2019.09.01.

Joel,4,12-17.a.

Induljanak, vonuljanak a népek a Josafát völgyébe, mert ott tartok ítéletet minden szomszédos nép felett. Eresszétek neki a sarlót, mert megérett az aratnivaló! Gyertek, tapossatok, mert tele van a taposókád, csordultig vannak a sajtók, mert nagy a gonoszságuk. Hatalmas tömeg van az ítélet völgyében! A nap és a hold elsötétül, a csillagok elvesztik fényüket. Felharsan az Úr hangja a Sionról, mennydörög Jeruzsálemből, megrendül az ég és a föld. De népét megoltalmazza az Úr, és Izrael fiainak erőssége lesz. Akkor megtudjátok majd, hogy én, az Úr, vagyok a ti Istenetek, aki szent hegyemen, a Sionon lakom.

            Kora ifjúságom óta a kedvenc színmű és dráma íróm Anton Pavlovics Csehov volt.

            Tudom, sokan azt mondják rá, Csehov az, akinél a színpadon szinte semmi sem történik, annál több a színfalak mögött a háttérben, de ez szerintem olcsó sztereotípia.

            Az egyik művében, a „Cseresznyéskert” címűben egy eladósodott birtokról olvashatunk, illetve láthatjuk alkalomadtán, sajnos egyre ritkábban, a színpadon.

            Az első felvonás végén a nagybácsi az, aki valamiféle kiutat keresve, megpróbál három megoldást megfogalmazni a válságos helyzetben, hogy hogy is lehetne valahogy a birtokot – gyerekkoruk, emlékeik, egész életük – színhelyét megmenteni, hogy hogyan kerülhetnék el a kínos és szomorú elárverezést:

            Az első megoldás, hogy másnap reggel bemennek a közeli kisvároskának a bankjába, ahol egy kedvezményes kamatozású hitelt kínálnak, bár abba meg persze még inkább eladósodhatnak.

            Aztán másodjára szóba kerül az egyik lányuk „jó partinak” ígérkező házassága is, de hát mit ér, hogyha a vagyon megmarad, de az ember gyereke boldogtalan.

            Illetve harmadjára pedig az a megoldás kezd körvonalazódni, hogy a másik lány, Ánya hamarosan felkeresi a moszkvai gazdag, de iszonyúan fukar és nehéz természetű nagynénit, hátha ő segítene valamicskét.

            A családtagok tehát valamiféle megoldás után kutatnak: hátha valamelyik bejön, hátha egyik vagy másik megfogalmazott ötletből megszületik valamiféle megoldás.

            Ha csak időleges is hacsak „átmenetileg” is, csak sikerüljön valahonnan valahová eljutni, legalább a gödörből kilábalni, az adott rosszból valamiféle kiutat találni, az elmerültség fuldoklása után egy kis levegő után kapkodni.

            Végül persze tudjuk, nincs megoldás, mert a cseresznyéskertet elárverezik.

            Tudom azt is, hogy sok mást is megfogalmaz még ez a darab: azt, hogy jön egy új világ, ami aztán könyörtelenül felváltja a régit; és persze ez az „új világ” semmivel sem jobb a réginél, csak most éppen ez az új.

            Most azonban, mai igénk üzenete szempontjából, nem akarok többet és mást már kiemelni Csehov világhírű művéből – elég ennyi is belőle.

            A „Cseresznyéskert” egy olyan válságos helyzetből indul ki, amire hétköznapi megfogalmazásunk szerint azt mondjuk: – Na, innen szép fordítani, innen már nincs lejjebb, innen szép a feltámadás.

            Efféle helyzetekben gyakran tudunk egy-egy átmeneti megoldást találni; – de még gyakrabban az jön be, hogy nem adatik már más megoldás, mint ahogy Csehov darabjában is ez a végkifejlet.

            Az alapvető kérdés ugyanis csak az: tudunk-e érdemben fordítani?

