2019.08.18.

Lk.8,19-21

Egyszer elmentek hozzá anyja és testvérei, de nem tudtak Jézushoz jutni a sokaság miatt. Ezért tudtára adták neki: „Anyád és testvéreid kint állnak, és látni szeretnének.” Ő azonban így válaszolt: „Az én anyám és az én testvéreim azok, akik Isten igéjét hallgatják, és megtartják.”

         Ki tudja, milyen érzés lehetett Máriának átélnie azt, ahogy Fia idővel szárnyra kel, nagyra nő és kirepül a családi fészekből?

          Az angyali üdvözlet annak idején egyértelmű lehetett a számára, ugyanakkor anyai szívét azért ennek ellenére is minden bizonnyal átjárhatta a kisfia iránti aggódás.

          Amikor Jeruzsálemben a 12 éves kisfiát tulajdonképpen napokra elveszítette férjével, Józseffel, aztán pedig a templomban találják meg, amint véneket és bölcseket tanít, akkor megdöbbenten kellett Máriának hallania, ahogy kamasz gyermeke visszaszól: „Hát nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám házában kell lennem?!”

          Aztán a kánai menyegzőn is első körben hiába szól oda gyermekének, hogy az segítsen az ifjú páron, akik szégyenbe kerülhettek volna vendégseregük előtt, minthogy elfogyott a boruk; Jézus talán kissé flegmán is így szól vissza: „Ugyan, mi közöd és mi közöm van neked, illetve nekem mindehhez, asszony?”

          Végül pedig, előresietve az időben, bizony, mit érezhetett a drága szülő, amikor látja gyermekét kereszten szenvedni és meghalni; mint mondom, mindannak ellenére, hogy sejthette, gyermeke valódi Apjának, Istennek ugyancsak nagy tervei voltak a fiúkkal.

          Mai jelenetünkből is ez az érdekes rokoni élethelyzet látszik körvonalazódni, ahogy Mária és Jézus további testvérei és családtagjaik a már befutott, népszerű gyermekét, fivérüket mennek meglátogatni; de még csak közelébe se tudnak férkőzni.

          Ők, mint Jézus családja, az elengedő és szárnyra indító családi otthon, azaz a gyökerek úgy érzik, eltéphetetlen az a mély kötelék, ami őket összeköti Krisztussal, és természetesen ez a jogállás és családi kapocs fel is jogosítja őket arra, hogy ők a Názáreti saját prófétájukkal random rendelkezhessenek.

          Talán kissé meg is döbbenhetünk a már említett történetek, valamint elsősorban mai igénk kapcsán, amikor azokat halljuk, és talán joggal vetjük fel kérdést: „Mi az, talán csak nem az látszik mindebből, hogy bizony úgy tűnik, nincs valami felhőtlen viszony az atyafisággal, ami legalábbis Jézus és családja dolgait jellemezte.

          Van egy-két olyan szakasz az evangéliumokban, amelyek bizony pont erről szólnak, hogy ez a viszony finoman szólva is nem volt könnyű, stabil és gördülékeny.

          Máté evangéliumában, amikor Jézus arról beszél, hogy miért is jött, azt mondta: „Én nem békességet jöttem hozni, hanem hogy fegyvert bocsássak a földre.”

          Aztán meg azzal folytatja, hogy meghasonlás lesz a fiú és az atyja, a leány és az anyja, a meny és az anyósa között; sőt, az ottani 10. fejezet 36. verse az igazán érdekes, amelyben pedig megjelenik az a nyilvánvalóan tapasztalatból is leszűrt mondat, hogy az embernek az ellensége lesz a saját háza népe.

          Márk evangéliuma pedig még arról is tudósít, szinte még az elején, hogy amikor meghallotta a rokonság Jézus tanítását, eljöttek, hogy megfogják és hazavigyék őt, mert azt gondolták, hogy megbolondult és magán kívül van.

          Finoman fogalmaz a szentíró, de azt jelzi, hogy nem volt minden zökkenőmentes Jézus családjában, ahogy szoktuk azt mondani, a tál-csörömpölés előfordulhatott abban a családban is.

