2019.09.22.

5.Móz.10,14-11,1

Ime, az Úré, Istenedé az ég és az egeknek egei, a föld és minden rajta levő. Mégis csak a te atyáidat kedvelte meg az Úr, őket szerette és az ő utódaikat, titeket választott ki valamennyi nép közül. Igy van ez ma is. Metéljétek azért körül a szíveteket, és ne legyetek többé kemény nyakúak. Mert Istenetek, az Úr, istenek Istene és uraknak Ura. Ő a nagy, erős és félelmetes Isten, aki nem személyválogató, és akit nem lehet megvesztegetni. Igazságot szolgálat az árvának és az özvegynek, szereti a jövevényt, kenyeret és ruhát ad neki. Szeressétek a jövevényt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén! Az Urat, a te Istenedet féld, őt szolgáld, hozzá ragaszkodj, és az ő nevére esküdj! Őt dicsérje éneked, mert ő a te Istened, aki azokat a nagy és félelmetes dolgokat tette veled, amelyeket saját szemeddel láttál. Atyáid hetvenen voltak, amikor Egyiptomba mentek, most pedig úgy megszaporított téged az Istened, az Úr, amennyi az égen a csillag. Szeresd az Urat, a te Istenedet, és tartsd meg mindenkor, amiket ő elrendelt: rendelkezéseit, döntéseit és parancsolatait.

            Gondolom, mindegyikünk családjában megvan a hagyománya annak, ahogy a régi családi történetek felelevenítésre kerülnek.

            Az olykor már legendává érett és persze gyakran megszépült, sőt mi több, kisminkelt történeteket gyermekkoromban én is mindig tátott szájjal figyeltem.

            Ültem az akkortájt már korosnak tűnő felnőttek között, szüleim kortársai, barátai, rokonaim között; vagy akár a nagyszülői generáció társaságában, és hallhattam egy-egy nagy mesélő, néha hantázó „bárd” legendáját.

            Emlékszel, amikor…

            Hétfői közvetítésmentes időkben a tévé helyett, letöltött filmek helyett, számítógépes játékok helyett, chatelés helyett ezek voltak gyermekkorom nagy pillanatai.

            A nagy öregeim, akik pedig talán csak annyi idősek voltak, mint én most, szóval a nagy öregeim ilyenkor együtt felidézték a régmúltnak azon emlékezésre méltó történéseit, amelyek nekik nagy élményt jelentettek.

            És tették ezt talán azért is, mert nekik is jól esett feleleveníteni a fiatalkorukat; de talán azért is, mert mi is ott voltunk, a tágabb család legfiatalabb korosztálya, akiknek így akartak átadni valamit saját magukból, tapasztalataikból, az átéltekből.

            Tudom, sokszor túlcicomázott, túlspirázott, túllihegettek is voltak ezek az a történetek, de mostanság már megértem, hogy ez is csak azért volt, mert így színesebben lehetett feleleveníteni a ködbe vesző múltat; és  persze azért is, mert így nekünk, a gyermekek számára is érdekesebbé tudták tenni ezeket az emlékeket.

            Furcsa volt, mert mi, gyerekek gyakran csak legyintve mondtuk: na, már megint nosztalgiáznak az öregek, de aztán mégiscsak vagy a tisztelet okán, vagy mert nagyon is érdekelt minket amúgy a régi sztori, meghallgattuk az elhangzókat.

            Ifjú koromban aztán eljött az idő, amikor már nem értem rá ezeket a történeteket meghallgatni, amikor már csak legyintettem rájuk, amikor már azt mondtam magamban: Na, már megint kezdik.

            És persze hallgathattam mégis gyakran ugyanazt a történetet, ugyanúgy elmondva, vagy furcsább módon, pont, hogy nem úgy elmondva, hanem egészen másképp, mint a ahogy az a múltkor, meg előtte már ki tudja hányszor elhangzott.

