Background Image

2020.01.23.

Mk.6,30-44

De sokan meglátták és felismerték őt, amikor elindultak, ezért minden városból összefutottak oda, és megelőzték őket. Amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok, és kezdte őket sok mindenre tanítani. De amikor az idő már későre járt, odamentek hozzá a tanítványai, és ezt mondták neki: „Lakatlan hely ez, és az idő már későre jár. Bocsásd el őket, hogy a környező településekre és falvakba menve ennivalót vegyenek maguknak.” Ő azonban így válaszolt nekik: „Ti adjatok nekik enni!” Mire ők ezt mondták neki: „Talán mi menjünk el, és vegyünk kétszáz dénárért kenyeret, hogy enni adhassunk nekik?” Jézus azonban megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van? Menjetek, nézzétek meg!” Amikor megnézték, így szóltak: „Öt kenyerünk van, meg két halunk.” Ekkor megparancsolta nekik, hogy ültessenek le mindenkit egy-egy csoportba a zöld fűre. Le is ültek százas és ötvenes csoportokban. Ekkor Jézus vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, majd átadta a tanítványoknak, hogy tegyék eléjük; és a két halat is elosztotta mindnyájuknak. Miután mind ettek, és jól is laktak, összeszedték a kenyérdarabokat tizenkét tele kosárral; és azt is, ami a halakból maradt. Akik pedig ettek a kenyerekből, ötezren voltak, csak férfiak.

            Az 5, avagy más verzióban 4000 ember megvendégelésének története az egyetlen csoda, amely mind a négy evangéliumban szerepel (sőt, valahol, így Márk evangéliumában még kétszer is).

            Az evangélistát nem igazán érdekelte történetünk kapcsán a történelmi és a földrajzi pontosság – ő nem egy Jókai, eszébe se jutott az, hogy részletesen bemutassa a teret és a helyszínt.

            Csupán az a tény foglalkoztatta: mi van Jézus körül, és hogy Jézus hogy áll hozzá ehhez a kialakult helyzethez, megoldandó problémához.

            Mint kiderül, valójában egyetlen egy szóval jellemezhetnénk Jézus közeledését, jellemét, és e szó: a nyitottság.

            Urunk nyitott ránk, az embervilágra, Rád és rám is.

            Felekezeteinkre, közösségeinkre, gyülekezeteinkre.

            Többször is hangsúlyozza az evangélista az igeszakaszunkban, hogy Jézust mekkora „sokaság” követte és veszi körül, sőt e kifejezés hangoztatása eljut egészen odáig, hogy a márki fokozás táguló terű csúcsaként egyenesen az is kiderül, hogy ez az éhes, Krisztust hallgató tömeg nem kevesebb főből áll, mint 5000-ből – sőt hozzá teszi, csak férfiak; az asszonyokról és gyerekekről már nem is szólva.

            És Jézust nyitott erre a nagyszámú áradatra.

            Tág tekintete és széles ölelése képes átfogni még az ekkora sokaságot is, benne minket is.

            Amúgy pont ez a két megvendégeléses történet – a mai igénk és egy kísértetiesen hasonló sztori a 8. fejezetből – az Márk evangéliumának időrendjében, amely még Jézus utolsó nagy népszerűségi indexes esetei: hiszen a második ilyen leírás után már csak arról olvashatunk, hogy a sokaság elhagyja, cserbenhagyja, elárulja Őt.

            Ezt a jövőképet Urunk is sejti, sőt, tudja, hogy így lesz; de ennek ellenére Neki mégis megindul az irgalma az Őt hamarosan elhagyó emberek felé.

            Milyen szép krisztusi mentalitás ez felénk is: elvégre mi olyanok vagyunk a szemében, mint juhok pásztor nélkül.

