2017.07.16.

Lk.5,1-11

Amikor egyszer a sokaság hozzá tódult, és hallgatta az Isten igéjét, ő a Genezáret-tó partján állt. Meglátott két hajót, amely a part mentén vesztegelt; a halászok éppen kiszálltak belőlük, és hálóikat mosták. Ekkor beszállt az egyik hajóba, amelyik Simoné volt, és megkérte, hogy vigye őt egy kissé beljebb a parttól, azután leült, és a hajóból tanította a sokaságot. Miután abbahagyta a beszédet, ezt mondta Simonnak: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!” Simon így felelt: „Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat.” S amikor ezt megtették, olyan nagy tömeg halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik; ezért intettek társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek és segítsenek nekik. Azok pedig odamentek, és annyira megtöltötték mind a két hajót, hogy majdnem elsüllyedtek. Simon Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” A halfogás miatt ugyanis nagy félelem fogta el őt és azokat, akik vele voltak és segítettek; de ugyanígy Jakabot és Jánost, a Zebedeus fiait is, akik társai voltak Simonnak. Jézus akkor így szólt Simonhoz: „Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!” Erre kivonták a hajókat a partra, és mindent otthagyva követték őt.

Egy hajóban evezünk – szoktuk mondani, amikor valakivel azonos platformon vagyunk, közösek az értékeink, hasonló a gondolkodásmódunk.

Mai történetünkben Jézussal az ő tanítványaként vízre szállunk, vele közös úton indulunk - e közös út kapcsán pedig arról szólnék, hogy ez az egy hajóban evezés ahhoz segít hozzá minket, hogy helyes Isten- és önismeretre jussunk.

Sajnos a helyes Isten-ismeret ma már keveseket érdekel, bezzeg önismereti kurzusból annál több van.

 Az emberek ráeszméltek ugyanis, hogy mennyire nem ismerik önmagunkat.

Hol túlbecsüljük, hol alulértékeljük az értékeinket és a hibáinkat, a lehetőségeinket és a korlátainkat, amiből aztán nem kevés feszültség támad, rengeteg csalódás éri az embert, és sok kárt okozunk emiatt mindenkinek.

Számos, az emberrel foglalkozó tudomány igyekszik feltárni a lélek mélységeit, és ezek, hál’Istennek, bizonyos eredményekhez hozzá is segítenek minket.

Az igazság azonban az, amit Jeremiásnál így olvasunk: "Csalárdabb a szív mindennél, ki ismerheti azt?"

Igazi önismeretre magunktól nem tudunk eljutni, mert helyesen csak egyvalaki ismer minket, az, Aki alkotott.

Isten nélkül felszínes, sekélyes az önismeretünk is.

Ha viszont Őt megismerjük, akkor az Ő elismerésének fényében megláthatjuk a magunk valódi arcát is.

Ezért is kapcsolja össze a Biblia a helyes Isten-ismeretet és a helyes emberismeretet; arra is ügyelve, hogy mindig ebben a sorrendben is említse őket.

Mai történetünk jól szemlélteti, hogy még Jézus közelében is el lehet tölteni éveket úgy, hogy valaki nem igazán ismeri meg Őt, és így helyes önismeretre sem jut.

Péter és Jézus már többször is találkoztak; viszont ennek ellenére Péternek fogalma sem volt arról, hogy ki is valójában Jézus, és hogy ki is igazában ő saját maga.

Mivel a Genezáreti tónak este gyorsan lehűl a vize, és a halak e langyosabb vizet szeretik, ezért este csapatostól a tó közepére húzódnak be, a mélyebb részekre.

Ezért a halászok éjszaka és a tó belsejében halásztak.

Amikor jött a reggel, akkor a haltömeg szétoszlott a tó egész területére, így akkor már nem volt érdemes halászni, hisz a kerítőháló már csak kaparászta volna a tó fenekét.

Ezt Péterék jól tudták, hiszen ez volt a szakmájuk.

Tapasztalatuk, tudásuk apáról fiúra szállt.

Azon az estén is nekiindultak, de az egész éjjeli műszak alatt az ég egy adta világon semmit se fogtak.

Pedig nem így kellett volna lennie, hiszen ezek mesterfokú halászok jól ismerték a biztos fogó-helyeket.

Meg volt a technikájuk, és a szakismeretük is.

Volt ott izom, erő, és volt ott ész is - minden megvolt.

A hal is biztos ott volt, csak valahogy aznap éjjel nem került bele a hálóba: bekövetkezett az érthetetlen kudarc éjszakája, amire nem volt megnyugtató magyarázatuk.

A hálók csak moszattal, algával, meg mindenfélével lettek tele, úgyhogy reggel, amikor kievickéltek a partra, pucolgathatták ezektől a koszos hálóikat.

Otthon várták őket az asztalra teendő betevő falattal, de legalábbis annak a piacon eladott értékével; és most mehetnek haza üres kézzel.

Mit csináltatok egész éjszaka, apukám? – valószínűleg ezt kérdezhették meg tőlük ilyenkor az asszonyok, gyerekek.

