2020.02.23.

Ám.5,21-24

Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom! Ha égőáldozatot mutattok be nekem, vagy ha ételáldozatot, nem gyönyörködöm bennük. Rá se tekintek a békeáldozatra, melyet hízlalt állatokból adtok. Távozzatok el tőlem hangos éneklésetekkel, hallani sem akarom lantotok zengését! Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővízű patak.

            Az egy dolog, hogy még – legalábbis pár napig – még farsang van!

            Ilyenkor az ember álarcot, jelmezt és maszkokat visel.

            De vajon viselheti-e az ember ezt az Isten előtt is?

            Az Ószövetséget én néha egy szövevényes szerelmi történetnek érzem, amelyben Isten időről időre próbálja visszahódítani az oly sokszor hűtlenné vált népét

            Lenyűgöző amúgy az a kitartás és az a szenvedélyes szeretet, amivel az Úr az emberekhez.

            És teszi ezt annak ellenére, hogy az újra és újra cserbenhagyja, hűtlenül viselkedik — bálványokat imád, pogány vallási szokásokkal szennyezi be Jahve imádatát, elnyomja a szegényeket, árvákat, özvegyeket, érvénytelenné teszi az igazságot, vagy ahogy azt Ámosz megfogalmazza, egész röviden: semmibe veszi Istene törvényét.

            Ugyanakkor ennek ellenére valahogy a nép identitása mégiscsak az Istennel való szövetséges kapcsolatból fakadt, ezért aztán minden hűtlenség ellenére többnyire tartották azért magukat a törvény valamilyen lealacsonyított, külsőséges, rítusszerű megtartásához — persze mindezt valódi szívbeli engedelmesség nélkül.

            Az álarc, a maszk, a jelmez megvolt – de csak annyi.

            No igen, az Istent persze nem lehet átvágni!

            Neki is pillanatok alatt feltűnt, hogy ilyen álszent a népe, így ezért jut el odáig, amiről mai igénkben olyan hihetetlen határozott szavakkal olvashatunk, hogy meggyűlöli a népe vallási szertartásait, rítusait, énekeit, liturgiáját, noha Ő maga rendelte el azokat.

            Amikor az ember már csak rutinból végzi a vallásos feladatait, de az már messze nem fejezi ki igazából az istenfélelmet, a szentségre való törekvést és az engedelmességet, akkor és ott Isten már nem fogja továbbengedni mindezt a farsangjában tetszelgőnek.

            Akik a maguk módján hisznek, arról Neki valójában az a véleménye: „…így gyalázták meg szent nevemet”

            Ézsaiás, Ámosz kortársa pedig ezt mondta, amit aztán a későbbiekben Jézus is idézett: „Ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat”.

            Ugyanebbe a hibába természetesen nem csak az ószövetség népe, de az egyház is beleeshet, sőt bele is esett.

            Hányszir van, amikor rutinból végezzük a vallási szertartásokat, hogy sokan csak a nagy ünnepekkor mennek a templomba, de még oda is magukkal viszik gondolatban a saját bálványaikat: a pénzt, a karriert, a munkát, az erkölcstelenséget, az irigységet, a magamutogatást, stb...

            Azonban az, hogy úrvacsorázunk, énekeket zengünk, igehirdetéseket hallgatunk (vagy éppen mondunk el), adakozunk — még senkit nem tesznek kereszténnyé.

            Jobban szeretem a keresztény kifejezés eredeti jelentését használni, semmint a mára kialakult vallásszociológiai tartalmat figyelembe venni.         Kereszténynek lenni nem egy vallásszociológiai tartalom, nem egy társadalmi-jogi kasztot jelent, amibe tartozunk, hanem ez egy életút, amin járunk: Jézust követve.

            Nem a magunk módján, nem fél szívvel, nem két úrnak szolgálva, hanem önmagunkat teljesen megtagadva, naponta felvéve a keresztünket, a testünket és a lelkünket neki odaszánva, áldozatként felajánlva.