            Aztán amikor ezek az ősök kiesnek, eltűnnek mellőlünk a család nagy öregjei, akkor már hiába vágyunk arra, hogy bárcsak újra hallgathatnánk legendáikat, és ilyenkorra újra nosztalgikusan szép színezetet kapnak ezek az egykor volt, talán nem is volt történetek.

            De szépen tudott a keresztapám mesélni!

            Szinte csillogott a nagyanyám szeme, amikor gondolatban újraélte a palacsintasütés közben elmesélteket!

            Mennyire lelkes volt anyukám, amikor a rokonság milliószor elmesélt történeteit mosolyogva hallgatta meg újra meg újra, méghozzá ásítozás nélkül!

            Szeretem Tolkient.

            A Gyűrűk ura és a Hobbit híres, megfilmesített regényei is hozzák ezt a visszaemlékezéses, elbeszélős, múltidézős, hőskorszakos stílusjegyeket.

            Mai igénkben Mózes visszaemlékezése a 2. törvénykönyvben is pont ilyen: ilyen személyes, ilyen érzelmekkel telítetten gazdag, már szinte látni lehet a csillogó tekintetét, ahogy mesél.

            Elmondja az Egyiptomból való kiszabadulás történetének főbb pontjait, a pusztában való évtizedek küzdelmes voltát, a honfoglalás küszöbén álló nép immár lassan a múlt ködébe vesző emlékképeit.

            Ugyanakkor figyeltétek, testvérek, hogy mitől olyan különleges a visszaemlékezése?

            Nos, nemcsak attól, mert érzelemdúsan beszél; nemcsak attól, hogy sokmindent megpedz; nemcsak attól, hogy aztán újra meg újra visszatér néhány sablonos átadandó témájához.

            Hanem attól, hogy soha nem hagyja ki a történetekből az Úr személyét.

            Azaz nem csak sztorizgat, hanem hitvallásként beszél életének minden eseményéről.

            Így minden egyes emlék, minden egyes múltbeli történet valahogy mégiscsak az Isten nevével kezdődik, azzal végződik és Őhozzá kötődik!

            Milyen más, mennyivel gazdagabb így emlékezni!

            Dörgicsén most októberben elkezdődik majd egy klubfoglalkozás, amiben énekeket tanulva és tanítva, a falu korosabbjait összehívják, hogy ezek a még élő testvéreink elmondhassák a régmúlt eseményeit, a település meghatározó és azt formáló életélményeit.

            Merem remélni, sőt tudom, hogy a sok szép történet között és közben kihagyhatatlan téma lesz Isten, elmaradhatatlanul átadandó lesz az, hogy mi volt egykor a templomokban, a vallásos életben; de abban bizonyosan, hogy az Úrnak milyen hálásak életük alakulásáért.

            Ezek a hitvallások, ezek a bizonyságtételek most még meghallgathatóak, most még a talán megmosolyognivalóságuk mellett is megfontolandóak.

             Mai igénk nagy tanulsága, hogy soha ne felejtsük ki a múltukból és annak átadásából Istent.

            Emlékezzünk és emlékeztessünk arra, hogy mit köszönhetünk az életünk alakulásában Neki.

            Nem régiben olvastam a néhai híres olasz színésznek, Bud Spencernek, azaz Piedonénak az élete egyik utolsó nyilatkozatát, mintegy bizonyságtételét.

            Élete végén így tanuskodott Istenről a színész, valahogy úgy, mint igénkben Mózes:

            "Isten nélkül semmit nem értem volna el. Odaát találkozunk. Az életben a leglényegesebb, hogy ne tévesszük a szemünk elől, ha nem hiszünk valamiben, akkor az semmit sem ér. A szüleim hívők voltak, így én is követtem őket. Amikor megértettem, hogy a hit igaz dolog, még mélyebbé vált a hitem. Elraktároztam magamban teljesen a tanításaikat, ezért hiszek még ma is."