            Nyitott ránk, és nyitott arra, hogy ne morgolódva, hanem odaadással álljon az emberek rendelkezésére, mind lelki, mind pedig testi értelemben, sőt még a humanitárius céljaival is, hiszen Ő jól tudja, hogy bár „nemcsak kenyérrel él az ember”, de azért kell az a testi kenyér is.

            Csodás hangsúlyt ad így a kenyér szimbólumával, hiszen az Jézus korában nem pusztán fizikai eledelt jelentett, hanem jelképet, a pusztai vándorlásra emlékeztető égi mannaként magának az üdvnek az elérkezett idejét is.

            Érdekes és messze nem véletlen, hogy a búzát, a kenyér alapjául szolgáló növényt mi magyarok a nyelvünkben, de falvainkban még manapság is gyakran egyszerűen csak „életnek” hívjuk.

            És bizony érdekes és messze nem véletlen a mindennapi kenyér említése a Miatyánk 4., azaz pont a középponti kérésében sem.

            Ugyanakkor Jézus nyitottsága nemcsak a tömegek felé tárul ki, de a legszűkebb tanítványi köre felé is.

            Hiszen amikor a tanítványai megszólítják, akkor Ő nemcsak a sokaság éhezésének problematikájával kezd el foglalkozni, hanem viszontválaszában és kérdésében azt is mutatja, hogy Ő teljesen nyitott a tanítványi ötletekre is.

            Jézus nem akar meghatározni, nem akar azonnali megoldást mutatni, nem akar olyat ránk kényszeríteni, ami a mi gondolatainkat, elmélyülésünket még nem járta át.

            Ő nem szájbarágós, hanem nevelően ötletváró.

            Várja, hogy az amúgy többnyire tehetetlen és telhetetlen tanítványai észrevegyék a problémákat, és hogy gondolkodjanak, hogy akkor hogy is oldanák meg a helyzetet.

            A meghallgató és tanítványait a közös megoldásba bevonó Jézus ezzel is az aktivitásra buzdítja sajátjait.

            Lehet, testvér, hogy nem jó a megoldásod, de azért ettől még igenis gondolkodj, elmélkedj rajta!

            Lehet, hogy nem fog működni az elképzelésed, de ettől még járjon az agyad-szíved azon, hogy te mit tennél!

            A tanítványok persze csak odáig jutnak el, hogy a pusztában nincs étel, és nincs egy „éjjel-nappali” sem!

            Hallva született volna hát az az ötlet is, hogy egyszerűen csak el kellene bocsátani őket, amit legalábbis legelőször kiötölnek-hatolnak Péterék.

             Ebben a történeti verzióban a tanítványok már nem is szólnak panaszkodva arról, hogy „miből lehetne ennyi embert jóllakatni itt a pusztában?” - csak azzal vannak tisztában, hogy a korgó gyomrot bizony nem lehet lelkiismeret-elaltatással elhallgattatni.

            És bár az emberi ötleteinkre nyitott Jézusnak sajnos újra csalódnia kell, mert még a legkedvesebb követői sem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel és konfliktussal, maximum ötletelnek vagy hárítanak, a saját pozíciójukat és összekuporgatott kis vagyonkájukat védik; de azért ettől még Urunk csak megfutja velük / megfutja velünk is azon köreit, hogy nyitott legyen ránk, a véleményünkre.

            Mert Ő tudja, nem baj, ha jár a tanítvány agya; sőt, még az se baj, ha néha ezek a tanítványok kételkednek, kérdeznek, elbuknak, kudarcot vallanak.

            Urunk türelemmel hallgatja az amúgy hamvába holt igyekezetünket, a megoldásokat nem lelő fejcsóválásunkat, az okoskodó véleményünket, és még a földi törvényeken alapuló, azon túllátni nem tudó elképzeléseinket is.

            A tanítványi bölcselkedés megáll ott, hogy „addig nyújtózkodjunk, amíg a takarónk ér”, de Jézus ezen is túllát.

            A tanítványi kételkedés csak annyit lát, hogy kétszáz dénár árú kenyeret kellene erre a tömegre elpazarolni, viszont Jézus látja a lehetetlenben is a lehetségest.

