2019.10.20.

Jak.2,1-7

Testvéreim, amikor dicsőséges Urunkba, a Jézus Krisztusba vetett hitetek szerint éltek, ne legyetek személyválogatók. Mert ha belép hozzátok a gyülekezetbe fényes ruhában egy aranygyűrűs férfi, és ugyanakkor egy szegény is belép kopott ruhában, és ti arra figyeltek, aki a fényes ruhát viseli, sőt ezt mondjátok neki: „Te ülj ide kényelmesen”, a szegényhez pedig így szóltok: „Te állj oda”, vagy „Ülj le ide a zsámolyomhoz”, nem kerültetek-e ellentmondásba önmagatokkal, és nem lettetek-e gonosz szándékú bírákká? Figyeljetek csak ide, szeretett testvéreim: vajon nem Isten választotta-e ki azokat, akik a világ szemében szegények, hogy hitben gazdagok legyenek, és örököljék azt az országot, amelyet Isten az őt szeretőknek ígért. De ti megszégyenítettétek a szegényt. Vajon nem a gazdagok hatalmaskodnak-e rajtatok, nem ők hurcolnak-e titeket törvény elé? Nem ők káromolják-e azt a szép nevet, amelyről titeket elneveztek?

            Amikor Simon Péter az Apostolok Cselekedetiben egy különleges égi látomás kapcsán rájön, hogy a keresztyénség üzenete nemcsak a saját zsidó népéé, hanem a teljes világé, akkor a következő megállapításra jut Isten csodás nyitottságáról:

            „Most értem meg igazán, hogy Isten nem személyválogató, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik.”

            Isten megmutatta a mindenki felé való nyitását; napvilágra hozta azon tervét, hogy Neki minden ember egyaránt és egyformán fontos.

            Márpedig ha ilyen flexibilis, akkor az Őt követőknek sem lehet más az életeszméjük.

            Emlékszem, hogy annak idején az egyik kiselsős tanítványom mondta, az egyik hittanóra után külön odapenderülve elém:

            „Sándor bácsi! Sándor bácsi! Attól még, hogy a Zsoltika kató-likus (tényleg így mondta), attól még lehetünk ugye barátok?”

            Szünetet tartott, majd nyomatékosan így fejezte be:

            „De tényleg!”

            A „Hát persze!” válaszomra látványosan megkönnyebbült, és önfeledten vetette bele magát a szünetben az őt már váró kató-likus Zsoltikával együtt a játékba.

            Kicsi tanítványom kérdése azonban messze nem volt olyan mulatságos, elvégre volt idő, amikor bizony egy lutheránusnak egy pápistával nem volt ildomos barátkoznia, és persze fordítva sem.

            Ma már természetes, hogy igenis lehetnek barátok a különféle felekezetek közé tartozók.

            Elvégre ki lenne olyan felszínes, hogy elutasítson egy barátot, egy barátságot pusztán csak amiatt, mert a másiknak más a felekezete?

            Elgondolkoztatott, hogy az emberek bizony gyakran milyen felszínesek tudnak lenni.

            Az egymáshoz való viszonyulásunkat sokszor meghatározza a bőrszín, a vallás, a nemzetiség, vagy egyéb olyan tulajdonság, ami amúgy csak külsődleges és felszínes tulajdonság, úgy mint a mai igénkben főképpen előkerülő jövedelem, anyagi siker, avagy ezek hiánya.

            Viszont mi hívő emberek tisztába vagyunk azzal, hogy Isten senkit sem akar elutasítani ezek miatt a dolgok és tulajdonságok miatt.

            Sőt, akár még azt is állíthatjuk, hogy Ő valójában még szereti is a változatosságot.

            Isten nem választ ki egy bőrszínt, egy testalkatot, vagy egy sikerszintet, hogy aztán a megkívánttól eltérőekről, a többiekről végül tudomást se vegyen.

            Bibliánk pont az ellenkezőjéről tanúskodik.

