Background Image

2017.07.23.

Mt.5,20-26

Mert mondom nektek, ha a ti igazságotok messze felül nem múlja az írástudókét és farizeusokét, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába.” „Hallottátok, hogy megmondtatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! - méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! - méltó a gyehenna tüzére. Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s vidd fel ajándékodat. Békülj meg ellenfeleddel hamar, amíg az úton együtt van veled, hogy át ne adjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a szolgának, és így börtönbe kerülj. Bizony, mondom néked, ki nem jössz onnan, amíg meg nem adod az utolsó fillért is.”

 

Eleget tenni a tízparancsolatnak, bizony, nem egy könnyű dolog!

Az isteni és emberi törvények szellemiségében élni nem igazán egyszerű feladat.

Az első kőtábla istenhitet rendező rendszerét elfogadni éppúgy nagy munka, nagy elköteleződés, mint a második kőtábla utasításainak megfelelni, amelyek pedig arról szólnak, hogy mi emberek hogy is viszonyuljunk a másikhoz, egymáshoz.

Ezen negyediktől a tizedikig tartó parancsok, mint az emberi együttélés általános szabályai szinte minden vallásban és filozófiában visszaköszönnek – talán pont azért, mert ha ezeket igyekszik az ember megtenni, akkor boldog, másokra is figyelő és jó közösségi életet élhet a földi életében.

És bele is bukunk.

Tudom, nem úgy, ahogy azt elsőre gondoljuk – például a mai igénk kapcsán az 5. parancs jézusi értelmezése kapcsán könnyen mondhatnánk, hogy minekünk eszünk ágába se jutott megölni bárkit is.

Miért is tennénk?

Nem vagyunk mi embergyilkosok.

Persze, hogy nem vagyunk, a ne ölj! parancs általános értelmében.

Sőt nem vagyunk még a viccesnek tartott értelmében sem, amire jó példát láttam az valamelyik elmúlt héten a piacunkon, amikor az egyik standnál a két nem éppen jól viselkedő gyermekét egy anyuka próbálta valahogy megrendszabályozni.

Ő éppen vásárolni szeretett volna, az árustól kérdezgetni, a gyümölcsöket kiválogatni, de a két rosszcsont lurkó csak visított, egymást gyepálták, szinte egymásnak estek, egymást lököskedték, csoda, hogy a stand egybe maradt, és nem vertek le mindent.

A szegény, már csak a fejét fogó, az állandó egreciroztatásba már belefáradt és elgyötört anyuka a széles közönség előtt a neveletlen srácai miatt csak szégyenkezve végül nagy ordítva a következő mondatot mondta:

- „Ha meg akarjátok ölni egymást, akkor azt csináljátok odakint!”

Volt, aki kacagott ezen a frappáns mondaton, volt, aki szörnyülködött tovább, volt, aki továbbment.

Az biztos, az anyjuk vicces, de lerendező mondata a két kisfiút is helyre tette, utána pár pillanatig legalábbis egész normálisan kezdtek el viselkedni.

Ne ölj! – sem a törvénykönyv-beli, sem a mókás beszólás-beli értelmében ez nem a mi bűnünk – mondhatnánk nyugodtan, magunkat felmentve.

Igen, mi ezekben nem vagyunk érintve, akár le is rázva magunkról a parancsolat szigorú elvárását.

Ahogy azonban már Jézus magyarázza, nos, valljuk be őszintén, abba viszont már mindnyájan belebukunk.

Amikor a Hegyi Beszédben Urunk egyenesen azt állítja, az egykori ószövetségi parancsolatot még keményebbé téve, hogy már az is öl, aki haragszik, aki ítélkezik, aki ócsárol, aki lenéz, aki leostobáz, aki békétlenkedik; szóval, ha meg így nézzük, akkor viszont kijelenthetjük, ezek egyike-másikának vétkébe viszont sajnos már mindnyájan beleesünk és belebukunk.

Jézus az alapokat nézi.

Azt, hogy mi lapul a szív mélyén, és mi az az indulat, ami egyesekben ugyan megáll még egészen normális szinten, legalábbis az emberi társadalom által elfogadott szinteken, de másokban viszont elvezet a legszörnyűbb ember-ellenes cselekedetek véghezviteléig is.

Nagy úr a hirtelen felindulás, a felpaprikázódás, a felgerjedés; ahogy nagy szerencsétlenség a gondatlanságból elkövetett vétek is.