A kedden lesz 200 éve elhunyt Jane Austen, a női szívek nagy írónőjének ugyan igaza van: „Ahol igaz szeretet fűzi össze az embereket, ott a szegénység is gazdagság.”; de csak szeretettel nem lehet jóllakatni a gyermeket.

Egyszer csak nagy tömeggel körülvéve az ugyancsak jó korán kezdő Jézus feléjük közelített, és Péterhez menve bekéredzkedett a bárkájába, hogy beljebb menve a parttól a víz jó hangvezetését kihasználva taníthassa a köré verődőket.

A múlt előtti heti Balaton Soundot is így hallhattuk dübörögni mi is, ahogy a víz áthozta a hangot; vagy ahogy a vizes vébén a spíker közvetítését is így erősítette fel a víz.

Jézus tudta, hogy onnan a tóról, bentről őt is jobban hallják, mintha csak a parton szónokolna.

Péter valószínűleg pont nem egy prédikációt akart hallgatni azon a reggelen, korgó gyomorral, csuromvizesen, kifáradva, ugyanakkor ennek ellenére mégiscsak félretette a hálókat, és beljebb eveztek egy kicsit, talán azt remélve, hogy hamarosan vége lesz a szónoklatnak, és mehetnek útjukra.

Vége is lett, de akkor Jézus átváltott, megszólítva Pétert: "Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat!"

„Most? Reggel? Látszik, hogy ez a Jézus nem ért a dolgokhoz. Ácsnak biztos jó, tanítónak kiváló, de látszik, hogy ő nem halász. Ide szakismeret kell, ez nem barkácsolás. Mi bezzeg tudjuk, mikor mit és hogyan kell csinálni.”

Péter szívében talán így lázadhatott a keserűség, de még a szavából is lehet érezni a szemrehányást, a feszültséget, a türelmetlenséget, sőt a kioktató hangvételt.

„Mester, (szándékosan Rabbinak szólítja) ez nem a te szakmád, azzal foglalkozzál inkább, ne más szakterületével!”

Ugyanakkor mégis elhangzik tőle a sorsdöntő mondat: „de a te szavadra mégis kivetem a hálót”.

Péter legyőzi szakmai büszkeségét, fáradtságát, keserűségét, mindent, ami a Jézusnak való engedelmessége ellen ágaskodott; és ez a „mégis” elindítja aztán a csodákat.

Kivetik a hálót, és olyan szemléletesen írja le Lukács: visszahúzni már nem is bírták egyedül, az úgy tele lett.

Ilyen még sose volt, be se fér a hajóba, oda kell hívni a kollégákat is, mert kell a hajójuk, a kezük, az erejük is.

Ki tudja hány évtizede űzte már Péter a mesterséget, de hogy világos nappal, itt a tó-mélyen, ahol ilyenkor nem kellene halnak lennie, ekkora fogása legyen?!

Ez az esemény Péterben teljesen új fényben ragyogtatta fel Jézus személyét, és nagy félelem fogta el őt.

Ez a "nagy félelem" az eredeti görög szövegben egy vallási szakkifejezés: amikor az ember az istenség jelenlétét éli át, amikor valami olyat tapasztal, amire nincs magyarázat, amikor látszik, hogy Isten közbenyúl az életébe, akkor lesz úrrá az emberen ez az érzés: a tremendum, a félelem.

Péter a szíve mélyén sejti, hogy a mindenség Ura előtt áll, ezért ez az isten-félelem térdre kényszeríti.

És itt már nem azt mondja Péter, hogy „Mester”, mint az előbb, amikor még kioktatta, hanem azt mondja: „Uram”.

Ezt a szót a hívő zsidók csak az élő Isten személyneve, a Jahve helyett mondták: mintha Péter erre jött volna rá: Jézusban maga az Úristen jött el hozzá, hozzánk.

És ahogy a halak nem férnek bele a hálóba, a bárkába, úgy Jézus személyének ezen különleges isteni titka sem fér bele az emberi értelembe, felfogásba és szívbe.

Viszont, amikor valami csoda történik, akkor ez a mindent meghaladó titok egy kicsit mégis nyilvánvaló lesz.

És az előbbiekben még morgolódó, Jézus szakmaiságát lenéző Péter ettől kezdve már nem a halakkal foglalatoskodik, hanem már csak az előbb még szinte ostoba „hozzánemértőnek” tartott Jézus személye lesz neki a fontos.

Átéli, hogy itt most egy másik világ van jelen: itt és most jelen van az Isten – mégpedig hogy van jelen?

Úgy, hogy egészen közel jön egy morgolódóhoz, ahhoz is, aki úgy érzi, az életében annyiszor hiába fáradt.

Annyira megtisztel minket, hogy beszélget velünk, hogy nem türelmetlen velünk, akikben pedig ott van az iránta felkelő ellenkezés.

Jézus türelmesen várta, hogy a szó, amit mondott, majd meggyőzi Pétert, majd elvégzi benne a munkát, hogy annak nyomán elhangozhassék: „mindazáltal”.

Hogy az ember mégis csak képes legyen szembefordulni a büszke önmagával; hogy egyszer csak ott térdepeljék a szelíd Jézus előtt, mert felismerte, hogy ki Ő.

