2019.08.25.

Lk.20,9-19

Azután ezt a példázatot mondta a népnek: „Egy ember szőlőt ültetett, és munkásoknak adta bérbe, majd hosszú időre idegenbe távozott. És amikor eljött az ideje, elküldött a munkásokhoz egy szolgát, hogy adják oda neki a részét a szőlő terméséből. De a munkások megverték, és üres kézzel küldték el. Azután egy másik szolgát küldött, de azt is megverték, meggyalázták, és üres kézzel küldték vissza. Majd egy harmadikat is küldött, de ezt is megsebesítették és kidobták. Akkor így szólt a szőlő gazdája: Mit tegyek? Elküldöm szeretett fiamat, őt talán meg fogják becsülni. De mikor azt meglátták a munkások, így tanakodtak egymás között: Ez az örökös! Öljük meg őt, hogy mienk legyen az örökség! És kidobták a szőlőből, majd megölték. Vajon mit tesz most már velük a szőlő ura? Eljön, és elveszti ezeket a munkásokat, a szőlőt pedig másoknak adja.” Amikor ezt hallották, így szóltak: „Szó sem lehet róla!” Ő azonban rájuk nézett, és ezt mondta: „Akkor mit jelent az Írásnak ez a szava: az a kő, amelyet az építők megvetettek, lett a sarokkő, aki erre a kőre esik, összezúzódik, akire pedig ez a kő ráesik, szétmorzsolja azt.” A főpapok és az írástudók már abban az órában rá akarták vetni a kezüket, de féltek a néptől, mert az megértette, hogy róluk mondta ezt a példázatot.

          Meg kell állapítanom, hogy néha nem igazán jó címet adtak eleink, amikor az evangéliumokban egy-egy feliratot szerkesztettek a különféle történetek elé.

          Mai igénk az a címfelirata: A gonosz szőlőmunkások.

          Pedig valójában ez a példázat nem is a szőlőmunkásokról szól, hanem a gazdáról, azaz Istenről.

          Hiszen a jézusi történetecske üzenete nem is annyira a munkásokhoz kötődik, hanem a gazdához, ahogy a tékozló fiú példázata is elsősorban nem a tékozló fiúról beszél, hanem arról az atyáról, aki visszafogadja a fiát.

          Így engedtessék meg, hogy én se arról beszéljek most ebben a prédikációban, hogy, ejnye-bejnye!, milyen gonoszok volnánk mi emberek, és hogy milyen szörnyű képet festhetne rólunk a Biblia; hanem inkább a Gazdáról fessek le egy annál sokszínűbb képet.

          Ahelyett, hogy magunkat, az embervilágot szidnánk a gonosz és ránk oly nagyon jellemző viselkedésünk miatt, inkább nézzük meg azt, hogy milyen is ez a Gazda.

          Nos, mindenek előtt ez a Gazda ajándékozó.

          Megtudjuk róla, hogy hatalmas befektetéssel, fáradságos munkával, eszméletlen gondoskodással és odafigyeléssel hozza létre a maga kis szőlejét, vagyis a mi világunkat; hogy abban minden meglegyen, és minden jó legyen, majd odaadja azt a munkásoknak.

          Egy ekkora értéket, mint a föld rá mert bízni a munkásokra, az emberiségre, akiket megfogad, megbíz, és akikkel szerződésileg megegyezik.

          Az emberiség valójában belecsücsült a készbe, amiben minden készen állt.

          Kész a szőlő, be van kerítve, minden rendben van, az emberek bemehetnek hát és dolgozhatnak kedvükre.

          Ez a csodás Gazda megbízik a munkásokban.

          Igazi előlegezett bizalom ez, ami Istennek az egyik legszebb ajándéka az ember számára: azaz a megelőlegezés.

          Hogy nem teljesítményt vár az embertől és aztán ad neki valamiféle ajándékot, hanem először mindig Ő adja az ajándékot, és utána sem teljesítményt vár igazán, hanem sokkal inkább hálát.

          Mennyei Atyánk - Gazdánk tehát nem olyan, aki előbb kiszámolja, hogy na, mennyi haszna is lesz abból, hogy energiát fektet belénk, hanem sokkal inkább megbízik bennünk, ezért odaadja nekünk a szőlőt.