Sokszor végig sem gondolt, át se látott, csak úgy magukkal sodró dolgok vezethetnek el egészen odáig, hogy igaza legyen a Magna Cum Laude egyik kedvenc együttesem énekszövegének, amikor „gondatlanságból elkövetett emberölelés”-ről énekelnek.

Jézus valójában az indulatokról, a kezelhetetlen belső feszültségekről beszél, amelyek így vagy úgy, de kártékonyan csapódnak le mások ellenében, sőt, valójában saját magunk ellenében is.

Elvégre nem csak a másiknak fáj az az elcsattanó pofon, fáj az annak is, aki adja.

És nemcsak a tenyerének, hanem a szívének is.

Aki egyszer is adott már taslit a gyermekének, mert amúgy akár az meg is érdemelte, az tudja: mennyire rosszul esik – legalábbis a jószándékú szülőnek, embernek az, hogyha ő bántott, ő ütött.

Magyarázkodhatunk, hogy magunkat felmentsük, hogy áh, nem, mi mindig úrrá tudunk lenni az indulatainkon; de azt gondolom, hogy akkor magunkat is becsapjuk.

Bizonygathatjuk, hogy, áh, a feszültség, a konfliktus, a harc, a háború csak azzal kezdődött, hogy a másik ütött először; vagy akár még poénkodhatunk is, hogy az azzal kezdődött, hogy a másik csak visszaütött; de lássuk be, ezzel semmire se megyünk.

Jézus beszéde alapján, magunkba tekintve nem igazán lehet kibújnunk a törvény hatálya alól, a parancsolat ránk is érvényes és ránk is jellemző érvénye alól.

Urunk azzal szembesít ma minket, hogy lám, ott lakozik a szív mélyén az a potenciális indulat, amely hozza magával azt, hogy az élet védelmének parancsát megszegjük – pedig az élet, ugye, nem akar mást, mint élni.

„Az élet élni akar.”

Jézus kiterjeszti és elmélyíti ezt a parancsolatot is, mint a többit is a Hegyi Beszédjében, hogy rámutasson aztán az Isten szándékaira is.

Nem kezd bele részletes törvénymagyarázkodásba, paragrafus-táncba és kibúvó kiskapu keresgetésbe.

Nem áll neki egyen-egyenként kázus-szerűen boncolgatni, hogy mi a még helyes, és mi a már nem jó.

Egyszerűen csak a szív indulatáról és a szavaink bántó erejéről szól.

Persze, tudom, Jézus is haragudott – lásd azt a templomi jelenetet, amikor kiűzi az áldozati kultusz eltúlzása miatt abban jó üzletet látó és azt kihasználó kufárokat a templomcsarnokokból.

Igen, volt Benne is indulat, amikor a bűn, az istentelenség vagy a látszat-isteniesség ellen kellett kikelnie magából.

Azonban itt és most Jézus nem ezt a szent haragot állítja pellengérre, hanem azt az emberi, egyre csak öngerjesztő és tovább-kurblizódó aljasságot veszi célba, amelyet a büszkeség, a rosszindulat, az előítélet, a bosszú és a hiúság táplál.

Azt a megbántottságot, amely csak úgy gyűlik és gyűlik, hogy aztán vulkánszerűen kirobbanjon és végigsöpörje a környezetet; gyakran éppen azt bántva leginkább, aki hozzánk a legközelebb áll, elvégre a kicsapó kitörésünk épp őt éri el legelőször, vagy rajta töltődik ki, rajta csapódik le.

Egy facebook-bejegyzésben láttam az alábbi ábrát, mennyire igaza van: ez a hétköznapok kémiája: a félelem szítja a tudatlanságot, ami aztán a gyűlöletben csapódik le.

És a legszörnyűbb, amikor már egy idő után ezt a gyűlöletet meg is tudjuk magyarázni magunknak; igazoljuk magunkat azzal, hogy márpedig nekünk van igazunk.

Aztán észre se vesszük, hogy a gyűlölet rabul ejtett bennünket, és az indulatok fogságába estünk.

De ha nem is áll neki ez tombolni általunk körülöttünk, akkor majd tombolni fog bennünk, okozva belső feszültséget, égbe futó vérnyomást, magunkba fojtott görcsöket, gyomorpanaszokat, depressziót.

Azt mondja Jézus, hogy mindezek miatt mindnyájan Isten ítélete alatt vagyunk, sőt ezekkel a bűnökkel valójában magunkat is büntetjük; sőt mit több, bűneink egyenes ágú következménye magában hordja azoknak a megbüntetését is.

