csak így válaszolhat: „Hát, megpróbálok!”

Ha a szeretet csak egy érzés lenne, akkor az Úr nem szólítana fel minket arra, hogy szeressük egymást.

Mert a szeretet olyasmi, amit csak úgy teszünk.

Érzésekkel is jár, de a szeretet elsősorban cselekedet.

Volt egyszer egy vak leány, aki kegyetlenül gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt.

Mindenkit gyűlölt, kivéve amúgy a kedvesét.

Az udvarló fiú mindig vele volt.

A lány egy alkalommal azt mondta a barátjának:

• - Ha láthatnám a napvilágot, akkor hozzád mennék feleségül.

Aztán egy különleges napon valaki megajándékozta őt egy szempárral.

Amikor levették szeméről a műtét után pár nappal a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is.

A fiú megkérdezte:

• - Most, hogy már láthatod a világot, hozzám jössz feleségül, ahogy azt annak idején ígérted?

A leány ránézett a fiúra, és azt látta rajta, hogy az ő kedves udvarló kérője vak.

A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta.

Erre nem számított.

Az a gondolat, hogy élete hátralévő részében ezt kelljen néznie, hogy ezzel a vak fiúval kelljen együtt élnie, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút.

Szakítottak.

A fiú csendesen könnyezett, majd elment.

Pár nap múlva írt néhány sort:

”Vigyázz jól a szemeidre, kedvesem, mert mielőtt a tied lettek, előtte az enyémek voltak.”

Igen, van felülről – belülről kapott szeretet.

Jézus nem a látását, hanem a látásmódját adta oda, szánta nekünk.

Az övéből adott, hogy mi se legyünk híján.

Önmagát adta oda, hogy mi ne csak önmagunk legyünk, hanem Ő éljen bennünk.

Erről a feltétel nélküli szeretetről beszél János evangélista folyamatosan – már evangéliumában is, aztán a leveleiben is, így a mai textusunkban is, de még a legkésőibb munkájában, a Jelenések könyvében is.

Van egy kedves legenda éppen erről a János apostolról, aki akkor már nagyon-nagyon idős volt, és kivételesen sokáig élt a többi apostoltársához képest, akiket addigra már sorra kivégeztek, meggyilkoltak a keresztyénüldözések során.

János ezt megúszta, így hosszú ideig élhetett Efezusban, ahol aztán öregkorában élt, és végül természetesen halállal halt meg.

Nos, róla szól, öregkorából ez a kis történet.

Szegény öreg már járni se tudott, beszélni is alig-alig.

De ettől még körbehordták őt a gyülekezetben minden egyes nap, minden egyes istentiszteleten egy hordszéken; és ő pedig folyamatosan csak egyetlenegy mondatot hajtogatott állandóan a gyülekezet tagjainak:

„Gyermekeim! Szeressétek egymást!”

Aztán szépen kivitték hordágyastul, hogy tovább pihenhessen.

Szinte banális a történet, de arra jól rámutat, hogy amit János mondott, az minden más üzenetnél fontosabb.

A szeretet egy tanult jelenség.

Legalábbis mostanság már erről beszélnek a neves pszichológusok, antropológusok és szociológusok.

Az, hogy tudunk szeretni, erősen összefügg azzal, hogy szeretteink minket hogy szerettek, vagy egymást hogy szerették annak előtte.

A mi szeretetünk is a múltból fakad.

Elsősorban abból a szeretetből, ahogyan minket szeretett és szeret mindmáig az Isten.

Merítsünk erőt belőle, és induljunk neki a viszontszeretet és az egymás-szeretet göröngyös útjain.