            Valamiféle, időleges megoldásokat találhatunk, de tudunk-e végleges megoldást találni?

            A mai prédikációnak talán ezt a címet adhatnánk: Az Úr jóra fordító kegyelme.

            Jóel próféciája alapján azt nézhetjük meg, hogy az Úr jóra fordító kegyelme miként vonatkozik Isten népére.

            Mindenek előtt láthatjuk azt, hogy az Úr jóra fordító kegyelme megment az ítélettől.

            Merthogy, félreértés ne essék, igenis lesz ítélet és lesz számonkérés: az Úr megítéli a népeket.

            Mit tettek ezek a népek, mi volt a legfőbb bűnük?

            Az, hogy ezek a népek szétszórták az Isten népét, felosztották az országát, sorsot vetettek rájuk; fiaikra és leányaikra, népe templomának szent kincseire.

            Jóel hangsúlyozza, hogy az említett népek mindezt tulajdon népével tették, és ezt a tettüket Isten nem hagyja büntetés nélkül!

            Fontos üzenet, hogy aki Isten tulajdon népét bántja, az végül nem marad büntetlenül, még ha úgy tűnik is, hogy le tudta győzni Isten egyházát.

            Aki Isten népét bántja, az az Isten szeme-fényét bántja, ahogy azt egy másik kispróféta, Zakariás megfogalmazta.

            Mindenesetre ezt az üzenetet a mai helyzetben se felejtsük el, amikor a világban legüldözöttebb vallás, a kimutatott statisztikai számok szerint is, pont a keresztyénség.

            És ez az üzenet akkor is érvényes, ha erre – akár joggal is – azt mondhatnánk, hogy de hát Isten népe sem különb; ő se jobb a deákné vásznánál.

            Viszont akkor ki állhat meg az ítéletkor?

            Ez a kérdés „velejében” kapcsolódik mai igehirdetésünk fő témájához, az Úr jóra fordító kegyelméhez, mert ez a népeket megítélő számadás természetesen Isten népére is vonatkozik.

            Elvégre hányszor élünk Krisztust emlegetve is „krisztustalanul”; arról nem is beszélve, hogy mi ugyanezt tesszük egymással, az egyházban, amit az „idegen” népek tettek Isten népével: „szétszórunk, felosztunk, sorsot vetünk”; számos hasadás mentén szabdaljuk a Krisztus testét; és a „belső árulás” sem ritka.

            Amott, az előző esetben „külső” erőkben, más népeken keresztül működött a gonosz „szétdobáló” munkája; emitt meg a „belső” erőkben működik a gonosz.

            Egyikben és a másikban is az emberi kegyetlenség határtalanná tud lenni a maga erőpozíciójában.

            Ezért mondhatjuk ki Pál rómaiakhoz intézett szavaival, hogy az ítélet egyetemes, mindenkit érint, mert mindenki vétkezett.

            És mégis: érdekes mód a rettenetes, jogos, egyetemes ítélet az egyik esetben kegyelemmé tud lenni, míg a másik esetben pedig megmarad ítéletnek.

            Ennek ellenére az ítélet és a kegyelem együttes felfoghatatlan jelenléte ugyanazon isteni igazság két oldala.

            Isten szuverenitása, megkérdőjelezhetetlen uralma ez: – Könyörülök, akin könyörülök; irgalmazok, akin irgalmazok; mert nem azé aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem csakis a könyörülő Istené.

            Isten könyörül népén, illetve népévé teszi azt minden nemzetségből, akiken könyörül, így jóra fordítja övéi sorsát.

            Isten jóra fordító kegyelme tehát Isten népére vonatkozik, de ennek sajátos „halmazát” nem mi határozzuk meg, hanem egyedül Isten.

            Minket pedig, akiknek bizonyosságunk van arra nézve, hogy tulajdon népének tagjai vagyunk, szolgálatra, vagy ahogy igénk képe fogalmaz, aratásra küld el Isten.