            Isten gyermekei aztán végképp a legkülönfélébb csoportokból valók, köztünk is vannak sokféle anyagi körülmények között élők, különféle politikai állásfoglalást vallók, a hitükben is számos kegyességhez tartozók.

            Istenben ugyanakkor olyan mély szeretetet találunk, amely sohasem vet el bennünket, egyikünket sem.

            Annyira örülök valaminek itt a gyülekezetünkben.

            Ez pedig az, hogy az itteni testvéreim mindig figyelnek a közénk érkezőkre, az újaknak, az üdülőknek, a szanatóriumból jötteknek adnak énekeskönyvet, köszöntik őket, bekísérik őket, hellyel kínálják őket.

            Jó tudni, hogy ez a közösség üdvözöl mindenkit, aki ide csak bejön, függetlenül attól, hogy az az idegen, az az új látogató, ki és milyen ember.

            Tetszik a gyülekezetünknek ez a lelkülete.

            Ez Jézus lelkülete, mert Jézus kész mindnyájunkat elfogadni, a körülményeinktől függetlenül.

            Urunk nevünkön szólít és kézen fog bennünket.

            Jézus mindenkit szeretett és mindenkit szívesen fogadott, aki a tanítását és a Tőle kapott örök élet ígéretét hallani akarta.

            Egy tolókocsis barátom mesélte el a történetet, ami vele esett a székes fővárosunkban.

            Épp az egyik gyorsétterem mozgássérült parkolójába készült beállni, amikor két ugyancsak laza srác bevágott elé az újdonsült motorjukkal.

            Röhögcsélve szálltak le a járgányukról, miközben a rá rakódott homokot porolgatták le a koszos nadrágjukról és az ujjatlan pólójukról.

            Aztán lehuppantak a járdaszegélyre, miután a farzsebükből már kikotorászták a cigarettájukat.

            Az egyik fiúnak két fülbevalója is volt, mindkét fülében, a csupasz karja pedig végig volt tetoválva.

            Mivel az egyikük a motorjával pont a mozgássérült parkolót foglalta le, ezért a barátomnak odébb kellett leparkolnia, a tolókocsiját ott kivennie, belekászálódnia, aztán megközelítenie a gyorséttermet.

            Addigra a srácok már berobogtak oda, és hangosan viháncolva álldogáltak a sorban a kiszolgálásra várva.

            Barátom mögéjük kerekezett be tolószékével, és épp azon tűnődött magában, hogy vajon szóvá tegye-e a fiúk felháborító viselkedését.

            Amikor már majdnem szólásra nyitotta a száját, az egyik fülbevalós srác megfordult, rá nézett, és teljesen illemtudó hangom megkérdezte:

            „Helló! Jól emlékszem rád pár évvel ezelőttről egy mozgássérült táborból Kemenesmihályfáról? A testvéremet vittük le egy csendeshétre a szüleimmel, akkor találkoztunk, még beszélgettünk is egy jót! Tök jó ötleteket adtál, hogy a tesómat hogy kezeljem, hogy segítsem.”

            Hűha, ez a taknyos gyerek milyen kedves! - gondolta a barátom, és már – már Jónáshoz hasonló érzések lettek rajta úrrá, mint ahogy felbosszantotta a prófétát is a ninivei emberekben lezajló örömteli változás.

            Aztán a fiú így folytatta:

            „Mondtam a haveromnak, hogy ne álljon meg a mozgássérült parkolóban, hátha valakinek pont szüksége lenne rá. Bocs, nem láttuk, hogy jössz. Gondolom, pont odaálltál volna.”

            Aztán elmesélte a barátom, hogy kiszolgálták őket, végül egy asztalhoz ültek, és egészen jól, mondhatni megszégyenülve beszélgetett tovább ezzel a fiúval.

            Nekem így mondta el, hogy ott és akkor újra tudatosult benne, hogy Isten általában azzal a céllal keresztezi az életét más emberekével, hogy aztán Isten szeretetéről beszélgethessen velük.

