2019.03.31.

Lk.12,22-31

Tanítványaihoz pedig így szólt: „Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok, mert több az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál. Nézzétek meg a hollókat: nem vetnek, nem is aratnak, nincsen kamrájuk, sem csűrük, Isten mégis eltartja őket. Mennyivel értékesebbek vagytok ti a madaraknál! De aggodalmaskodásával ki tudná közületek akár egy arasznyival is meghosszabbítani életét? Ha tehát a legcsekélyebbre sem vagytok képesek, miért aggódtok a többi miatt? Nézzétek a liliomokat, miként növekednek: nem fáradoznak, nem is fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözött úgy, mint ezek közül bármelyik. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, az Isten így öltözteti, mennyivel inkább titeket, kicsinyhitűek! Ti se kérdezzétek tehát, hogy mit egyetek, vagy mit igyatok, és ne nyugtalankodjatok. Mert mindezeket a világ pogányai kérdezgetik. A ti Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van ezekre. Inkább keressétek az ő országát, és ráadásul ezek is megadatnak nektek.

          Mi a gondviselés? - Lutherrel válaszolok:

          „Isten mindenható és mindenütt jelen való ereje, amellyel a világmindenséget minden teremtménnyel együtt úgy igazgatja, hogy fa és fű, termékeny és terméketlen esztendők, eső és aszály, étel és ital, egészség és betegség, gazdagság és szegénység, szóval minden, nem véletlenségből, hanem atyai tanácsából és akaratából jő.”

          Persze ezt sokszor nem vesszük észre.

          Ha egy kicsi bogarat a kezünkbe veszünk, az igazán nem tudja, hogy a kezünkön van, mert nem éri fel ésszel.

          Mi is sokszor csak későn vesszük észre, hogy Isten védelmező keze vigyázott ránk, pedig gondviselése mindenütt jelen való, kiterjed a világegyetem teljes állapotára és személyesen ránk is.

          El sem tudjuk képzelni, hogy hol van a világegyetem alja, széle, és miért nem zuhannak egymásra a galaktikák.

          Véges emberi agyunk nem tudja felfogni a végtelen világot, de Isten átlátja és gondviselésével fenn is tartja.

          Tudjuk, hogy forog a föld, ezért van nappal és éjszaka; ha pedig nem forogna, egyik oldalán mindig nappal, a másik oldalán mindig éjszaka lenne, azaz csak a föld egyik fele lenne lakható - Isten azonban azt akarta, hogy az egész föld lakható legyen, és ezért úgy alkotta meg a földet, hogy forogjon a saját tengelye körül is.

          Azonban ez a forgás sem szabályos: a föld a saját tengelye körül billegve forog, ezért van tavasz, nyár, ősz, tél; ha nem így lenne, a napsugár nem tudná kellőképpen felmelegíteni a föld felszínét - egyes helyein túl nagy hőség lenne mindig, másutt pedig olyan nagy hideg lenne, hogy amiatt lenne lehetetlen az élet; de Isten megbillegtette a  földet, hogy változatosabb és több élet férjen el rajta.

          És Isten másképp is gondoskodott az emberről, pl. úgy, hogy már előre elrejtette - mondjuk a kőszenet, hogy a nagyobb energia majd segítség legyen az emberiség fejlődésének egy bizonyos szakaszában; elrejtette a kőolajat, a benzint is, hogy majd legyen energiahordozó egy későbbi korban; elrejtette a nukleáris energiát, hogy mikor majd szükség lesz rá, az ember használni tudja.

          És még bizonyosan el van rejtve több új energiaforrás is, és lehet, hogy majd meg is találjuk azokat.

          Valahogy olyan ez, mint amikor egy szerető szülő átadja a fiatal házas gyermekének az új lakás kulcsát: berendezve azt, és a hűtőszekrényt, kamrát, pincét, fatárolót még meg is töltik; a fiatal házasoknak így nem a semmiből kell megszerezni a fűtőanyagot, a táplálékot, csak meg kell találniuk a szülőktől előre odakészített dolgokat - az aztán már a fiatalok felelőssége, boldogtalansága / boldogsága, hogy mire és hogy használják a megtalált dolgokat.