            Az igazi istentisztelet ugyanis nem az énekekben, az úrvacsorában, a keresztségben, a részvételben rejlik.

            Ezek lehetnek pusztán álarcai és csak külső formái is a vallásos életnek; de legyenek inkább annak az igazi belső átalakulásnak a megmutatkozói, amelynek során napról napra Jézushoz válunk hasonlóvá.

            Ez a belső átformálódás tölti meg tartalommal a másodlagos dolgokat, és teszi azokat értékessé Istennek.

            Ha ennek megélésére nagyobb figyelmet fordítunk, mint arra, hogy a külsődleges hívő formulákkal és szokásokkal tetszelegjünk és álarcot hordjunk, akkor egy olyan átformálódás indul meg bennünk, ami miatt az életünk tényleg mosolyt csal majd Isten arcára.

            E nélkül viszont a véleménye az lesz, amit ma Ámosztól hallunk, illetve amit nemrégiben egy ateista ismerősöm posztolt ki fricskaként az idővonalára, mondandóját a Jóisten szemszögébe rakottan tetszelegve:

            „Ki nem állhatom a vallásos találkozóitokat. Elegem van a konferenciáitokból és gyűléseitekből. Semmit nem akarok a vallási terveitekkel, elbizakodott jelszavaitokkal és céljaitokkal. Beteggé tesznek az adománygyűjtő kampányaitok, nyilvános kapcsolataitok, képmutatásotok. Eddig bírtam a zajos énközpontú zenéteket. Mikor volt legutoljára, amikor nekem énekeltetek? Tudjátok, hogy mit akarok? Igazságosságot akarok — egy egész tengernyit. Becsületességet akarok — egy egész folyamnyit. Ez az, amit akarok. Ez minden, amit akarok.”

            Kemény szavak, kemény kritikák, ahogy a kisprófétán keresztül is példátlanul kemény formában fogalmazódik meg az isteni ezirányú elutasítás.

            Egyenesen olyan szavakat hallunk igénkben Istentől, mint „gyűlölöm” - szana; „megvetem” - maasz az.

            Éppen a szertartás alapvető elemei, azaz az ünnep, az áldozat, az énekek üresednek ki, és a kultusz Isten szemében csupán külsőségekben kimerülő, lélektelen vallásgyakorlássá, egyúttal gyalázatos bűnné válik.

            Az összegyülekezés kiüresedése, az előírások átélés nélküli betartása és az Úrnak bemutatott, Őt lekenyerezni akaró áldozat nem tetszik Istennek.

            Amúgy ezen utóbbiaknak, azaz az áldozataink bemutatásának amúgy gyakran az a téves elképzelési alapja, miszerint az istenség rá volna szorulva ránk, az ember ajándékaira, áldozatbemutatatására.

            Mintha az ember az áldozattal etethetné, táplálhatná az istenséget, aki így a lekötelezettjévé válik.

            Istent számára azonban ennél jóval többet ér az engedelmesség.

            Aztán milyen érdekes, hogy a hangszerekkel kísért kultuszi éneklést, amely szintén fontos része volt a szertartásnak, Isten eksztatikus tombolásból, zajongásból születő lármának tekinti, amiről hallani sem akar.

            Összefoglalva elmondható, hogy a próféta nem a kultikus szertartás hibái, pontatlanságai, esetleges hiányai ellen emel szót, hanem éppen a pontosan betartott, de lélektelen előírásokat veti el.

            Végül az is kiderül, mit vár Isten az őt tisztelőtől: „törvényt” - mispá és „igazságot” - cödáká.

            Ezekre, vagyis a jog és igazság kettősére azonban nem mint valamiféle teljesítményből fakadó erőfeszítésekre tekint, hanem mint alapvető isteni ajándékokra, amelyekre hagyatkozni lehet, amelyek a helyes viszonyulást és az isteni törvény igaz alkalmazását jelentik.

