Background Image

2019.04.07.

Mt.27,15-26

Ünnepenként a helytartó szabadon szokott bocsátani a sokaságnak egy foglyot, akit ők kívántak. Volt pedig akkor egy nevezetes foglyuk, akit Barabbásnak hívtak. Amikor tehát összegyűltek, Pilátus ezt kérdezte tőlük: „Mit akartok, melyiket bocsássam nektek szabadon: Barabbást vagy Jézust, akit Krisztusnak mondanak?” Tudta ugyanis, hogy Jézust irigységből szolgáltatták ki neki. Mikor pedig a bírói székben ült, felesége ezt üzente neki: „Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.” A főpapok és a vének azonban rávették a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék el. Erre a helytartó újra megkérdezte őket: „Mit kívántok, a kettő közül melyiket bocsássam nektek szabadon?” Azok ezt mondták: „Barabbást.” Pilátus így szólt hozzájuk: „Mit tegyek akkor Jézussal, akit Krisztusnak mondanak?” Mindnyájan így kiáltották: „Feszíttessék meg!” Azután ezt kérdezte: „De mi rosszat tett?” Azok pedig még hangosabban kiáltoztak: „Feszíttessék meg!” Amikor Pilátus látta, hogy nem ér el semmit, sőt a forrongás még nagyobb lesz, vizet hozatott, megmosta kezét a sokaság szeme láttára, és így szólt: „Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől. Ám ti lássátok!” Az egész nép így kiáltott: „Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére!” Akkor szabadon bocsátotta nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatta, és kiszolgáltatta, hogy feszítsék meg.

          Jézus koncepciós perében Pilátusnak szinte minden szaván és mozdulatán látszódik, hogy valahogy mennyire nem akar ezzel az egyre kínosabb megváltó-üggyel tovább foglalkozni.

          Még felesége, Claudia Procula is figyelmeztette őt, hogy ne avatkozzon ennek az igaz embernek a dolgába, márpedig az asszonyi megérzések mindig nagyon pontosak szoktak lenni.

          Ugyanakkor a helytartó noha felmentette a vádlottat, és kötelessége is lett volna a római jog alapján szabadon engedni, de mégsem ezt teszi végül, hiszen fél a néptől.

          Fél attól, hogy feljelentik a császáránál, merthogy már amúgy is volt elég vaj a füle mögött.

          Egy újabb botrány cseppet se tenne jót a karrierjének.         Ezért aztán egy újabb menekülő utat tervel ki: mai igénk különös ügyét, a páska-amnesztiát.

          Azt gondolja, hogy Jézusnak a nép számára történő felkínálásával majd eredményt ér el, hogy valójában az egyes emberek nem olyan rosszak, hogy rosszat akarnának egy igaznak, csak megvezették őket; de ha egyénileg dönteniük kell, akkor majd kiállnak a Názáreti mellett.

          A főpapok azonban kijátszva mind Pilátust, mind a népet, rávették a manipulálható tömeget, hogy előnyösebb egy valódi bűnös, Barabbás kikérése, semmint Jézusé.

          A sokaság egyik része amúgy is „vak gyűlöletet” érzett a régi vallást ellehetetlenítő Krisztussal szemben, a másik részét meg könnyű volt felheccelni vagy lefizetni.

          A Jézus-pártiak addigra már amúgy is a szélrózsa minden irányába szétszaladtak félelmükben, így az ő hangjukat nem lehetett hallani.

          Akik alig egy hete még pálmaágakat lengettek és ruhájukat földre terítették Jézus elé, de ezek már eddigre cserbenhagyták az akkori Ünnepeltet.

          A kegyes zsidók meg már régen nem ezzel a perrel foglalkoztak, hanem az ünnep méltó előkészítésével, tehát ők sincsenek jelen, hogy megmentsék szavazatukkal Jézust.

          A nép a kialakuló tömeghisztériát követve együttes erővel ordította Krisztusra a „Feszítsd meg!”-et.

          Mintha magából a pokolból szólna a fanatizált, felbujtott, felkorbácsolt tömeg moraja.

          Az egyes ember tömegbe verődve bizony könnyen hatása alá kerül a csordaszellem hatalmának.