          Nem a tulajdonjogot ruházza át, hanem csak egy különleges bérleti jogviszonyt létesít, mert hiszen „az Úré a föld és annak teljessége, ami az betölti” - ahogy azt a zsoltár is mondja.

          Hogy egy másik gyakori biblikus képpel éljek elrugaszkodva a szőlős szimbólumtól, és átnyargaljak a pásztoros képre, emlékeztek testvérek, hogy Jézus mit mond Péternek akkor, amikor felruházza őt feltámadása után a tóparton a keresztyén közösség vezetésére?

          Azt, hogy „legeltesd az én bárányaimat!”

          Azaz nem a bárány tulajdonjogát nem adta nekünk, mert azok továbbra is az övé, hanem csak a legeltetési jogot kaptuk meg Péterrel.

          A Szentírásban Isten soha nem mondja azt: az egyház, az ő földi népe az embereké volna.

          Nem, hanem mindig azt mondja, hogy ők az én tulajdon népem, mert én vásároltam és szereztem meg őket, mégpedig nem aranyon, nem ezüstön, hanem drága véren, a báránynak, Krisztusnak a vérén.

          Ő hordja a terhet, Ő visel gondot az ő szőlőjére. Övé a bekerített egyház.

          Tett bele sajtót és tett bele tornyot, mindent megadott, ami az életre és kegyességre való, bekerítette, hogy védje a vadaktól, de még őrtornyot is épített, hogy szemlélhesse és mindig vigyázgassa.

          Az első, amit ma el kell tudni mondanunk az Atyáról, nos az az, hogy Ő gazdag az ajándékozásban, a munkába fogadásban és annak minden feltételének megteremtésében.

          Aztán másodjára azt is megállapíthatjuk ebből a példázatból az Atyáról, hogy Ő tényleg mindent megtett értünk, mindannak ellenére is, hogy mi milyenek voltunk Hozzá és Vele szemben.

          Hihetetlen, de Ő még az egyetlen Fiát is elküldte megmentésünkre és megsegítésünkre.

          Ő olyan, hogy bár megélhetné kudarcként azt, ami az évszázadok alatt megtörtént, hogy az összes küldöttét az emberek, a saját munkásai meggyalázták, megverték, kidobták; az Ő területeit pedig kisajátították.

          Talán az én egyszülött Fiamat meg fogják becsülni – gondolta, persze sajnos, nagyon is tudta és sejtette, hogy az ember hogy fog reagálni az Ő közénk küldött Fiára.

          Milyen bosszantóan dühítő lehetett az, hogy miközben Övé a szőlő, Ő a megajándékozó, Ő a megalkotó, és akkor valaki beleül ebbe a kényelmes kapott pozícióba, kitúrva az Istent onnan, ami pedig kizárólag az Övé.

          Aki megy a szőlő terméséért, azt megölik.

          Krisztus ezt valahogy így fogalmazta meg: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat…”

          Hogy bánnak a prófétákkal, akiket elküld Isten a papok, a munkások mellé, hogy segítsenek a szőlőben, hogy igazgassák, fenntartsák a rendet.

          Az egyik prófétát megölik, a másikat meggyalázzák, a harmadikat kidobják, a negyediket semmibe veszik…       Micsoda borzasztó életük lehetett ezeknek a prófétáknak!

          Aztán Isten azt mondja: „Utoljára elküldöm az én egyetlen Fiamat. Őt talán meg fogják becsülni.”

          Ez a szó annyit jelent a görögben, hogy rá talán tekintettel lesznek; mintha azt mondaná: talán Benne meglátnak engem.

          Mert Jézus azért jött, hogy benne meglássuk Istent és az Ő kimondhatatlan irgalmát és szeretetét.

          De nem becsülték meg.

          Harmadszor: lássuk meg azt a Gazdát is, aki csak azt kéri amúgy számon, ami jogos, hogy adják oda a részét.

          A mi mennyei gazdánk nem olyan, mint egy multi cég vezetője, akinek csak egy dolog számít: az, hogy minél előbb és minél nagyobb mértékben haszna legyen, hogy minél hamarabb és bővebben megtérüljön a beruházása.