            Ez az áldott küldetés és kegyelemi állapot mindenestől Isten ajándéka, és két elemből áll: áldást kaptunk, ezért áldást adunk tovább.

            A Jósáfát völgye amúgy pont erre az áldásra utal, mert a Jósáfát szószerinti jelentése ez: Isten ítél, ezért ez a völgye a tényleges földrajzi helyénél több, ez a völgy szimbolikusan az Isten ítéletének helye.

            Jósáfát völgye Isten cselekvésének „szabadító többlete”, ahogy azt egyébként Kálvin megfogalmazta.

            Jósáfát völgye Isten áldó cselekvésének helye; Isten „jóságos” cselekvésének völgye.

            Idézzük fel idevonatkozóan a 2.Krón.20-at,a hol azt olvashatjuk, hogy Jósáfát csak úgy győzhet a móábiták és ammóniták túlereje fölött, emberileg teljesen esélytelenül, hogy teljesen az Úrra hagyatkozik.

            Jósáfát belátja ezt az esélytelenséget, és leborulva könyörög: „Nem tudjuk, mit tegyünk, csak Rád tekintünk!”

            Isten válasza egyértelmű ebben a helyzetben: ne tegyenek semmit, maradjanak veszteg, majd Isten cselekszik értük, majd Ő mindent megtesz.

            Aztán az történik, hogy az ellenség soraiban meghasonlás támad, amazok halálosan egymásnak esnek, Isten népe pedig győztessé lesz az esélytelenségben; úgy, hogy nem tettek érte semmit.

            Jósáfát völgye tehát az áldás völgye.

            Ezek után már csak azt kell elárulnom, hogy ez a völgy hol is van helyileg?

            Nos, Jeruzsálem és az Olajfák hegye között található, az ismertebb Jézus korában már inkább használt neve: a Kidrón-völgye. 

            Ez a völgy – földrajzi elhelyezkedése alapján is – a Golgota hegyére mutat, ahol Isten ítélete Krisztusban megtörtént, hogy Isten, az Ő népén kegyelmesen könyörülhessen.

            Isten népe számára ez a kegyelem érvényben van.

            És éppen ebből az üdvözítő kegyelemből következik Isten népének szolgálata: továbbadni a népeknek Isten kegyelmének Krisztusban közölt evangéliumát.

            Ezzel a szándékkal választotta ki Isten a népét: „Általad nyerjen áldást a föld minden nemzetsége!” - ahogy azt még Ábrahámnál olvashatjuk.

            Áldást kaptunk, áldást adunk; áldást örököltünk, hogy áldást mondjunk, ahogy pedig 1.Péter-ben.

            Igen, tudom, kellenek az emberi megoldások!

            A bevezetőben említett csehovi jelenetet nem kell megtagadnunk, de ezek az emberi megoldások csak akkor áldottak, ha azok az Úr kegyelemére támaszkodnak, megragadva ezt a kegyelmet.

            A „cseresznyéskertet” lehet, hogy eladják, lehet, hogy el kell engedni a „cseresznyéskertet”, mert megállíthatatlanul jön az új.

            De hisszük azt, hogy az Istennek kedves, évszázados keretek megmaradnak, amelyeket Isten éppen a megmaradásukkal igazolt.

            Ne feledjük, minden „öncélúan új” csak „ideiglenesen új”; de Jézus Krisztus pedig tegnap, ma és mindörökké ugyanaz!

            Isten jóra fordító kegyelme megment bennünket az ítélettől, és az Úr áldó kegyelmének továbbadására hív el bennünket.

            Az Úr kezében van minden: ez is; és minden nekünk ki nem jelentett részlet is.

            Kiábrázolhatatlan ez a csoda, de annál boldogabb tapasztalat is egyben: mert ez Isten népének áldott és tovább-áldandó bizonyossága.