          Mai szakaszunk is ilyen, legalábbis hasonló gondolatokkal bír, mert arról szól, hogy amikor jelzik Jézusnak, hogy itt vannak a te családtagjaid, akkor Ő egy egészen más típusú közösségre utal.

          Azért olyan fontos ez, mert bizony nem elég ismételni azt, amit egykor Parthus hercege adott hatalmas gondolatként a világnak, hogy a legfontosabb összeköttetés bizony nem a vérrokonság.

          És bár a vér vonala és az ősök, családtagok szava nyilvánvalóan meghatározó valamennyiünk életében, de valahogy mégsem ez a legfontosabb.

          Jézus is valami többet nyújt, és többre akar elvezetni.

          Meghirdeti Isten országának jelenlétét a maga tanításában, személyében közöttünk, és tanít is arról, hogy akik ebben a tanításban és az Ő meghallgatásában, annak megtartásában együtt vannak, azok lesznek igazán egymás valódi családtagjai és testvérei.

          És igen, ezért hívjuk így is egymást keresztyén közösségünkben, hogy „Testvér!”, mert aki megcselekszi az Atya akaratát, aki ráhangolódik teljességgel az Atya vezetésére, és aki úgy gondolkodik, hogy legyen meg a földön az, ami már a mennyben megvan; akkor azok az emberek nemcsak Istennel kerülhetnek egészen különleges kapcsolatba, de egymással is.

          És erről azért beszél hitelesen, mert aztán Jézusban  tényleg észrevehetővé lett a tökéletes kapcsolat a mennyei Atyával, hiszen Jézus mindent odaáldozott azért, hogy ezt az égi akaratot kövesse és képviselje.

          Úgy tűnik, hogy még azt is merte vállalni, még annak a nehézségét is, hogy akár ezeket a földi, vérbeli rokonsági szálakat se vegye olyan komolyan, mint magával az Atyával való kapcsolatot.

          Mi, akik egyenesen Isten gyermekei lehetünk a jézusi hűség és helytállás következtében, gyermekekként pedig egymás testvéreivé válhatunk, hiszen így terjed ki ez a rokonság, azaz az Isten-fiúság másokra is.

          Jézus ma arra tanít bennünket, hogy aki felfele ilyen hűséges, és akiben ilyen mély az ég felé a lojalitás; azt az embert Isten felemeli a vérbeli kötődéseken túl egy egészen más szintre, a vér és gének feletti szintre.

          És ez nem csak annak belátása, hogy az ember a családját nem választhatja meg, de a barátait igen; és sokszor az ember a családjára sokkal kevésbé számíthat, mint a barátaira; hanem az arra való ráeszmélés is, hogy mi, és itt és most félre ne értsék a szóhasználatomat a testvérek, elv-társai lehetünk egymásnak.

          Az államalapításunk ünnepe előtt milyen jó arra gondolnunk, hogy kicsi hazánkban így tett minket testvérekké, egy testté, egy államtestté, határon belül és kívül egyaránt István királyunk.

          És igen, innen kezdve már nem is olyan mellékes téma, hogy miért is fontos, hogy a családunk tagjai is hitben járjanak, hogy egy irányban gondolkozzunk.

          Mert minden közösségnek, családnak, országnak, nemzetnek, kontinensnek a hasznára válik, ha hasonló célok, hasonló érdeklődés, hasonló életelvek vagy értékek mentén szerveződik.

          Egy barátság, egy házastársi kapcsolat, egy család, egy gyülekezet csak úgy maradhat egy, hogyha abban Jézus teszi helyére a dolgot, és ilyen értelemben - bocsánat a csúnya magyar kifejezésért - transzcendálja a családot, felemeli mennyei körbe, és azt mondja, hogy ezek, akik hallgatnak az én Atyám szavára, és akik megcselekszik azokat, még fontosabb családtagok, mint az igazi, vér szerinti rokonok.

          De amúgy tegyem gyorsan hozzá, nem degradálva tovább a családi kötelékeket, a családot is valójában csak az tartja össze, ami az Isten legfontosabb jellemzője, a szeretet.