          A személyes életünket is Isten igazgatja, és az Ő személyes akarata ott van minden dolog mögött.

          Gazdagsággal és szegénységgel, egészséggel és betegséggel, vagyis mindennel van valami célja, amivel életünket formálni akarja; ezért a lényeges dolgokban nincsenek véletlenek.

          Mikor nem látjuk Isten gondviselését?

          Gyermekkoromban falun, Homokbödögén laktunk.

          Egyszer a közeli városban, Pápán a szüleim bementek egy üzletbe, mert nekem akartak meglepetés mese-hanglemezt vásárolni, és azt mondták, én addig maradjak az üzlet előtt, és ők majd mindjárt jönnek.

          Én egy jó ideig ott álltam és vártam őket a bejárat előtt; de valahogy hihetetlen hosszú időnek tűnt a várakozás, és már azt is gondoltam magamban, hogy talán ott is felejtettek, pedig ők közben figyeltek a kirakaton át.

          Így vagyunk sokszor Istennel is: azt hisszük, hogy elfelejtett, pedig közben lát minket a létünk kirakata mögül és ha kell, szükséges, kijön hozzánk vagy utánunk is jön.

          A gondviselésbe vetett hitünk viszont nem fatalizmus, azaz valamiféle megváltozhatatlan és elkerülhetetlen sorsban való hívés.

          A gondviselésbe vetett hitünkbe ugyanis az is beletartozik, hogy nekünk teljes felelősséggel el kell végeznünk feladatunkat, de közben tudnunk kell, hogy az utolsó szó Istené, és neki hatalma van minket segíteni.

          Igénk a gondviselésen túl az értékekről is beszél.

          Minden ember életében vannak maradandó és elmúló értékek, barátságok, munkahelyi közösségek, családi kötődések, emlékek és fontos élmények; az ember az értékes dolgokat számba veszi, a kevésbé értékeseket vagy értékteleneket pedig félreteszi, és idővel el is felejti.

          Fontos kérdés tehát az, hogy mi is áll a mi értékpiramisunk csúcsán és mi a legfontosabb érték a mi életünkben?

          A Szentírás azt tanítja, hogy egy ember életére nézve az a legnagyobb érték, ha Isten országának az állampolgára,  Istenhez tartozik és Krisztust követi; Isten országában van otthon, és a nevét pedig feljegyezték az élet könyvébe.

          Ha valaki mást keres először, bármilyen más értéket, azt ugyan megteheti, de előbb-utóbb vagy kiderül az, hogy amit értéknek tartott, az messze nem az, vagy pedig Isten segítségével rátalálhat az igazi és egyetlen értékre.

          Egykori postásunk mesélte, hogy egy alkalommal hasztalan csengetett be az egész utcánkban mindenhova, sehova se engedték be, sőt, észre se vették, hogy jött; aztán az utca végére derült ki, hogy áramszünet volt, ezért nem  működtek a csengők

          Amikor az ember elszakadt az Istentől, akkor az olyan, mint mikor áramszünet van vagy meghibásodik valami, így tönkre ment az a szent kapcsolat, ami az Édenben még megvolt; és azóta nincs meg az igazi központtal, az értékpiramis csúcsával a legtöbb embernek a közössége és kapcsolata, és azóta nem működik az emberek életében semmi sem jól és normálisan.

          És mivel ez így alakult, és ez az örök és ősi biztonság az embernek valamiért mégiscsak hiányzik, ezért aztán nagyon sok ember próbálja mással túlbiztosítani az életét.

          Tudták a testvérek, hogy a világon az emberek a jövedelmük több mint 20%-át különböző biztosításokra költik: életbiztosításra, betegbiztosításra, baleset-biztosításra, még akár a hangszálak biztosítása is, és még ki tudja, még mire költenek e téren tetemes összeget évente?

          Szeretnénk bebiztosítani magunkat, de legalábbis biztos talajt teremteni a saját lábuk alatt: mert hiszen az a lényeg sokaknak, hogy tele legyen a kamra és a betétkönyv.

          Félünk a nélkülözéstől és a kényelmetlenségektől, az ínségtől és a bizonytalanságtól; pedig aki Istennel jár, az azt éli át, még ha félelmetes helyzetbe kerülne is, hogy Isten  inkább kiveszi a félelmet a szívéből, és hogy szabaddá lesz.

