2020.02.09.

Dán.9.7; 18-19

Neked, Uram, igazad van, nekünk pedig szégyenkeznünk kell még ma is, nekünk ... mert hútlenek voltunk hozzád. ... Istenem, fordíts felém füledet, és hallgass meg! Nyisd ki szemedet, és láss meg: milyen pusztulás ért bennünk és ezt a várost, amelyet a te nevedről neveztek el! Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket. Uram, hallgass meg! Uram, bocsáss meg! Uram, figyelj ránk, és cselekedj, ne késlekedj! - önmgadért, Istenem, hiszen a te nevedről nevezték el városodat és népedet!

            Meddig kell küzdeni valamiben és meddig kell küzdeni valamiért?

            És akkor mikor kell tudni elengedni a dolgokat?

            Az ember többnyire úgy gondolja, hogy neki személy szerint mindig igaza van; hogy ő mondja ki mindig a valóst; hogy ő látja csak igazul a dolgokat, hogy ő képviseli az igazságot és hogy ő gyámolítja az igazságosságot – hiszen ő egy igaz ember.

            Az ember küzd az igazáért, vitatkozik, harcol, a végsőkig kitart.

            Az ember nem enged!

            Mi nem akarunk elengedni, mi nem akarunk engedni.       

            Aztán egy pillanatban meg eltemetik, mégpedig a vélt vagy valós igazságával együtt.

            Olyan abszurd az egész: talán igaza volt, hát küzdött is érte, de aztán csak legyőzte a halál.

            Végül is miben volt igaza az illetőnek?

            Jobban ragaszkodunk a régi recepthez, miszerint mi magunk akarjuk kiérdemelni Isten elfogadását!

            Le akarjuk nyűgözni Istent a jócselekedeteinkkel, ahelyett, hogy mi lennénk lenyűgözve az Ő nagyságától.

            Szabályokkal terheljük magunkat, és azt gondoljuk, hogy Isten majd elfogadó kedves mosolyával nyugtázza ezeket az erőfeszítéseinket.

            Pedig nem!

            Isten a mosolyát nem az életerős túrázónak tartogatja, aki azzal dicsekszik, hogy egyedül megjárta az utat, hanem annak a sánta koldusnak, aki a segítségéért könyörög.

            A fordulat tehát ott kezdődik egy ember vagy egy nép életében, amikor az megtanul elengedni, amikor már nem küzd, amikor már nem magát nézi, hanem csakis az Úrra hagyatkozik.

            Isten kegyelmi tette az, hogy Ő elengedni tanít bennünket és Őrá hagyatkozni kényszerít bennünket.

            Márpedig, amikor ez megtörténeik, attól kezdve a Krisztusban immár eléri az ember azt, amit magától soha el nem érhet: tökéletes, makulátlan, hibátlan és páratlan lesz.

            Meg nem érdemelten, de elvitathatatlanul tökéletes.

            Az ilyen ember tud csak úgy imádkozni, mint ahogy teszi mai igénkben Dániel próféta.

            Az ilyen ember tud imádkozó életet élni.

            Érzi önerejű méltatlanságát, de érzi az isteni kapott méltóságát.

            Ezért hittel tesszük a dolgunkat, amíg tehetjük.

            De értelmetlen, piti presztízsharcban nem veszünk részt, sem pedig olyan küzdelmekbe nem keveredünk, ahol az imádság nélküli, puszta nyers erő akar győzedelmeskedni, hanem egyszerűen csak Rá-hagyatkozunk.

            Dániel egyszerűen csak azért könyörög, hogy Isten önmagára és ígéreteire tekintettel nézze a méltatlan embert és így bocsásson meg neki.

            Épp úgy könyörög, mint ahogy Mózes is könyörög és érvel 2.Móz.32,12–13-ben.

            Ezek a nagy imádkozók arra döbbentenek rá bennünket, hogy az elengedés és bűnbocsánat nem egy könnyed zsákmány, amit egy könnyed „bocsánat” elintézhetne.

            Isten ígéretei ugyanis bűnbánatra kell indítsanak!

            Úgy van ez, ahogyan Luther is egymástól elválaszthatatlannak látta a törvényt és az evangéliumot – ha valaki Isten igéjéből kihagyja a törvényt, hogy csak az evangélium szóljon, akkor az evangélium maga válik törvénnyé.

            Hiszen az olcsó kegyelmet nemcsak a törvény, de az evangélium sem hirdeti.

            Jézus a drága kegyelmet nyújtja, mérhetetlen árat fizetve érte – jóllehet eztán a hit révén már ingyen nyújtja.

            Dániel imádsága úgy tekint Istenre, mint aki mindenek felett, a történelem és a nagyhatalmak felett is Úr.

            A szabadulást már nem a nép megtérésével látja elközelíteni, mivel elismeri, hogy a nép még a nagy babiloni fogságban sem tért meg, hanem immár egyedül Isten irgalmára apellál.

            „Neked, Uram, igazad van, nekünk pedig szégyenkeznünk kell még ma is.”

            Dániel keményen kijelenti, hogy megérdemeljük a sorsunkat.

            Dániel nem lázad és nem tiltakozik.

            Nem azt mondja Istennek: mi gonoszságot cselekedtem, hogy így bánsz velem?

            Hanem azt mondja: igazad van, Uram, amikor ideküldtél minket az idegen földre, a babiloni fogságba, a 70 éves száműzetésbe.