          Nekem mindig gyanúsak voltak azok az osztálytársaim vagy ismerőseim, akik mindig is rengeteg nagy baráti körrel rendelkeztek.

          Nekem két igazi jó gyermekkori barátom volt, de az egy olyan életre kiható barátság, ami a mai napig is tart; és bár helyileg jócskán széjjel vagyunk egymástól dobva, és nem is nagyon van időnk arra, hogy olyan mélységben lehessünk egymás barátai, mint voltunk középiskolás korunkban; de ettől még ez egy olyan barátság, ami örök; és ha ma találkoznánk, ott folytatnánk, ahol a legutóbb abbahagytuk; és ha valamelyikünkkel baj lenne, biztos, hogy a másikunk ott lenne azonnal segíteni.

          Ettől még persze nem úgy gondolom, hogy ez a pár mondat Lukács evangéliumában arról szólna, hogy Jézus szét akarná verni a családot; nem lenullázni vagy megsemmisíti akarja, hanem pont abba a magasságba emeli, amiben a gyülekezet, mint testvéri közösség kellene, hogy alapvetően legyen.

          Akik az Isten igéjén tájékozódnak, akik az Isten hangját, hívását meghallják, azok egy ilyen új típusú családi és szeretetközösségbe jönnek össze, igen, amit akár így is hívhatunk, hogy gyülekezet.

          A keresztelőknél el szoktam mondani, hogy fontos a gyermeketek, aki a családba érkezett, de itt egy nagyobb család is befogadja a családokat a gyermekükkel együtt, ezt pedig úgy hívják, hogy a gyülekezet – a mai napon közösségünkbe betérő testvérem is, remélem, ezt a szeretetközösséget fogja újra és újra megtapasztalni akár itthon, akár Németországban az evangélikusságunkkal.

          És ebből a szempontból - úgy gondolom - nem félreérthetők ezek a jézusi szavak; sőt nagyon is megfontolandók a mondanivalói.

          Nem arról szólnak, hogy itt Jézus fellázadna a szerettei ellen, hogy kitagadná az övéit, az őt felnevelőket és az ővele felnevelkedetteket; hanem arról szólnak, hogy Jézus a családot pont hogy beleemeli a legfőbb közösségbe, Isten és az Istenben bízók közösségébe.

          Különösen egy olyan helyzetben, ami manapság van a hívő körökben; hogy sok mindenről beszélgethetünk egy-egy egyházi alkalom során, csak azt véletlenül se kérdezzem a másiktól: hogy hát a te gyerekeid vagy az unokáid hogy vannak, illetve hol vannak?

          Mert könnycseppeket fogok látni a szemekben, mert elszámoltathatatlan szülői és testvéri felelősségekről kellene akkor beszélgetni.

          Pedig Jézus emlékeztet bennünket arra, hogy a vérbeli családi kötődést is be kellene emelni abba a mennyi kapcsolatrendszerbe, amiről Jézus beszél.

          Egyénenként váltott meg bennünket, de nemcsak az egyéni életünk megtartására jött el, hanem azért, hogy a közösségeink újjáteremtésére, újjá alkotására is megtörténjék; vagyis hogy, ahogy azt a józsuéi ige is mondja: „én és az én házam népe az Úrnak szolgálok”.

          Ha pedig követjük együtt, ha meghalljuk a szavát, ha ráhangolódunk erre, akkor már létezni fog ez a legkisebb gyülekezet, amit valóban családnak nevezhetünk.

          Aztán tudjuk nagyon jól a végét, Jézus halála és feltámadása után bizony ugyanazok a most még talán kissé szkeptikus és Jézust furcsáló családtagok is ott lesznek a kezdődő keresztyénségnek a bölcsőjénél és szolgáltak.

          Ilyen értelemben is fontos, hogy végiggondoljuk az igazi kötődés lehetőségét a Krisztusban és a Krisztus által; és hogy így szemléljük a mi nagy családunk, az egyháunk és a mi kis családunk egymással való kapcsolatát.