            Ő tud segíteni pár „halburgerrel”, 5 kenyérrel és 2 hallal ott is, ahol a tanítványi okoskodás csődöt mond.

            A zsidó számmisztika szerint a hetes szám a teljesség és az emlékezés száma: így a tanítványoknak eszébe juthat a 7 napos első teremtéstörténet, ahogy Isten a világmindenséget megalkotta a maga teljességében; és emlékezhetnek a kánai csodára is, amikor a víz borrá vált, azaz a valami kevés valami sokká és mássá vált.

            Vagy emlékezhetnek a 2.Kir.4-re, amikor Elizeus próféta idején éhínség támadt, és a próféta 20 kenyeret akart kiosztani a körülötte éhezőknek, de a tanítványa azt mondja neki kételkedve: mi ez ennyinek?

            Milyen ismerős mentalitás ez: „Uram, mi túl kevéssel rendelkezünk; nekünk nincs többünk, amit adhatnánk; mi csak erre vagyunk képesek; mi nem tudunk többet tenni - de Jézusnál nincsenek ilyen korlátok.

            Ő tud teremteni.

            És míg a teremtéstörténetben az Atyaisten a semmiből teremt, addig most Urunk a valamiből alkot még többet: amivel mintha azt üzenné, hogy Neki kell valami tőlünk, belőlünk, általunk is, amiből ő „szaporítani” tud.

            Lám, még ebben is ilyen nyitott felénk – vár tőlünk valamit, valami apróságot; mert bár ura a történéseknek, de ettől még mégis nyit, kérdez, várja az ötleteket, kezdeményez; és vezeti az esemény szálait még akkor is, amikor még messze nem látszik meg a csoda.

            Ő akkor is azt sugalmazza végig: higgyük el, itt most a kevésből, a szinte semmiből is mindenki jól fog lakni.

            Beindul hát az áldott ingajárat a nép felé a pár falat kenyérrel, de azt érdekes módon nem tudjuk meg, hogy hogyan is történik a csoda: talán azért, mert a teremtésnek nincs tanúja – annak mindig csak az eredményét konstatálhatja az ember.

            Ebbe a mindig és mindent koordináló Úrba bízhat a tanítvány, amikor aztán végre Urának engedelmeskedve megteszi a kötelességét, és kiosztja azt, amit ő is kapott.

            Mert a kételkedő, csodálkozó, értetlenkedő tanítvány aztán mégiscsak besegíthet Urának azzal, hogy ott lehet, segíthet az étel kiosztásában az embertársaknak, a többi csodára szorulónak, Istenre éhezőnek.

            De az 5000 ember megvendégelésének csodája még ezen a momentumon is messze túlmutat.

            Merthogy egy estére előremutató jel lesz, amelyet az eucharisztia évében a katolikusok és az úrvacsora évében mi evangélikusok is gyakran emlegetünk: „vette a kenyeret, hálát adott, tanítványainak adta”…, stb...

            Ismerős mondatok ezek az utolsó vacsoráról.

            Az pedig, hogy az Úr nemcsak kenyeret oszt, hanem halat is, azzal pedig előre utal arra, hogy egyszer az egyház történetében a hal a keresztyénség ősi szimbólumává válik.

            Az 5000 adagnyi étel kiosztásakor a gazdag Isten és a rászoruló ember között létrejön a kontaktus.

            Sőt, megdöbbentő, de még maradék is lesz, nem is kevés, 12 kosárral, amit össze kell gyűjteni.

            A 12 hasonlóan szent és a teljességre utaló szám a zsidóságban: 12 fia volt Jákobnak, 12 törzs alapját képezték ezek, 12 kispróféta munkálkodott ismert írásossággal és nem véletlen, hogy az elhívott apostolok száma is ennyi.