            Szégyenünkben nem tudunk mit szólni, megérdemeljük mindazt, amit velünk tettél.

            Sőt, még ennél többet is érdemelnénk, de Te megint a nagy irgalmad és kegyelmed szerint cselekedtél velünk, és nem úgy, ahogyan érdemelnénk.

            Testvérek, ez az, ami ellen a legtöbben tiltakozni szoktak.

            Vajon a mi kemény, gőgös szívünk kész-e ma délelőtt így és ilyen őszintén megalázkodni Isten előtt?

            Őt úgy sem lehet becsapni.

            Őszintén elmondani: vétkeztem és vétkeztünk, Uram,  Ellened ebben, meg ebben, meg sok mindenben, amit észre sem vettünk, és még így sem úgy bántál velünk, ahogyan érdemeltük volna.

            Legyen áldott a Te neved!

            Ez az Isten gyermekeire jellemző magatartás.

            Ebből jöhet ki valami jó.

            Az ilyen őszinte bűnvallást szokták követni a csodák.

            Amikor Isten odafordul újra az Ő népe felé és meglepetésszerűen olyanok történnek, amiket csak Ő tud a nép életében elvégezni.

            Természetesen ez a mi lényünket porrá zúzza.

            De hát épp itt rejlik az egyetlen esélyünk!

            Amíg érdemeket tudunk magunknál, addig nem szorulunk rá Isten megváltására, de amint elillant minden érdemünk, kinyílik a kegyelem kapuja.

            „Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket.” - mondja a heti igénk is, ami egyben mai igehirdetési alapigénk.

            Hadd idézzem itt és most Luthert:

            „Isten az üdvösségemet kivette az én szabad akaratomból és tulajdon szabad akaratába helyezte s úgy látta jónak, hogy ne az én életem s cselekedeteim alapján, hanem kegyelmével s irgalmasságával tartson meg. Teljesen biztos és nyugodt vagyok, hogy hű az Isten és nem hazudik.”

            Mai igénk egy gyönyörű Istenhez megtérő imádság,

            És bár bűnbánó ima ez, mégis nagyon jólesik végigmondani.

            Hogy miért?

            Nos, talán azért, mert valami nagyon egészséges, természetes és hiteles alázat van benne.

            Minden megkülönböztetés hiányzik belőle, ami pedig olyan elviselhetetlenné tudja tenni a hitet és embereket.

            Tulajdonképpen zavarbaejtő is, hogy miért ilyen imát mond Dániel, mert ez a kivételes ember, Isten prófétája elmondhatta volna ezt az imádságot úgy is, mint egy igazán szent és tiszta ember, aki kívül áll azoknak a körén, akikért imádkozik, mint aki megkülönbözteti magát a vétkes elődöktől és kortársaktól, mint akikért imádkoznia kell.

            De milyen gőgösnek és milyen önhittnek tűnne úgy!

            Dániel nem így tesz, mert benne olyan lélek van, akinek fontosabb az a közösség, amelyhez tartozik, mint saját maga!

            Még akkor is, amikor ennek a közösségnek amúgy szégyenkeznie kell, ha arcának pirulnia kell.

            Neki fontosabb ez a közösség, mint saját kiválósága és teljesítménye.

            Semmi álszentség, semmiféle érzelmileg erőltetetten átélt alázatosság nincs szavaiban.

            Dániel alázatossága, egyszerűen fogalmazva abban áll, hogy a többieket fontosabbak saját magánál.

            Ezért nagyon hiteles ez az imádság.

            Hiszen az a tény, hogy itt mindenki benne van a bűnben, a vétekben, nem kisebbíti a vétek súlyát Dániel szemében, sőt, ellenkezőleg!

            Még elmélyültebb könyörgésre készteti őt.

            Egy kicsit lehet az az érzésünk, hogy talán Dániel jobban körbejárja a vétkek sorát, mint indokolt, hogy mindig ugyanazt ismételgeti ebben az imádságban, többet beszél erről a kelleténél.

            Mert valami egészen fordított érzést ültet belénk a mai közgondolkodás: hogy amit sokan tesznek, annak nincs olyan jelentősége, annak csökken a súlya, mert mindenki ezt csinálja.

            És az emberben ilyenkor lassan felmorzsolódik az az érzés, hogy még sincsenek rendben a dolgok.

            És felbukkan, megjelenik az a kellemetlen érzés, hogy ha mindenki így csinálja, akkor csak te vagy ilyen vaskalapos, ilyen merev gondolkodású.

            Dániel azért hiteles, mert nem viszi el őt a többiek, a többség sodra.

            Miközben nem különbözteti meg magát, és nem kívülállóként imádkozik értük, akkor nem zavarja meg és nem bizonytalanítja el az egész népnek, a nép egészének a tévedése, sőt annál érzékenyebben, annál több oldalról látja meg annak a véteknek a súlyát, amelyről vall imádságában.

            Ez a hosszú imádság, bűnbánó imádság, amelyből ma néhány részletet emeltünk ki, nem valami fölösleges vagy költői szószátyárság, inkább olyasmi, amit a kerti gyomnál tapasztalhatunk, hogy egy vékony kis gyökeret egyetlen ásónyommal ki lehet lazítani, de a mélyen, a sokféle oldalról összekapaszkodó gyökérzetet, tarackot bizony jól körül kell ásni ahhoz, hogy ki lehessen szedni.

            Dániel ezt tette, és buzdít bennünket ugyanerre az imádságos lelkületre.