          Így volt ez akkor, van ez így ma is, hiszen a tömeg olyan, mint a nád, amely arra hajlik, amerre a szél fújja; olyan, mint a víz, amely arra fodrozódott, amerre a vihar felkorbácsolta.

          „Tegnap” jobbra hajlott, „ma” meg már balra.

          „Tegnap” hozsannát kiabált, „ma” meg már inkább „Feszítsd meg!”-et.

          Hátborzongató ez a vak gyűlölet!

          Annyira vakok volnánk, hogy észre sem vesszük a saját segítségünket?

          Miközben kínosan eleget teszünk a vallási rituáléknak, addig nem vesszük észre a Legnagyobbat.

          A vakbuzgó vallásosság képes olyan hisztérikussá lenni, hogy szemrebbenés nélkül nekiálljon hazudni is, csak mert sajnos „a cél szentesíti az eszközt”!

          Hadd tegyem fel ezek után most viszont magunknak a kérdést: hogy létezett-e egyáltalán ez a szokás?

          Erről az evangéliumok által feltételezett szokásról ugyanis történelmileg alig tudunk.

          A Biblián kívül hasonló esetet senki sem említ.

          Talán egy kivételes eset lehetett, ami később évenkénti hagyománnyá nőtte ki magát?

          Alkalmi, törvényben nem szereplő szokás lehetett, vagy egy pótjog, amit a zsidóság rendelkezésére bocsátottak a rómaiak, miután a halálos ítélet jogát visszavonták tőlük?

          Más teológusok szerint ez a páska-amnesztia talán az egyiptomi szolgaságból való szabadulás emlékére keletkezhetett.

          Ez alapján minden páskakor elengedett a nép egy rabot az ünnep tiszteletére, akinek a kiszabadulása egy látható emlékeztető-jellé nőtte ki magát, mondva: így lett szabad a zsidóság is egykor Mózes idejében.

          Ezt amúgy egy Misna-részlet is megerősíti, de csak abban a formában, hogy a páskavacsorában való részvétel idejére történt ez a kiengedés, utána visszavitték a börtönbe.

          Van aztán olyan feltételezés is, amely azt állítja, hogy ez a szokás nem zsidó eredetű emlékjel, hanem a római joggyakorlatban használatos kegyelem-gyakorlás volt.

          Erre bizonyítékként találunk egy hasonló esetet Kr.u.85-ből: egy egyiptomi papirusz őrizte meg Septius Vegetus helytartónak Phibion nevű vádlotthoz intézett szavait: „Megérdemelnéd, hogy megostoroztassalak, de úgy döntöttem, hogy ajándékul adlak a népnek.”

          Olvastam egy 3. verziót is: Reinach és Wendland teológusok szerint Barabbás-ügy egy alexandriai diákcsínyes ügyhöz hasonló, amely rituálén a fiatalok egy Karabbásnak nevezett improvizált királyt csúfoltak ki.

          Az evangélisták talán ezt a szokást építették be a passióba a félrehallott névvel, Barabbással.

          Eduard Schweitzer és Joseph Klausner teológusok pedig azon az érdekes véleményen vannak, hogy ez az amnesztiát bemutató jelenet nem más, mint az Máté evangélista teológiai szándékból történt kitalációja.

          Szerintük az evangélista szándéka így nem lehetett más, minthogy ezzel két dolgot fejezzenek ki:

          - az egész epizód csak azért lett így megírva, hogy beteljesedjenek Ézs.53. próféciái: az Úr szolgáját istentelenek és bűnösök mellé állítják, a bűntelen Ítélőbíró a vádlottak padjára kerül értünk, megmentésünkre.

          - másrészt pedig hogy kifejezze: a bűntelen Jézus értünk meghalt, míg a bűnös emberiség (amit a konkurens terrorista, politikai aktivista, amúgy nemzeti hősnek tartott nacionalista Barabbás jelképez) szabadságot nyer a krisztusi helyettesítő halállal.

          Itt látszódik leginkább a hatalmas kontraszt a bűnös embervilág és a bűntelen Úr között.