Mi a kiút? Hol van a megoldás?

Jézus azt mondja, hogy a kiút az, hogyha az ember rendezi kapcsolatait, hogyha kigyomlálja a haragot a szívéből; két egyszerűen érthető hétköznapi példát is hozva rá a saját korából:

  • - ha istentiszteleten vagy, és rádöbbent valami vagy Valaki, hogy haragba vagy valakivel, akkor menj el, és rendezd azt! Nem rendezd le őt, hanem rendezd el azt az ügyet.
  • - a másik példája pedig a peren kívüli megbékélés és megállapodás kérdését taglalja. Előbb béküljetek meg a peres feleddel, hogy ne kelljen esetleg a bíróság előtt azzal szembesülnöd, hogy akár veszíthetsz is.

Jézus előbbre állítja a megbékélés aktív közeledését annál, semmint hogy a másikat messze elkerüljük, és azt hisszük, az a jó konfliktuskezelés, ha nem oldjuk meg vagy elodázzuk a problémát.

Jézus nem feltételeket támaszt, hogy majd jöjjön előbb hozzám bocsánatot kérve az a másik, és akkor majd én is elgondolkodom rajta, hogy nekem van-e valami vaj a fülem mögött; hanem azt mondja, te indulj és békülj meg!

Te menj, ahogy én is jöttem feléd!

Ahogy én is megbocsátottam neked, ember, te is tedd meg ezeket a lépéseket!

Mi viszolygunk az alázattól és attól, hogy esetleg sebezhetőek leszünk, hogyha mi „hunyászkodunk meg” – tettem ezt nagyon idézőjelbe; pedig ha valaki, hát Ő alázatos volt egy életen át és a legvégsőkig sebezhetővé vált ott fenn a kereszten.

Ő pont úgy volt erős, hogy a gyengeség szemszögét vette fel; és vállalta, hogy akár ezért még le is nézzék és kigúnyolják Őt a látszat-erősek, a nagyhangúak.

 Neki ugyan nem kellett elismernie az ellenünk elkövetett hibáit, merthogy nem voltak ilyenek, de Ő mégis megtette azt, hogy közelített felénk.

Nem vádolt, holott mi Őt annál inkább vádoljuk.

Kiszolgáltatottá tette magát, még azzal sem törődve, hogy belerúgnak.

Igen, talán őrültségnek tűnik, hogy Ő még ezt is meglépte; de tette ezt azért, hogy végre rendeződjék a kapocs Isten és ember között, valamint az ember és ember között.

Hogy ne menjen tovább a túllihegett bosszú, a kegyetlen áskálódás, a megoldhatatlan viszályszítás, és még ki tudja, mennyi minden más emberi indulat.

Ő lépett, Ő tett, Ő szólt, Ő indult felénk.

Ő és Benne, Vele és Általa a menny megbékélt velünk, noha nem ezt érdemeltük volna.

Milyen nagy alázat kellett ahhoz, hogy Ő az önnön maga igazságát is feladva elhordozza a mi büntetésünket!

Milyen nagy alázat kellett ahhoz, hogy engedje, hogy elítéljék és keresztre feszítsék őt, Őt, az Isten Fiát, mi, az Isten ellenségei!

És milyen sebezhetővé lett mindebben!

Milyen sebezhető akkor is volt, amikor éppen az Őt gyűlölőkért, a gyilkosaiért imádkozott a kereszten.

Jézus ezt is megtette, mert úgy szeretett.

Szeretett minket, és meg akart szabadítani a gyűlölet és gyilkos indulatok hatalmából, hogy az Atyaistennek a végtelen és feltétel nélküli szeretetét plántálja a szívünkbe.

Isten szabadulást és gyógyulást készített nekünk.

Azt kéri csupán, hogy legyünk mi is Hozzá méltón és az Ő példájára jelei és tanúi akár azzal is, hogy mi magunk is mindig haladéktalanul készek vagyunk bocsánatot kérni és megbocsátani.

Milyen szép lenne, hogyha a kegyelem emberei és közössége lennénk egy olyan világban, amely pont így és rajtunk keresztül ismerheti meg a mi Urunk mérhetetlen kegyelmét és szeretetét, és talán éppen ezáltal, miáltalunk, a mi segítségünkkel mondhat nemet a vad gyilkos indulatoknak, szavaknak és tetteknek!