          A Szentírásban többször is szerepel ez: ami jogos.

          Ami jogos, megadom neked – Isten szíve ilyen.

          Nem kér többet, nem kér lehetetlent, nem kér olyat, amit nem tudnánk teljesíteni, csak azt kéri, ami az Ő része.

          Ezek a gonosz szőlőmunkások ezt nem értik és érzik.

          Jézus ezért mondja azt, hogy a farizeusok, a papok, az írástudók és a vének ezt nem értették meg valójában, hogy az Istennek mivel is tartozom én személy szerint.

          Amikor jön hozzám és kér tőlem, akkor vajon azt mondom-e: Uram, az egész szőlő a tied, éppen ezért az egész termés a Tied kellene, hogy legyen.

          Ha mi a szőlőben dolgoztunk, akkor csak azt mondhatnánk: haszontalan szolgák vagyunk, mert csak azt tettük, ami a kötelességünk volt.

          De sajnos ezek az emberek nem így gondolkodnak.

          Kisajátítják a szőlőt, uralkodni akarnak, hiszen az ember szívében mindig ott van ez a vágy: mienk legyen az örökség, uralkodhassam.

          Nem ismerik az igazi lényeget: hogy féljétek az Istent, és Neki adjatok dicsőséget.

          Az utolsó kép pedig, amit ma látnunk kell Istenről, az pedig az, hogy végól a Gazda elveszi az engedetlen munkásaitól a szőlőt és azt odaadja másoknak.

          Miután sokszor próbálkozott, ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk: „Szólott Isten sokszor és sokféleképpen, és legutoljára az Ő Fia által szólt…”, nos, tehát, miután annyit próbálkozott, és az nem jött be; elveszi a szőlőt, és odaadja más munkásoknak.

          Akik ezt a jézusi megállapítást hallották, így szóltak: „Szó sem lehet róla!”

          De pedig bizony, szó van és szó lesz róla.

          Aki így bánik a Fiúval, Krisztussal, attól elvétetik a szőlő; akié volt eredetileg az ígéret, akié a Törvény, azoktól azokat el fogja venni, és oda fogja másnak adni.

          Ebből az tündököl: a szőlő megmarad. Nem a szőlőt számolja fel a gazda, nem a szőlőt adja el, mert akkor nincs vele gond.

          A szőlőnek meg kell maradnia, de azt odaadja más munkásoknak.

          Jézus hányszor beszélt arról, amíg itt a földön is járt, hogy lesznek majd elsőkből utolsók.

          Hányszor állapította meg szomorúan azt, hogy majd a vámszedők és a paráznák megelőznek majd titeket az Isten országában.

          Mert ha nem becsüljük meg a Fiút, Jézust, akkor majd jönnek mások: a bűnösök, a pogányok, jön Kornéliusz és az ő házanépe, jön a filippi börtönőr, a pogány százados, és megkapják a szőlőt, akikre amúgy a régi papok, farizeusok és írástudók azt mondták: ezek mind értéktelenek, ki tudja, miféle népség ez.

          És Isten nekik adja a szőlőt, mert a Fiút megbecsülik. 

          Ha kell, drága nárdus kenettel kenik meg, hosszú hajjal törlik meg a lábát, ha kell, leborulnak elé: én Uram és én Istenem! Ha kell, megvallják: bizony, ez Isten Fia volt.

          Ha kell, megkeresztelkednek egy pocsolyában, mert azt mondják: íme a víz, mi gátol, hogy megkeresztelkedjem.

          A ma igének nagy kérdése tehát: vajon Te becsülöd-e a Fiút?; Neki adsz-e dicsőséget?; kérheti-e tőled azt, ami az Ő részre.

          Nem többet, nem kevesebbet, nem mindent, csak azt, ami jár neki, ami az Övé.

          Adja az Úr, hogy ne legyünk méltatlanok a szőlőre, ne vegye el azt tőlünk; ne elmarasztalást, ne elvételt éljünk meg, hanem inkább azt halljuk majd meg Tőle: „Jól van, jó és hű szolgám. Kevesen voltál hű, többre bízlak ezután. Menj be a te Uradnak örömébe.”