            És ez alól bizony nem kivételek még az elsőre elveszettnek tűnő, laza pesti motoros srácok sem.

            Annyiféleképp ítéljük meg egymást elsőre, telve vagyunk előítéletekkel, prekoncepciók irányítják a gondolkodásunkat és a többiekkel való kapcsolatunkat.

            Annyiféleképp behatárolódunk abba, ahogy az emberekről kiformálódik egyfajta véleményünk, és aztán annak megfelelően ismerkedünk, barátkozunk; ez alapján döntünk arról, kit mennyire engedünk közel magunkhoz.

            Jakab esete, amit leír, valószínűleg egy nem kitalált történet, hanem talán láthatott is ilyet a közösségben: bejön a gyülekezetbe egy elegáns, gyűrűkkel ékesített előkelő úriember, és azonnal kiemelt hellyel kínálják, ugyanakkor bemegy egy rongyos ruhás, azt pedig hagyják álldogálni, vagy azt mondja valaki nagy kegyesen, hogy ülj le ide az én székem mellé a földre.

            Az apostol azt kérdezi: mi ez?!

            Ez volna a keresztyén gyülekezet, ahol egymást testvérnek nevezik?

            Itt is az számítana, hogy kin mennyire csillog az, ami rajta van?

            No, ez aztán a személyválogatás?

            Valaki nekem egyszer azt mondta erről: amikor nem azt nézik a másikban, aki, hanem azt, amije van.

            Mindenki egyformán ember, teljesen mindegy, hogy hány évig járt iskolába, mindegy, hogy anyagilag hogy áll, teljesen mindegy, hogy milyen vallású, hogy vallásos-e egyáltalán, hogy milyen a bőre színe, milyen a múltja; merthogy Isten minket személyválogatás nélkül szeret, és a gyülekezetben isteni tulajdonságoknak kell megjelenniük.

            Nyilván különbséget kell tenni.

            Az egy és háromnegyed éves Áronnal egészen másról és másképpen beszélek, mint a 16 éves nagylányommal, Mártival.

            Ez megint a szeretetből következik, hogy ami neki jó, azt csinálom, és úgy beszélek, de megkülönböztetni nem szabad egymástól az embereket, főleg nem ilyen okokból.

            Jó lenne, ha a bűnbánatunkat ez is motiválná, hogy milyen okból szoktunk személyválogatók lenni.

            Pl. valamit nem őszintén teszek, hanem csak azért, mert félek a következményektől.

            Vagy a közvélemény nyomására: hogy mit szólnak hozzá, ha én itt a meggyőződésemnek megfelelően egyformán szeretem a testvéremet meg az ellenségemet is.

            Jézus márpedig ezt tette: őt, meg az ellenségét is ugyanúgy szerette, mint a barátait; ezért persze a végén mindkét oldalról támadták, és nagypénteken a látszólag barátai és az ellenségei is végül „feszítsd meg”-et kiáltottak, de vállalta ezt még így is.     

            Vagy amikor érdekből vagyunk személyválogatók, vagy személyes rokonszenv vagy ellenszenv alapján...

            A hívő ember életében az érdek sem lehet döntő tényező: hogy ő nekem rokonszenves és őt szeretem, ő viszont nem rokonszenves és nem szeretem!

            Jézus szívébe mindenek belefértek, és mindegyiknek megvolt a maga helye.

            Hol lennénk mi, ha Jézus is személyválogató lenne?!

            Jakab levele tehát azt a személyválogatást nem ismerő szeretetet kéri számon elsősorban a gyülekezeten, de nem úgy szólamképpen, ami Jézusban megvolt.

            Azt mondja: ha van hitetek Istenben, akkor abból ennek, meg annak következnie kell.

            Ha van hitetek Istenben, akkor személyválogatás nélkül mindenkit el kell fogadnotok és szeretni, és segíteni.

            Mert Jézus annyira szeretett minket, hogy abba Ő maga még bele is halt.