          Aki viszont Isten nélkül él, annak csak önmaga a mérce, vagy esetleg valaki más; de ezekből biztos nem tud igazán lehet erőt meríteni, maximum félelmet, azzal, hogy elveszíthet valamit vagy akár mindent.

          Fél az ember, fél odaadni azt, amit másoknak, akár az Istennek kellene átadnia; fél nem megszerezni azt, amit pedig akár nyugodtan el is engedhetne.

          Akinek viszont az értékrendjének a csúcsára Isten kerül, annak viszont megváltozik az élete, mert tud félelem nélküli életet élni: már nem fél attól, hogy ne szerezzen meg valamit, amit nem kell megszerezni; vagy akár hagyja is azt nyugodtan, és nem akar mondjuk többé versenyre kelni sem a munkahelyén, sem a rokonságban, sem a környezetében.

          Nem akarja feltétlenül a reklámok szerint berendezni a lakását, azzal a mosóporral mosni, és olyan fogkrémet használni, és olyan sültet tenni az asztalra a család elé, mert az az ember szabad emberré válik: többé nem fél elkerülni azt, amiről nyugodtan lemondhat, vagy amire a legtöbben törekszenek; illetve egészen nyugodtan mer bármit odaadni, amire Isten indítja, hiszen tudja, hogy minden az Istené, mindent tőle kap – vagyis szabad emberré válik.

          Szabaddá válik az irigységtől és az önzéstől, a szokás hatalmától vagy a tömeg befolyásolásától, és úgy él félelem nélkül, ahogyan azt Isten jónak és helyesnek tartja.

          Mai igénk is azt mondja, hogy a hívő ember tudja, hiszi és vallja, hogy Istennek gondja van rá; és ez nem azt jelenti, hogy nem lesz gond az életében – dehogynem!, de azt is tudja, hogy róla gondoskodik a gondok közepette is a mindenható Isten.

          Nem régen mondta el ezt valaki egy beszélgetés során, hogy ő tulajdonképpen nem tudja azt megmagyarázni, de Isten mindig úgy fordítja a szellemi és a családi ügyeit, a munkahelyi előmenetelét és az anyagi dolgait is, hogy valahogy mindig megy a szekér - ő sem érti, hogy hogyan, de ezért nagyon hálás Istennek.

          Jaj, mit tegyek?, Jaj, mit vegyek?, Jaj, mit egyek?

          Pedig a ti Atyátok tudja, hogy szükségetek van ezekre, azaz ezekre is, meg még sok minden másra is, amit itt még csak fel sem sorol az evangélista.

          Isten pontosan tudja, hogy mire van szükségünk.

          Az Isten értékrendjét nélkülöző ember számára csak egy értékrend van, a sajátja, amit a kezébe vehet, amit letehet az asztalára, amit a két kézzel megkeres, azt kapja.

          De kihagyta Istent a számításból, pedig csak ha Isten van a középpontban, akkor lesz az élet minőségi élet.

          A tervezés persze nem beteges dolog önmagában, sőt, szükséges is; de az, hogy Istent kihagyjuk a tervekből, ha nem Neki mondjuk el, és nem Őt kérdezzük, az viszont már egyenesen bolondság és meggondolatlanság.

          Csak a Vele való félelem nélküli életre jellemző, hogy a bizalom talajára kerül, mert az ilyen emberben nem lesz többé aggódás a megélhetése miatt.

          Nem fél kimondani azt, hogy korlátlan bankszámlája van hívőként az Istennél: és amire szüksége van, arra Isten kiutalja a hozzávalót, elvégre gondot visel a mező liliomairól, az ég madarairól, hát akkor pont a hívő gyermekeivel ne tenné meg ugyanezt?

          Tegyük próbára az Istent egész nyugodtan.

          Sok mindent nem tudunk előre, de egyet biztosan tudhatunk: hogy aki bízik a mindenható Istenben, az nem fog benne csalódni.

          Az aggodalmaskodás fegyelmezetlen előretekintés; a hit viszont fegyelmezett szabadság, hisz ezzel belesimulunk Isten akaratába, és szabadok leszünk arra, hogy meg is tegyük azt.