2020.02.02.

Mk.4,26-29

Jézus ezt is mondta: „Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, ő pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert itt az aratás.”

          Talán semmi mást nem kellene, kedves Testvérek, a mai napon tennem a felolvasott ige után, mint a magyar költészet talán két legszebb istenes – versét ideidézni, azokat felolvasni, és ezt a prédidkációt azzal rögtön befejezni.

          Természetesen nem teszem ezt, bármennyire is elég lenne és sokatmondó, hatásos és mindent kielégítő.

          Nem teszem, és nemcsak az olcsó hatásvadászat elkerülése miatt, hanem azért elsősorban, mert e két költeményt persze azért idézve, egyiket az igehirdetés elején, a másikat a végén, azért egyetlen szóról mégiscsak kell szólnom ma a gyülekezetnek – különösképpen, hogy mai alkalmunk egyben egy búcsúztató alkalom is, egy elköszönő emlékezés is, és úrvacsorás istentisztelet is.

          Azt első vers Reményik Sándor: Kegyelem című verse, amelyet szerintem rengetegen ismernek testvéreim közül, ezért akár bátran mondják is velem:

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

          Nem gondolom, hogy meglepetést okozok azzal, hogy az a bizonyos egyetlen kifejezés, amiről ma érdemes szólnunk Reményik verse alapján is, és persze a mai kiírt igénk kapcsán, az a „Magától” szavacska.

          Magától – mármint nem úgy, mint Öntől, Magától, így magázó formában bármit is elváróan.

          Hanem a magától, azaz – ahogy az eredeti görög, de általunk is használt magyarrá is váló határozószó mondja – automathé, azaz automatikusan.

          Mai alapigénk hangsúlyozza ezt a kifejezést, amikor arról szól, hogy hogy kerül a kenyér asztalra.

          Egész pontosan leírja azt a hosszú folyamatot Márk evangélista egy közérthető mezőgazdasági képpel, példázattal, hogy az élet megszületésében, növekedésében és beérésében mennyire minden az Isten kegyelmétől függ.

          Azt olvastuk itt, hogy a gazdaember elveti a magot, és aztán fogja magát és hazamegy.

          És ami ezután történik, azt már nem tudja befolyásolni.

          Márk írja is, hogy este lefekszik, reggel felkel.

          Közben fúj a szél, süt a nap, esik az eső, éjjel és nappal: a mag pedig kikel.

          Aztán fűvé sarjad, kalászt növeszt, aztán magot a kalászban, és amikor eljön az ideje, akkor megint csak a gazda parancsára sarlót eresztenek rá és learatják.

          Persze sok munka van vele közben, de ettől még minden, valójában még az emberi tevékenység hozzaadása is kizárólag Istentől függ.

          Nekünk csak az a lehetőségünk, hogy elvetjük az amúgy kapott magot – persze ez is Isten kegyelme, ha van vetőmag, amit elvethetünk.

          Én már nem éltem olyan nyomorúságos időben, amikor nagy gond volt az, hogy mennyit tegyen el egy parasztember vetőmagnak, mert akkor éhezni fogunk, vagy megesszük, akkor meg vetni nem tudunk – szüleim ugyanakkor beszéltek nekem ilyen korszakról.

          Testvéreim közül is vannak, akik még megérték azokat a nyomorúságos időket.

          Szóval, az is kegyelem, ha van vetőmag, az is kegyelem, ha van hova elvetni, és bizony kell arra is gondolni, hogy még az is Isten kegyelme, ha van ereje, pénze, egészsége, ideje és lehetősége a munkásemberne elvetni azt, amit kaphatott az égtől.

          Az meg végképp Isten csodája, hogy az kis barna-sárga kemény valami ott a föld alatt egyszer csak elkezd kis fehér gyökereket ereszteni lefelé, aztán kinő belőle egy hosszú zöld fűszál, ez meg megsárgul, annak a végén meg amolyan furcsaság nő ki, amit pedig kalásznak nevezünk, és önmagának a sokszorosát termi meg.

          Ezt nem mi találtuk ki.

          Gabonát nem lehet csinálni, az csak terem a teremtő és gondviselő Isten kegyelme folytán.

          De a többi is az Ő kegyelme.

          Az, ha van mit learatni, ha van erőnk az időközi munkához is, ha lehet étvágya valakinek, hogy egyáltalán megegye, de még az is, hogy amit az ember megevett, attól gyarapodik a szervezete, - ez mind nem magától értetődő.