          És Urunk vállalja ezt: vállalja, hogy odaállítsák egy gyilkos mellé, sőt még el is bukjon ellenében, csak azért, mert a nagyhangú mindig szimpatikusabb sajnos a világnak, semmint a szelíd szavú.

          Mennyire igaza lesz majd később Péternek, aki úgy tesz bizonyságot az Ékes-kapunál a meggyógyított sánta esete után, és a következőket hányja a nép szemére: „De ti a Szentet és az Igazat megtagadtátok, és azt kértétek, hogy Pilátus egy gyilkost bocsásson szabadon a kedvetekért.”

          Mai igénk rádöbbenthet minket: nekünk ki a fontos?

          Jézus vagy Barabbás? - Isten vagy az ember? -  a Bűntelenség vagy a bűnösség kell nekünk?

          Néhány hiteles ősi örmény és szír bibliai kézirat azt igazolja, hogy Barabbás teljes neve Jesu bar Abba (azaz „az atya, apa, ember fia”) lehetett, azaz a keresztneve ugyanaz lehetett e rablógyilkosnak, mint magának az Úrnak.

          Ez lehet a magyarázat arra, hogy Pilátus miért éppen Barabbást választotta ki a sok rab zelóta közül odaállítani Jézus mellé, és nem csak azért, mert talán ő lehetett a leghíresebb a foglyok közül.

          Sőt, merem ezek után azt is állítani, hogy talán eredetileg így tehette fel Pilátus a népnek a kérdését: „Melyik Jézust bocsássam nektek szabadon: Jesu Bar Abbát, vagy Jesu Bar Joseh-t?”

          Sőt, akár így is hangozhatott volna a kérdése: „Mit akartok, melyik foglyot bocsássam nektek szabadon: Jézust, az emberi atya, apa fiát, vagy Jézust, az Atya fiát?”

          Micsoda éles, cinikus, de frappáns megjegyzés lehetett ez így!

          Óh, mondd, te kit választanál? – kérdezhetjük a rockopera énekével.

          Pilátus Jézust mentő szándéka mindenesetre meghiúsult, mert sem Isten, sem az embervilág nem úgy akarta, és pont e kettővel nem számolt az amúgy roppantul humánusnak tűnő helytartó.

          Pilátus azt gondolta, hogy csak a nép vezetői féltékenyek Jézusra, az egyszerű emberek viszont egy sorsdöntő választási helyzetben kiállnak majd a gyógyító Csodatévőjük mellett.

          Biztos volt abban, hogy az emberek a vétek nélküli vádlottat fogják kikérni, és nem a „cégéres” bűnözőt.

          Hát, tévedett.

          A számára elképzelhetetlen bekövetkezett.

          Alábecsülte a nép szolidaritását a saját vezetőihez.

          A tömeg elfordul a prófétától, mert ő hagyja magát megalázni egy rómaitól.

          Ilyen megváltó nekik nem kell, akkor már inkább makacsul követik az amúgy gyűlölt vezetőiket.

          Pilátusnak meg kellett értenie e drámai pillanatokban: Jézus sajnos az embereknek mind egyes korban messze nem olyan fontos, mint mondjuk egy híres terrorista, népszerű showman, „gerilla-király”.

          Sajnos, az embernek mindmáig a lázadó, felszabadulásért erőszakos eszközökkel is küzdő zendülő kell, nem pedig egy belső megújulást hirdető próféta.

          Ilyenek vagyunk: az embereknek sohasem a hatalom-nélküli mozgalom felel meg, hanem a harcos kivagyiság.

          Ne, ezért is rászorulunk a krisztusi megváltásra.

          Ítélet vasárnapján, vagy ahogy ezt régen egyházunkban hívták – feketevasárnapon - ráeszmélhetünk: Ítélj meg, engem, Istenem, mert ilyen vagyok; sajnos nem Te kellesz nekem, hanem a népszerű, a látványos, a nagyhangú – önmagam!

          Ítélj meg, engem, Istenem, mert a bűn és a bűnös kell nekem, nekünk az Élet Ura helyett, a felforgató a Békesség Fejedelme helyett!

          És köszönöm, Uram, hogy Te még így is odaálltál mellém, és „barabbásként” az első lehetek, akiért meghaltál!