A mélyre, a lélek mélyére, a szív mélységeibe evezett embernek így esik le a hályog Isten kapcsán a szeméről.

„Uram”: ott a szó végén a személyrag is: hogy nemcsak Úr Ő mindenek felett, hanem Ő az én Uram.

Mi valahogy titokzatosan összetartozunk.

„Te hozzám jöttél, itt ülsz a bárkámban, engem csak úgy megszólítottál, terved van velem. Elhívtál, személyes kapcsolatunk lehet egymással, és ezt a kapcsot, Uram, Te kezdeményezted. Én meg csak elképedve csodálkozhatom azon, hogy Te egy ilyen alakkal akarsz valamit.”

„Bűnös ember vagyok, Uram!” - amikor az ember elismeri Jézust annak, akinek Ő magát mondta, akkor mondja ki ezt az ember önmagáról, a saját lénye ismeretéről.

Kicsivel korábban még azt mondhatta volna magáról, hogy én egy okos, tapasztalt, bölcs ember vagyok, Uram - én aztán tudom, hogy mikor mit, és hogyan kell csinálni.

Vagy, akár azt is mondhatta volna: én egy fáradt ember vagyok, Uram - ne kelljen most hallgatnom a prédikációdat, meg ne kelljen már ide-oda evezgetnem, majd máskor szívesen, de légy most megértő velem: merthogy halálosan elcsigázott és fáradt vagyok!

Itt azonban már csak egy megnyilvánulás felelhet meg a valóságnak: én bűnös ember vagyok, Uram!

A Jézusban megjelenő isteni szentség mellett Péter a maga szentségtelenségét és a maga tisztátalanságát látja meg.

Az isteni gazdagság, ami megnyilvánult az elképesztően gazdag zsákmányban is, a maga szegénységét juttatja eszébe.

És aki így térdel Jézus előtt, azt már fel lehet emelni.

Aki csak magával tud büszkélkedni, aki csak azt mondogatja, hogy ő mit tud jobban, mint akár maga az Isten, azon nem igazán lehet segíteni; csak aki már felismerte Urát, és felismerte a saját elesett állapotát, csak azon lehet segíteni.

Ismerek valakit, aki egy roppant öntelt ember volt.

Szinte fájt, ahogy dicsekedett, és roppant ravaszul bizonygatta mindig, hogy ő mennyivel különb másoknál.

Hol úgy, hogy saját erényeit felmagasztalta, hol úgy, hogy másokat bírálgatott.

Még a múlt évben a nagyhét előtt beszélgettünk egyszer, és mondta, hogy készül a nagypénteki úrvacsorára.

Gondolkoztam, hogy mondjam-e neki vagy ne mondjam, merthogy tisztelettudó szeretnék maradni, és nem akarom megbántani, de hogy így ne úrvacsorázzék.

Ha ő azt hiszi, hogy mindenkinél különb, hogy mindenki - rajta kívül - bűnös, akkor jobb, ha ezt kihagyja.

De nem szóltam semmit, hanem azokban a napokban sokat könyörögtem érte.

A nagyhéten aztán bejött a lelkészi hivatalba és minden bevezetés nélkül elkezdett zokogni.

Hagytam, hogy kisírja magát, aztán számon kérte rajtam: hogy miért nem szólt maga nekem, hogy én milyen dicsekvő, rágalmazó stb. vagyok - és sorolta a bűnöket, amik tényleg egyértelműen jellemezték.

Elmondta, hogy az amúgy nem hívő családja volt az, akik teljesen kifakadtak a viselkedése és a mentalitása ellen: hogy hogy lehet ilyen hiteltelen egy templomos ember!

Úton-útfélen kérkedik a hitével is, pedig az istene a szelídség megtestesítője – és ez a kemény kritika, ez a szembesítés és ráeszméltetés megdöbbentve letaglózta.

Azt mondta: hogy úrvacsorázhatnék így?

Azt mondtam, hogy akkor ezt most, amit nekem elmondott, mondja el Istennek címezve.

És akkor egy megrendítő imádság hangzott el tőle.

Egy héttel előbb még ő volt az okos, a különb, az összes többi hozzá képest senki.

De amikor Jézus a családja kritikáján és az imádság egyenességén keresztül a saját személyét és szeretetét felragyogtatta előtte, rögtön meglátta azt is, hogy kicsoda ő.

Mindnyájunknak vannak reánk jellemző dolgaink, az alkatunkból, a neveltetésünkből, a sajátos lelki vakságunkból következők.

Szeretném kérni, hogy úgy készüljünk a jövő hétre, hogy ma őszintén kérjük: „Uram, hadd értsem meg jobban a te irántam való szeretetedet, és ennek fényében hadd lássam meg magamat is.”

Így, ha már beléphettünk elhívása és kérése után Jézus hajójába, sőt együtt evezünk vele a lélek mélységeire, akkor még sokkal szorosabb és mélyebb közösségbe jussunk vele.

Bátrabban reméljük hát azt, hogy Ő mivé és kikké, péteri tanítványokká, emberhalászokká tud minket formálni.