2020.03.08.
Kol.1,24-29
Most örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek, és testem elszenvedi mindazt, ami a Krisztus gyötrelmeiből még hátravan, az ő testéért, amely az egyház. Ennek a szolgájává lettem a szerint a megbízatás szerint, amelyet Isten nekem a ti javatokra adott, hogy teljesen feltárjam előttetek az Isten igéjét; mégpedig azt a titkot, amely örök idők és nemzedékek óta rejtve volt, de amely most kijelentetett az ő szentjeinek, akiknek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen gazdag ennek a titoknak dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van: reménysége az eljövendő dicsőségnek. Mi őt hirdetjük, miközben minden embert teljes bölcsességgel intünk és tanítunk, hogy minden embert tökéletessé tegyünk a Krisztusban. Ezért fáradozom én is, és küzdök az ő ereje által, amely hatalmasan működik bennem.
Pál apostol ritkán ír leveleiben csak úgy önmagáról.
Inkább mindig Jézusra mutatott vagy a levelének címzettjeit tanította.
Érdekes, hogy a kolosséi levelében azonban itt van ez a mai igeszakasz, ahol egészen személyesen önmagáról is vall, mégpedig azt 3 szó köré felépítve.
E 3 szó: a szenvedés, a titok és a dicsőség.
- 1. Legelőször is valamiféle szenvedéséről ír.
Talán arról ír, amikor saját szenvedéseit hangoztatja, mintha Jézus kereszt-szenvedése nem lenne elég, és hogy azt valamiféle emberi erőlködéssel még ki kellene pótolni?
Szó se róla!
Pál nagyon is azt hirdette, hogy Jézusnak a bűneinkért viselt szenvedése nem szorul rá semmiféle kiegészítésre.
Az apostol amúgy nem is azt a szót használja, amit az Újszövetség a krisztusi szenvedésre szokott használni, hanem egy egészen más kifejezést, ami valójában annyit jelent: szorongattatás, zaklattatás.
Nyilvánvaló tehát, hogy amikor Pál itt a szenvedésről beszél, akkor a hívőknek, az egyháznak, az apostol kifejezésével élve a Krisztus-testnek a szenvedését jelenti.
Ez a Krisztustest márpedig egyfolytában szenved ezen a világon, méghozzá azért, mert a hívők mindig is idegenek lesznek ettől a világtól.
Ez a világ nem érti meg a Krisztus szerinti gondolkozást, mert Isten nélkül gondolkozik.
Éppen ezért ez a világ soha nem ért egyet azokkal, akik már Isten szerint gondolkoznak, és neki engedelmesen akarnak élni.
Ezért ugyanúgy zaklatja, bántja, gúnyolja, üldözi azokat, akik Krisztuséi, mint ahogyan zaklatta, bántotta, üldözte Jézust, amíg emberi testben itt volt közöttünk.
Pál ezért azt mondja, hogy kedves hívek, tekintsétek természetesnek ezt a szorongattatást, mert ez vele jár azzal, hogy valaki a Krisztustest tagjává lett.
Sőt egyenesen azt mondja: örömmel vállalom ezt, és nem azért, mert valamiféle mazochista önkínzásra lenne hajlamos, hanem azért, mert a Krisztusért vállalt szenvedés az egyik legfontosabb jele és bizonyítéka annak, hogy az ember a Megváltójához tartozik.
Már a damaszkuszi úton való pálfordulásakor is amúgy ezt az életprogramot kapta Jézustól az apostol, mondva neki, hogy mennyit kell majd az Ő nevéért szenvednie.
Minél közelebb van valaki Őhozzá, minél inkább vállalja Őt mások előtt, annál jobban ki fog jutni neki osztályrészül az a szenvedés, ami Krisztusnak a szenvedése.
Ezt tehát nem ússzuk meg, sőt!
Persze ez nem tévesztendő össze az amúgy minden embernek kijáró szenvedésekkel.
