2019.06.30.

1.Kor.15,32-43

Ha csak emberi módon küzdöttem a vadállatokkal Efezusban, mi hasznom belőle? Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk”. Ne tévelyegjetek: „A jó erkölcsöt megrontja a rossz társaság!” Legyetek valóban józanok, és ne vétkezzetek, mert némelyek nem ismerik az Istent: megszégyenítésetekre mondom ezt. De megkérdezhetné valaki: hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jelennek meg? Esztelen! Amit vetsz, nem kel életre, míg előbb el nem rothad, és amit elvetsz, azzal nem a leendő testet veted el, hanem csak a magot, talán búzáét vagy valami másét. De Isten olyan testet ad annak, amilyet elhatározott, mégpedig minden egyes magnak a neki megfelelő testet. Nem minden test egyforma, hanem más az embereké, más az állatoké, más a madaraké, és más a halaké. Vannak mennyei testek, és vannak földi testek, de más a mennyeiek fényessége, és más a földieké. Más a nap fényessége, más a hold fényessége, és más a csillagok fényessége: mert egyik csillag fényességben különbözik a másik csillagtól. Így van a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben.

            „Hiszem... a test feltámadását és az örök életet.”  – az Apostoli Hitvallásban vasárnapról vasárnapra megvalljuk a test feltámadásába vetett hitünket.

            Ugyanakkor személyes beszélgetésekben, vagy egy - egy óra alkalmával, amikor a hitvallásról részletesebben beszélgetünk, kiderül, hogy nem is tudjuk pontosan, miben is hiszünk, fogalmazhatnék úgy is: miben kellene hinnünk.

            Nem tudunk mit kezdeni a test, de már magának a feltámadásának kérdésével sem.

            Sokféle elképzelés kering arról, hogy mi is a feltámadás, és még több arról, hogy hogy is kell elképzelnünk.

            Amikor a test feltámadásába vetett hitünkről beszélünk, akkor a legtöbb ember számára egy tükör jelenik meg, amelyben saját magát látja, csak éppen esetleg a testi hibáitól, vagy azoktól a testi adottságoktól mentesen, amelyeket ő nem kedvel.

            Ez lenne a feltámadás; ennyi lenne pusztán a test feltámadása?

            Egy pusztán húsvétra korlátozódó különleges egyházi hagyomány?

            Tudom, hogy a szentírási üzenetén kívül nem szól semmi sem mellette – és ezt az ellenérvet ma is sokan hangoztatják, mondván: nincs semmiféle döntő bizonyíték a feltámadás mellett, egyedül csak a Biblia szava.

            Teszem rögtön hozzá amúgy: nekem ez amúgy meg egyébként pont elég!

            Viszont ha a statisztikákat nézzük, akkor a világ lakóinak ugyan kb. 1/5-e hisz abban valamilyen formában, hogy a mennybe vagy a pokolba jutunk, de ennek csak egy része az, aki hisz a keresztyén felfogás szerinti feltámadásban is.

            A nagy egészből 7%-a az embereknek a reinkarnáció tanát vallja, mert nem tud mit kezdeni sem az elmúlással, sem pedig túlvilági távlatokkal.

            A világ lakóinak a felét pedig nem is érdekli a kérdés, vagy éppenséggel materialista módon egyszerűen csak az elmúlásban, a megsemmisülésben hisznek.

            Kétségtelen, hogy a keresztyén feltámadáshit egyetlen bizonyítéka Jézus feltámadása.

            De épp ez lehetne az igazi alapja annak, hogy higgyünk, és úgy higgyük, ahogy az megtörténik.

            Jézus egyszer egy példázatot mondott a gazdagról és Lázárról, ahol a koldus Lázár a mennybe, míg a gazdag a pokolba került.

            Amikor a gazdag látja a vesztét, ezt kéri mennyei beszélgetőtársától, az ősatya Ábrahámtól: hadd menjen vissza Lázár, hogy figyelmeztesse a rokonait.

            A történet szerint a következő beszélgetés formálódik ekkor ki Ábrahám és a gazdag között: „Van Mózesük, és vannak prófétáik, hallgassanak azokra! De az erre ezt mondta: Nem úgy, atyám, Ábrahám, hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, akkor megtérnek. Ábrahám ezt felelte: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül.”

            És a tények igazolják Jézus szkeptikus hangját: a ma embere ugyanis tényleg vagy nem hisz a feltámadásban, vagy nem is tudja igazán, hogy miben hisz.

            Mert valóban nem egyszerű a kérdés.

            Hiszen olyan dolgokról van szó, amiből csak darabkákat látunk.

            Én valahogy úgy képzelem el, hogy amit a feltámadásról tudunk, az csak egy kirakós játék, egy puzzle néhány darabkája.

            Ha minden darabka a birtokunkban lenne is, akkor is csak egy kétdimenziós kép lenne előttünk, de ahogy egy fénykép a valóság egyetlen pillanatát örökíti meg, azt is csak a tér egy bizonyos részéről, úgy a feltámadással kapcsolatban is, az emberi gondolataink kevesek ahhoz, hogy azt fel is fogjuk.

            Ugyanakkor a hit épp azt jelenti – ahogy a zsidókhoz írt levél mondja -, hogy a nem látható dolgok létéről vagyunk meggyőződve, és bízunk a remélt dolgokban.