          Jézus ebben a rövid kétmondatos példázatban Istennek a nagyságát és a hatalmas Isten irántunk való kegyelmét akarja felragyogtatni.

          "Ez a magától, ez a kegyelem."

          Igen, ennyire ki vagyunk szolgáltatva mindnyájan Istennek, ahogy a vetés ki van szolgáltatva.

          Nem tudjuk megvédeni a fagytól, az árvíztől, az aszálytól – sok mindent tudunk tenni az érdekében, de valójában semmitől nem tudjuk megvédeni.

          Isten kegyelme, ha van mit aratni, és lesz miből sütni.

          Testvér, ezért mától egészen másként mondd majd el azt a miatyánkos imaszakaszt, hogy „a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.”

          És ne csak úgy értsd ezt a mi-t, itt ezt a különös többes számot, ahogy Jézus ezt az imát és magát a kenyeret is a szánkba adja, hogy ebben nemcsak az egyéni jóllakottságomról van szó, hanem együttes, közös élelmünkről, a mi mindennapi kenyerünkről.

          Igen, így is lehet érteni, jó is így érteni, ránk, mi-re, emberekre együttesen gondolva.

          De – ahogy mondtam is – mától ezt az imát mégcsak ne is így mondd el, testvér.

          Hanem ebbe a mi-be, ebbe a többes számba az Istent értsd bele a másik félnek.

          Egészen másként tud az erre ráeszmélő ember naponta - úgy, hogy nem unja meg - hálát adni Istennek ezért a meg nem érdemelt kegyelemért, hogy tudja, Istent nem lehet kihagyni a mi-kből.

          Mert ezt azt jelenti, hogy bizony „emberé a munka, Istené az áldás” - Isten áldása nélkül minden munkánkon ott van egy láthatatlan címke, amire ez az egy szó van írva: hiábavalóság – minden hiábavaló, ha Ő nincs ott benne.

          Benne a mai igében, benne a mai kenyérben, a mai ostyafalatban is.

          A 127. zsoltárban olvassuk ezt:

          "Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök."

          Ő ígéri az áldást: ezt pedig mi kérhetjük, és hálásan fogadhatjuk.

          Joachim Jeremiasnak, a híres teológusnak van egy különleges gondolata:

          „A modern ember átmegy a szántóföldön, lefelé tekint, és a biológiai fejlődést látja. A Biblia emberei ugyanazon a szántóföldön áthaladva fölfelé tekintenek, és egyik isteni csodát látják a másik után, csupa halálból való föltámadást. […] ennek az értelme: ugyanezzel a csodákra képes hatalommal tudja Isten a legnyomorúságosabb kezdetből, Jézus legszegényesebb tanítványi csapatából, a semmiből királyi uralmát felnöveszteni.”

          Merthogy ugyanez, ami e világiakra érvényes, az érvényes a lelkiekre is, és ezt is meg kell végül említeni.

          Ha az életünkről, örök életünkről, üdvösségünkről van szó, vagy éppen a másokérról, ugyan mit tehetünk érte?

          Semmit, ez a maximum, amit tehettek, hogy elmentek olyan helyre, ahol az Isten üdvözítő kegyelméről van szó és hirdetem másoknak is, amit számba ad az Úr.

          Az ige aztán, ami hangzik, nekem és nekik, hitet támaszt a szívekben, ezt a hitet meg Isten megerősíti, aztán ebből a hitből engedelmes élet lesz.

          De nem az engedelmes életünkért fogjuk kapni az üdvösségünket, hanem azért, mert Jézus megfizette az árát, és mi hittel azt elfogadhatjuk.

          Ennyit tehetünk az üdvösségért: elfogadjuk és továbbsugározzuk.

          Az már más kérdés, hogy utána hálásan élünk.

          Minden az Isten kegyelméből van, ne szűnjünk meg ezért hálát adni.

          És akkor most idézem a másik verset, Dsida Jenő költeményét „Egyszerű vers a kegyelemről”:

Csodákat próbáltam: arannyal, ezüsttel hivtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába, az arany nem kellett, az ezüst nem kellett, nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta tíz hegyibeszédet,
gyönyörü szavakat, igéző szavakat, hiába, hiába:
egy fül sem fülelte, egy szív sem szívelte a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék, őzike ne fázzék, - hiába, hiába!
Gyujtófám kilobbant és a tűz nem akart gyúlni az erdőben.

...S egyszer csak maguktól gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell s a tűz is felszökken, -
az Ur áll mögöttem.