Background Image

2020.03.15.

Jel.5,11-14

És láttam, és sok angyal hangját hallottam a trónus, az élőlények és a vének körül, számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt; és így szóltak hatalmas hangon: „Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!” És hallottam, hogy minden teremtmény, a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: „A királyi széken ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké!” A négy élőlény így szólt: „Ámen!” És a vének leborultak, és imádták őt.

Ki előtt vagy mi előtt borulunk le ma, március idusán,  nemzeti ünnepünkön, megemlékezve az 1848-49-es szabadságharcunk és forradalmunk hőseire is egyben?

Azon istentiszteleten, amely – ki tudja, meddig? - utolsó közösségi alkalmunk templomainkban.

Pusztán a nemzeti öntudat előtt borulunk le, vagy az igazságszeretet és szabadságvágy eszményei előtt?

Talán a veszélyhelyzetek idején is megmutatkozó felelősségtudat, az embertárs- és hazaszeretet, a bátorság, a kitartás és az áldozatkészség emberi tulajdonságai azok, amelyekről ezen mai napunknak szólnia kellene?

Emberi kiválóságok előtt illene, mint kései unokáknak leborulnunk, hogy áldó imádság mellett mondjuk el szent neveiket: Petőfi, Kossuth, Vasvári, Bem, aradiak...?

Nem gondolom, sőt, merem azt állítani, hogy ezen nagyjaink is most velünk együtt mind leborulnak Azelőtt, aki előtt a Jelenesék könyvebeli különös élőlények, az angyalok és a vének is leborulnak, és imádták Őt.

   Ez a Valaki a valódi áldozat, a legfőbb áldozat, az áldozati Bárány, az értünk élt – halt Krisztus, akié az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás – minden időben, még mostanság is.

   Ugye milyen ismerős szavak ezek az úrvacsorai liturgiából, az úgynevezett Agnus Dei, az Isten Báránya részből: „Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az áldás és a tisztesség, a hatalom és a dicsőség mindörökké.”

Azon jellemvonások ugyanis szerintem, amelyek a vészterhes háborús korokban, de bármilyen nehéz időben a nemzet nagyjain kirajzolódtak, egyértelműen a krisztusi, az Ő áldozathozatalára és az Ő tulajdonságaira hajazó, azt felcsillantó jellemvonások.

Hadd rajzoljam ezt fel ma példákkal, hogy a mai és heti zsoltárigénk a Szemek vasárnapján, Oculi vasárnapján valója vállhasson: „Szemem az Úrra néz szüntelen.”

Nem lelkészi fantáziám mondatja velem, hogy ezekeknek a sokszor poklot járt hőseinknek az életében az istenfélelem és a hit fontos kimagasló szerepet játszott.

   Ki- ki közülük a maga felekezete, kegyessége és lelki vehemenciája szerint élte azt meg, de kétségtelen, hogy mindannyian hitték: Isten teremtményei ők is, de becsülettel vallották azt is, hogy még az ellenfeleik is.

Ezek a nemzeti hőseink tudták, hogy mindenkinek egyszer meg kell állnia majd Isten előtt, ahogy arról Bibliánk utolsó könyve is szemléletesen ír; és hitték, hogy az Isten igaz és jó, aki a szent ügyet a háttérből is segíti.

Erkölcsi tartásuk és emberi értékeik egyértelműen keresztyén gyökerűek – valahogy úgy, ahogy azt az apostoli üzenet is megfogalmazza:

„Semmit se tegyetek hiú dicsőségvágyból, hanem egymást magatoknál különbnek tartsátok, úgy, ahogyan Krisztus tette értetek!”

Erről a biztos garanciáról írta 1848-ban az evangélikus tót gyökerű, és amúgy a sok szolgálata mellett még egyházközségi felügyelőséget is ellátó Kossuth Lajos az egyik toborzó útján a nejének a következő sort:

„Engem az Isten nem hagy el az igaz ügyben.”

Nemrégiben olvastam iskolavárosom rabbijától, Lőw Lipót pápai rabbitól egy tábori beszédet, amit a 48-as nemzetőröknek fogalmazott meg:

„Felbuzdította Mózes az izraelitákat, hogy szent és igazságos ügyök oltalmára bátran és csüggedetlenül lépjenek fel, bátran és csüggedetlenül harcoljanak. Ne féljetek, úgymond, ne féljetek senkitől és semmitől; mert ügyetek igazságos, és ennek sikerítéséről a szent s igazságos Isten gondot visel. Az Isten nem hágy el benneteket, nem marad el tőletek.”

Ma, amikor ezen a különleges istentiszteleten, kapubezáró alkalmon a történelmünknek emblematikus alakjai emlékezünk, azt tegyük úgy, mint akik hiszik, hogy ezen eleink komolyan vették a nemzetük és az itt élők iránti felelősségüket, és saját érdekeiken túl a haza és az embertárs sorsa volt számukra mindig a fontos – és nem csak ismerték a Krisztus himnusz sorait, de azt meg is élték.

Már régen hallottam – olvastam azt az afrikai hitvallást, amely érdekes módon fogalmazza meg mindezt:

„Krisztusnak nincs keze, csak a mi kezünkkel tud dolgozni, Krisztusnak nincs lába, csak a mienket használja, hogy az embereket az ő útjára vezessen.”

Hőseink, halottjaink ezt a krisztusi ideált megvalósítva énekelték bátran a halálba magukat és barátaikat, mert hitték, hogy áldozatuknak van értelme, családjukért, nemzetükért, szeretett hazájukért.