            Mai alapigénkben Pál ezért veti megszégyenítésül is a korinthusi olvasóinak a szemére, hogy miért nincs meg bennünk ez a hit; hiszen ha az megvolna, akkor nem az „Együnk és igyunk, holnap úgyis meghalunk!” elve alapján élnék az életüket; illetve akkor nem tévelyegnének, mint akiknek jó erkölcsét megrontják a gonosz társaságok.

            Pál helyrerakja a számos emberi feltámadás-elmélet hitetlenkedő aspektusait, és helyette megmutatja, hogy a mag, az elvetés, az újból termés példáján keresztül a romlandó és a romolhatatlan dolgok viszonyát.

            Valljuk be, a mi elképzelésünk sem más, mint volt egykor a korinthusiaké.

            Mi is úgy képzeljük a mennyet, mint a földi életünk folytatását, ahol ugyanúgy élünk majd, legfeljebb nem kell dolgozni, nem leszünk betegek... de ott lesz a családunk, ott lesznek azok, akiket szeretünk, és mindig azt csináljuk, amit csak szeretnénk.

            De ha igazán, őszintén végiggondoljuk, akkor ez az egész így enyhén szólva is unalmasan hangzik.

            Mert, mondjuk én szeretem az amerikai focit, de azért nem nézném egy örök életen keresztül.

            Remek volt a múlt héten táborozni a gyermekeinkkel, de minden egyes hetet nem tölthet el az ember egy táborban.

            Nos, a mi elképzeléseink pedig csak eddig érnek, úgy tűnik, és nem érnek, mert nem is érhetnek tovább.

            De Isten „egészen más” és egészen máshogy gondolkozik, mint mi, hiszen „bizony a ti gondolataitok nem az én gondolataim, a ti utaitok nem az én utaim”  – mondja Ő maga Ézsaiásnál.

            Igen, mi csak a fénykép egy darabkáját ismerjük.

            És erre hívja fel Pál a korinthusiak, és velük együtt pedig a mi figyelmünket is: „Esztelenek vagytok, ha csak így, ennyire szűklátókörűen gondolkodtok, ha ennyire nem tudtok elvonatkoztatni saját élet-játékszabályaitoktól.”

            Nagyon szeretem Pál levélbeli költői kérdéséit és arra adott mégis-válaszait, amik valószínűleg amúgy egyébként az őt ért provokációkra adott reagálások.

            Mindig meglepő, így most is.

            Pál nem dől be a gyülekezeti provokációnak, nem a az ő elképzeléseik és szájízük szerint válaszol, hanem rávilágít arra, hogy nem az a kérdés, amit ők amúgy emberi módon a feltámadás kapcsán felvetnek.

            Egyszerűen csak jelzi, hogy a feltámadáskor nem lesz szükség a teremtésben kapott feladatainkra, hiszen akkor már megszabadulunk teremtettségünktől, és „Isten lesz minden mindenekben.”

            Hiszem a test feltámadását.

            A hitvallás szavai csak akkor érthetők, ha ismerjük Isten hatalmát, és mindazt, ami az Írásokban van.

            Olvasom még egyszer is a páli gondolatsort:

            „De megkérdezhetné valaki: hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jelennek meg? Esztelen! Amit vetsz, nem kel életre, míg előbb el nem rothad, és amit elvetsz, azzal nem a leendő testet veted el, hanem csak a magot, talán búzáét vagy valami másét.... Így van a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben.”

            Aztán egy kicsit később, a mai igénk után az 1.Kor 15-ben így folytatja:

            „Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nincs halottak feltámadása? Hiszen ha nincs a halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is.”

            A feltámadás a hitünk alapja.

            És nemcsak húsvét táján, de húsvét óta mindenképpen.

            Krisztus feltámadása pedig a mi reménységünk mintaképe, mondhatni fényképe, sajátos puzzle-ja, amiből ugyan lehet, hogy több vagy kevesebb darab is hiányzik, de ettől még tudhatjuk, hogy Istennek az a célja, hogy részesítsen bennünket benne, hogy aztán elnyerjük azt, amiről a hitvallás végén így vallunk: az örök életet.

            Még a tábor előtti múlt héten rendeztem egy kicsit az iratainkat, az irattárunkat és az iktatásunkat.

            Mindenféle hivatalos papírt kellett összeszednem az iroda különböző pontjairól, fájlokból és fiókokból, dokumentumtáraiból és dossziéiból.

            A rendezés közben kiderült, hogy rengeteg mindent fölöslegesen őrizgettünk.

            Azért, hogy rend legyen, és el is férjünk, az iratkezelési és selejtezési szabályzat szerint sok dokumentumot meg kellett semmisíteni.

            De vajon sikerül-e megsemmisíteni, testvérek, a magunkban régóta őrzött hamis elképzeléseinket, a számos dédelgetett vallásos vágyálmunkat?

            Mindazokat a külső és belső tényezőket, amiket amúgy eddig roppantul fontosnak hittünk csupán csak azért, hogy aztán a helyükre kerüljenek a dolgok például a feltámadással kapcsolatban is?

            Adja Isten, hogy meglássuk a rendezési szempontot, amelyet ő maga adott nekünk Jézus Krisztusban, aki halálával és feltámadásával bizonyította: a feltámadásba vetett reménység valósággá válik azoknak, akik megismerik az Írást, és benne és rajta keresztül az Isten hatalmát.