            Ha ez vezéreli az ember életét, akkor telik meg Isten tisztelete tartalommal, és akkor segítik a kultuszi elemek a belső megélést, a Hozzá való kapcsolódást.

            Tudjuk-e így megadni a módját az ünnepeinknek?

            Nemcsak a díszítéssel, a ruhával, a menüvel, az illattal, a hangulattal, az ünnep kötelező elemeivel, úgymint a születésnapi tortával, a karácsonyi gyertyafénnyel, a menyasszonyi esküvői ruhával, a húsvéti tojással.

            Nem baj, ha megvannak ezek a kellékeink, szokásaink, tárgyaink; a baj csak akkor van, hogyha már csak ezek vannak meg, ha csak a módját adjuk meg már az ünnepnek, de a lényegét elfelejtjük.

            A baj akkor van, hogyha bálvánnyá válnak a kötelező elemek, és azoktól, mint külsőségektől várjuk az ünnep valódi lényegét.

            Ha látszólag minden rendben van, ha szép és finom, illatos és tökéletes, csak azt nem tudjuk, hogy valójában miért is vagyunk együtt.

            A tartalom megőrzéséért mi felelünk.

            Ha rájövünk például arra, hogy az istentisztelet nem az, amikor mi tiszteljük meg Istent a jelenlétünkkel, hanem éppen fordítva: Isten tisztel meg minket a jelenlétével.

            Így lesz például ez a mostani együtt töltött templomi óra messze többé, minthogy letudjam a kötelezőt.

            Testvér, az ilyen üres vallásgyakorlás olyan, mint a kiszáradt meder.

            Fájdalmas, hogy nincs benne víz, hogy nem tölti meg semmi, hogy hiányzik belőle a tartalom, hogy már csak a keretek vannak, de ami miatt létrejött: a vízért, hogy mederben tartsa, vezesse, az már nincs ott, rég kiszáradt.

            Figyeljék csak az a különleges japán haikut, háromsoros versecskét, természetesen kinek másnak, mint Kosztolányi Dezsőnek a fordításában:

            „Virágban a cseresnyefák.

            Mindenki izzó, víg selyembe pompáz

            s benn a ruhákba ott zörög a csontváz.”

            A gyerekeink remekül halandzsáznak angolul rajzfilm slágereket – és teszik ezt nagyon meggyőzően, persze lövésük sincs, hogy miről énekelnek.

            Nos, válhat-e az istendicséretté, ha nem értjük, amit éneklünk, ha nem érdekel, mit éneklünk, vagy ha az sem érdekel, éneklünk-e egyáltalán?

            Ne engeddjük hát lelkünk medrét kiszáradni!

            Időről időre újra fel kell fedezni az üzenetet, más szemmel kell olvasni a jól ismert szövegeinket, más hangsúllyal kimondani a sokat hallott mondatokat, akár versként olvasni énekeink, prózaként a bibliánk szövegét.

            Monoton hadarás helyett szavanként újra és újra el lehet mélyülni akár a Miatyánk szövegében is, ízlelgetni, értelmezni a kéréseket.

            Nos, ma Ötvedened vasárnapján segítsen Isten kiszakítani bennünket a vallásos rutinból, a kötelező megszokottból.

            Segítsen új oldalról megközelíteni az üzenetét, a lényünk más érzékszerveit is használni abban, és újra felfedezni és leporolni az üzenetet.

            Így válik istentiszteletünk élettelivé, így válik egész életünk istentiszteletté.

            Végül hadd zárjam a mostanság annyit imádott és szidott Máraival, „Az érintés – Ég és föld” című múvéből:

            „Ne csak szajkold, hanem higgyed is végre, hogy minden, minden másképp történik. Egy napon megérint az élet; másképp, máskor, más szándékkal, mint valaha is képzelted. Megérint, és köznapod megtelik a csodálatossal. Szökőkutak fakadnak az aszfaltból, egy ember kitárul, az oroszlánok kézből esznek. Az érintés tudatos és erős. Isten soha nem szeszélyes.”