Sokszor találkozom azzal a tévedéssel, hogy amúgy hívő emberek azt mondják: hogy a Krisztusért mennyit kell szenvedniük, pedig csak a saját butaságaik miatt kell, hogy szenvedjenek, vagy a másokat botránkoztató viselkedésük miatt, vagy mulasztásaik és bűneik miatt.
A butaságunk, a botrányos viselkedésünk, a képmutatásunk, a mulasztásaink miatti szenvedés nem azonos azzal, amiről itt Pál szól.
Amiről itt szó van, az a valóban Jézus nevéért és az evangéliumért való szenvedés, amiért a hívő ember meg fogja kapni azt a csendes, belső örömöt is, ami ezt a szenvedést valahogy mégis kísérni szokta.
Jézus már a Hegyi beszédben ezzel fejezi be a sokat idézett Boldogmondásokat: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.”
És ha valóban azért szenved, akkor viszont ne panaszkodjék, ne sajnáltassa és sajnálja magát, és főleg ne szidja azokat, akik miatt szenvednie kell, hanem örüljön annak, hogy Krisztus nevéért gyalázattal illettetik.
Nyilvánvalóan ez nem azt jelenti, hogy például a ma egyre divatosabbá váló hívők elleni kötekedést és kellemetlenkedéseket szó nélkül, megjegyzések vagy magyarázatok nélkül kell tűrnünk.
Márcsak azért sem, mert akik a hívőket így bántják, azt legtöbbször a tudatlanságukból teszik, mert valójában nem ismerik igazán mélységeiben a Jézust.
Ez tehát az első, amit Pál apostol itt magáról, de közvetve minden hívő testvéréről ír: aki az egyháznak tagja lett, annak szenvednie kell, mert ahogy Jézus mondotta: „Engem előbb gyűlölt a világ, mint titeket, és ha ti énbennem vagytok, akkor velem együtt gyűlölni fog titeket.” - erre a gyűlöletre kell nekünk viszont a Krisztustól kapott szeretettel válaszolni.
- 2. A 2. szó: a titok.
Kolosséban Pál távozta után tévtanítók zavarták meg a kezdő hívők életét - nekik volt az egyik kedvenc kifejezésük a misztérium = a titok.
Azzal hitegették az embereket, hogy ha átmennek egy olyan beavatási szertartáson, amit ők felkínáltak, akkor olyan titkos ismeret birtokába kerülnek, ami felülemeli őket az átlagos hívőségen, és ezzel egyfajta lelki-szellemi elit tagjaivá válnak.
Pál tudatosan használja ezeknek az úgynevezett gnosztikus tévtanítóknak a kifejezését, de már egészen más tartalommal tölti meg, sőt éppen hogy egy ellentétes irányú eseményről beszél, mint amiről ezek a tévtanítók.
„Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van: reménysége az eljövendő dicsőségnek." - írja.
Ez a titok tehát az, hogy Jézus mindenki előtt is kinyitotta a mennyország kapuját, hogy már nemcsak a választott nép tagjai lehetnek közösségben az élő Istennel, hanem bárki ezen a földön.
Izráel Messiása az egész emberiség Szabadítója, aki általn azok, akik amúgy elidegenedtek Istentől, akik bálványokat imádnak istenként és erkölcsi posványba merültek, azok közvetlen utat kaptak vissza Istenhez.
Isten mindnyájunkat egyenlő szeretettel fogad, egyenlő elbánásban részesít.
Sajnos mi ma már igazán érzékeljük, hogy milyen botrányosan és forradalmian új volt ez a gondolat akkor.
Mert ennek a titoknak a tartalma az, hogy Jézus jelen van mindenütt, és számára nincs reménytelen probléma.
Nem véletlenül fejezi be az apostol ezt a szakaszt azzal a sokat mondó vallomással, hogy ő ezért fáradozik és küzd a hatalmasan benne működő krisztusi erő által.