            A szent maradéknak pedig Ézsaiás prófétánál előkerülő fogalma éppúgy beköszön ebben a morzsaszedésben, mint az, hogy a zsidó emberek a szegényeknek mindig hagytak egy kis maradékot.

            Sőt a maradék, a valaminek a széle mindig az Istené és a rászoruló embertársé kellett, hogy legyen: a zsidó hosszú pajesz, mint a haj széle ezért utal arra, hogy az ember tartozik Istennek és az embertársnak valamivel, ami bár feleslegesnek tűnik, de az a felesleges valakinek messze nem felesleges.

            Arról nem is beszélve, hogy étel nem mehet kárba.

            A megtörténő csoda így lesz szinte teljesen mellékes szállá a történet végére, merthogy a lényeg ehelyett sokkal inkább abban a tanításban van, hogy mi mindig kapunk a felénk nyitó Istentől.

            Sőt, a Tőle érkező áldásban még rengeteg „maradék” is van; azaz mindig több, mint amire amúgy mi vágytunk.

            Mert gyakran nem azt kapjuk, amit kérünk, hanem – mily megdöbbentő! – annál sokkal többet.

            És az is megdöbbentő, hogy több a maradék, mint a kiinduló mennyiség, miközben pedig amúgy mindenki bőven jól lakott.

            Már az egyházatyák is úgy értelmezték ezt a tényt, hogy Isten kegyelme oly nagy, hogy az egyre csak több lesz: nemhogy elfogyna a nekünk való kiosztáskor, hanem még inkább megsokszorozódik.

            A szeretetből minél többet kapunk, az annál több lesz; és minél többet adunk tovább belőle, nekünk is annál több származik abból.

            Jézus ezen csodája így mutat túl egy egyszerű karitatív tevékenységen: hiszen Urunk egyáltalán nem azt akarja, hogy az embert csak a nyomorúsága hajtsa oda az isteni jószó és a kapott ajándék felé.

            Ő nemcsak kenyeret és cirkuszt akar adni a mindig csak kapni akaró és saját ügyeit sürgető embernek.

            Már a pusztai megkísértésekor sem esett bele ennek a csapdájába: neki nem kellett a kőből a kenyér, nem kellett a látvány csodája, sem a földi látszat-hatalom ereje.

            A mai történetünk adó csodája sem azért van, hogy azzal Urunk kielégítse a kényelem és luxus-szerető, ingyenélésre vágyó ember mindig kapni óhajtó szándékát.

            Neki nem olyan követők kellenek, akiknek Ő csak azért kell, mert Tőle lehet mindig mit kapni.

            Jóllakat, de utána elvárja a kenyérkeresetet, és nem tűri az olcsó kegyelemmel való visszaélést.

            Akar adni, de nem mindenáron; és nevel, pont azért, hogy ne a csodatevőt lássák csak Benne, aki a sült galambot a szánkba repíti: merthogy a kegyelem nem egyenlő azzal, hogy az Úr balek automatának nézhető.

            Sajnos, mi gyakran csak ennyit várunk el Istentől – hogy Ő adjon; és ez aztán olyan természetes is számunkra, hogy – észrevettétek, testvérek – végül a történetünkben az ég egy adta világon senki sem köszöni meg az ételt, merthogy talán azt gondolták, hogy ez járt nekik.

            A kisujját nyújtotta Jézus, de aztán a világnak, még a Benne hívőnek is az egész karja kell.

            Tanulság: hiába a világmindenségre kiterjedő nagy felismerés, hogyha azt nem követi a hála és a megelégedés.

            Pedig áldottak csak akkor lehetünk, ha nem a mi akaratunk érvényesül, hanem elsősorban az Övé.

            Az Ő akarata pedig végül éppen a kereszten teljesült, ahol megdöbbentően vállalja a nyitott és adni akaró Isten képét értünk: értünk, a számolgató, láthatókra figyelő, kétségbeesőn megoldást kereső, és a megkapás után mégis hálátlan emberért.