            Valójában az a kérdés, hogy amikor a saját életünkről  beszélünk most vagy majd egykor, akkor csak magunkról fogunk-e beszélni, vagy pedig sokkal inkább arról a Jóistenről, aki mibennünk folyamatosan munkálkodik.

            És ha a múlt vasárnapi prédikációs igénkben az jött elő, hogy ne legyünk gyémánt-kemény szívűek, akkor a mai igénkből pedig azt hallhatjuk ki, hogy ne legyünk keménynyakúak!

            Talán épp ezt a tapasztalatát is megosztotta aztán Mózes a megdicsőülés hegyén, amikor Illéssel együtt Jézussal beszélgetett.

            És talán pont arra készítette akkor fel a nagy prófétával együtt a Megváltót, hogy számoljon azzal, hogy bizony gyémánt-kemény szívűek és keménynyakúak fogják majd Őt a halálba küldeni.

            Olyanok, akik megszegték végül mind a mózesi parancsolatokat, mind a római jogot is azzal, hogy Jézust keresztre küldték.

            Egy szerencséje van csak az emberiségnek, hogy Istenünk nem személyválogató, ahogy azt a mai igénkből is kiolvashatjuk.

            Isten küldöttjeként Jézus sem volt személyválogató.

            Ha kellett, odahajolt a meggyötört, magányos emberhez; és ha kellett, akkor odament a vallásos vezetőkhöz is, ha arra volt szükség.

            Jézus mindenkire egyenlőként tekint, persze ez nem azt jelenti feltétlenül, hogy mindenkivel egyformán is bánna.

            Tud Ő különbséget tenni büntetés és sértés nélkül is, és azt nyújtja mindenkinek, amire szüksége van: néha bűnbocsánatot, néha dorgálást, néha jutalmat.

            A világ persze nem olyan sajnos, mint Jézus.

            A világ inkább arra hajlik, hogy fontosabb legyen a különbözőség, semmint az egyformaként való kezelés.

            Márpedig a különbözőség civakodást szül.

            Csak az teremthet közösséget, ha újra felismerjük a jézusi utat, hogy mind fontosak vagyunk Istennek.

            Más szavakkal: nem kell, hogy jobb legyek, mert elég vagyok Neki, hiszen a Mindenség így is szeret - hogy a személyiségem állapotától függetlenül is szeret.

            Akár bűnösnek, bénának, esendőnek is; akár igyekvőnek, hinni akarónak is.

            Ez amúgy egy igen jó hír lehetne, legalábbis az kellene, hogy az legyen, de ettől még roppant érdekes az is, hogy valójában ez a tény milyen nagy nehézsége is lehet egy hívő embernek.

            Mert a hívő ember egyik legtöbb problémája pont abból fakad, hogy mindenáron jobb akar lenni.

            Mert magamnak nem vagyok elég jó – ezt gondolom, ami viszont egy nyilvánvaló arrogancia, hiszen kinek képzelem én magam, hogy Istennek jó vagyok, de magamnak viszont nem, legalábbis nem eléggé.

            Talán ez is a keménynyakúságunk egyik sajátos jele.

            Az erőlködés.

            Márpedig az erőlködés eredménye mindig egyben erőltetés is, tehát súrlódás, szorulás, magam akadályozása.

            Éppen ezért kimondható, hogy önmagam legnagyobb ellensége én magam vagyok.

            Rá kell jönnöm tehát, mind eleim múltjából, mind pedig saját élettörténetemből, hogy Isten keze nyoma mindenképpen ott van rajtam.

            Régi legendák nagy tanulsága és a saját életfelfogásom odahelyezése az égi tenyérbe így lehet bizonyságtevő tényezővé.

            Remélem, hogy majd egykor a mi legendáinkat is meghallgatják majd a jövő nemzedékek, és kihallják belőle azt, hogy őket is mekkora bizonyságtevők fellege veheti körül.