Igencsak erős kifejezés ez utóbbi, ahogy azt a görög nyelv üzeni: ez a küzdök, agónidzó, azt jelenti: életre-halálra, ha belepusztulok is, akkor is, teszem.
Nem az a fontos, hogy én életben maradjak, mert nekem már van örök életem, hanem az a fontos, hogy ne kárhozzanak el mellettem mások.
Ezért mindhalálig, utolsó lélegzetemig küzdök.
Ahogy Megváltónk is agonizált a kereszten, a szó szoros értelmében az utolsó lélegzetéig küzdve értünk: a kereszten haldokolva is azokért esedezett, akik Őt odajuttatták: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”
Ne érjük be kevesebbel ennél a küzdelemnél, ami nem kétségbeesett görcsölés, hanem egy megszentelt életforma, egy, a sajátos életszemléletéből következő tartalmas, összeszedett, céltudatos és lendületes lelki élet, amikor valaki bármely pillanatban kész arra, hogy Isten őt hatalmasan használhassa.
- 3. És a 3.: „dicsőség?”
Ez is egy speciális görög szakkifejezés, ami egy speciális ószövetségi héber szakkifejezésből jön.
Ez a szó ugyanis ott is, itt is, mindig Isten jelenlétére, az Őt körülvevő páratlan fényességre, pompára, súlyra, erőre, energiára, hatalomra, vagyis az Ő egész isteni lényéből áradó egyedülálló fenségre utal.
Pál egyenesen azt állítja, hogy ez a dicsőség kiáradt a jeruzsálemi templomból, és beleáradt mindazoknak a szívébe, akikben Krisztus a hit által ott lakik.
Én, a nyomorult, mehetek a szent Istenhez.
Nem egyedül – hanem Jézussal együtt.
Ezt Ő tette lehetővé, Ő nyitotta meg az utat.
Testvér, tudunk-e tudatosan az Isten dicsőségének a valóságában élni, az Isten jelenlétében azzal az örömmel, és felelősséggel, hogy nem Isten háta mögött, nem valahol oldalt elfelejtve, hanem az Ő színe előtt, vele közösségben zajlanak a hétköznapjaink.
Meglátszik-e rajtunk valami ebből az isteni tisztaságból, erőből, súlyból, szentségből, dicsőségből?
Hiteles keresztyének vagyunk-e, akikből a Krisztus jó illata árad, amit véletlen sem lehet összetéveszteni bűzös emberi erőlködés izzadságszagával?
Szemléljük-e az Úr dicsőségét, ami közben Ő meg formál minket, és egy egyfajta metamorfózison visz át.
Legalábis is pont ezt a szót olvassuk.
Metamorfózis, mint Kafkánál, átalakulás – azaz egyre hasonlóbbakká leszünk Jézushoz, dicsőségről dicsőségre, és egyre több látszik meg rajtunk Belőle.
Nem véletlenül szokták mondani gúnyosan a nem Krisztus-hívők, hogy ezek a hívők bizonyos értelemben mind olyan egyformák: igen, azok vagyunk, mert mindegyikünk Jézushoz igyekszik hasonlítani.
Ez a magyarázata annak, és ezért neem ellentmondás az a Bibliában, amikor Jézus az egyik helyen azt mondja: „Én vagyok a világ világossága”, aztán meg azt mondja: „Ti vagytok a világ világossága”.
A Jézusban földre jött igazi világosság kihat, és aki a hit által él, az maga is világítani kezd, és körülötte – általa a világ világossá válik.
Ez az a szenvedéssel telített titok és dicsőség, amiről Pál apostol beszél, ami felragyoghat bennünk a mindennapi életünkben, még a nem-szeretem és kellemetlen helyzetekben és tennivalók között is.
Ez ad örömöt ahhoz, hogy vállaljuk a szenvedést.
Ez ad bátorságot ahhoz, hogy ezt a titkot mi is elmondjuk másoknak: Isten téged is szeret, neked is van helyed a mennyországban.
És így tudunk egyre inkább ebben a rohamosan sötétedő világban világítani.