Ha olyan áldozatot kell hoznunk hogy nem tarthatunk közösségi alkalmakat, akkor is higgyük el, Urunk minden vészterhes időben tud munkálkodni.

Erről az Úrról ír így Pál: „engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig”.

   Jó, ha mi is így látjuk egykori nagyjainkat, akik azt az indulatot élték, amit Jézuson láttak: engedelmesek voltak a halálig, a maguk kereszthaláláig…- legyen az segesvári csatamezőn, távoli száműzetésben, aradi bitó alatt.

És ha már az aradi bitót is előhoztam példának, akkor most álljon itt az egyik aradi vértanúnak, Láhner Györgynek a gondolata, aki valahogy így fogalmazott:

„Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.”

Hőseink hitték, hogy nem merül feledésbe mindaz, amit cselekedtek, hogy nem hiábavaló az áldozatuk; de nem azért, mert ők olyan kivételesek lettek volna, hanem azért, mert a megöletett Bárány volt igazán kivételes.

Vajon ha ezek a testvéreink túlélik saját koruk speciális  borzalmait, hogyan tanították volna emlékezni gyermekeiket, unokáikat azokról az időkről; mit adnának át családjuknak a magasztos eseményekről?

Ha most a márciusi ifjak itt lennének közöttünk, vajon elégedettek lennének-e velünk, az életünkkel, a döntéseinkkel, vagy akár csak a megemlékezésünkkel?

Nincsenek illúzióim.

Nem hinném, hogy lenne mivel megállnunk előttük.

Mert, sajnos, az a példa, amiért ők éltek-haltak, mára szinte már csak a múlté, valljuk meg őszintén.

Bár még szavaljuk a Nemzeti dalt, bár már azt is tagadjuk, hogy az egyáltalán megszólalt azon a március 15-én, ott a Nemzeti Múzeum előtt.

Koszorúzzuk a doni emlékhelyeket, látogatjuk a hősi sírokat, hódolunk 1956 szelleme előtt, de az egykori korok szellemisége még mindig betöltésére vár.

Megdöbbenten hallottam újra a vitát nemzetünk nemzeti alaptantervének összeállításáról, hogy egyesek szerint a tanulónak nem kell tudnia elszavalnia vagy elénekelnie a himnuszt!

A múltkor, az egyik nemzeti ünnepen és megemlékezésen a környezetemben álló ijfak már-már gúnyos tekintettel és jócskán megmosolyogva néztek rám, amikor én sapkalevétellel énekeltem – nemcsak hallgattam, hanem énekeltem – a nemzeti imádságunkat.

Miközben olvasom a neten, hogy Kamerunban a himnuszuk eléneklésével kezdik minden egyes tanítási napjukat az ottani tanulók; és hogy az amúgy rendkívül leberális Norvégiában sok családi ház udvarában minden reggel felhúzzák a nemzeti lobogót és napnyugta előtt bevonják - mi meg legfeljebb csak kampányszerűen használjuk és csak a középületeinket ékesítjük azzal. 

Pár éve szégyenteljesen megalkották a „magyarkodás” szót - ami számomra értelmezhetetlen, ugyanakkor ironikus jelzője a magyar nemzet mellett való büszke kiállásnak.

Az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztusban volt – az, ami nagyjainkat hajtotta, éltetette, ami az ő reményüket adta…

Ha itt lennének közöttünk a Pilvax fiataljai, az isonzói katonák, a Donnál körbekerítettek, a szabadságunk, függetlenségünk élharcosai, lehet hogy elkeseredhetnének, hogy életünket mi már mennyire csak a látszatvalóságnak szenteljük, a nemzeti érzésünk mennyire önátadás nélküli.

Ünnep, szokás, koszorúzás, ok a munkaszünetre.

Reméljük, hogy nemzetünk az előttünk álló heteket nem csak ez utóbbinak hiszi.

Azok az egykori méltók pedig mind azt akarták, hogy a nemzet az ő helytállásukból merítsen, ahogy egy hívő ember pedig mindig a Krisztusból merít erőt.

Komolyan vesszük-e, becsüljük–e ezeket a lelki szemeink előtt lebegő példákat?

   Komolyan vesszük-e becsüljük-e az ő életáldozatukat?

És ha igen, akkor nekünk is nem éppen így kellene kiállni a magunk saját lelki fegyvereivel a köz- és egyéni jókért, javakért; mégha az fájó áldozatokkal is jár?

Remélem, hogy mindehhez Isten Lelke áthatja majd a ma nemzedékeit is – még ilyen vészterhes időkben is.

Remélem, hogy a méltó Bárány, Krisztus áldoztából végre egyszer megtanulná a világ, ez a nemzet is, hogy az Ő empátiával kellene egymásra néznünk, hogy végre észrevegyük egymásrautaltságunkat, az Ő önzetlenségét kellene magunkévá tennünk, és így legyőzni a közönyünket.

Az úrhatnámságot a szolgálatkészség és alázat; a dact a segítőkészség kellene, hogy felváltsa.

Egyben biztos vagyok, hogy a hőseink is éppolyan egyszerű emberek voltak, mint mi, ugyanakkor mégis valahogy felül tudtak emelkedni az átlagon, a felszínesen.

Csak mert tudták, hogy mi a dolguk és hogy mi a feladatuk abban a világban, és azon a helyen, ahová Isten teremtette, helyezte, éltette vagy száműzte őket.

Tudták, hogy mi az, amiért helyt kell állniuk, hogy a lelkiismeretük szerint hogyan harcoljanak, és hogy mi van és mi nincs már az ő kezükben.

Tudták, hogy az erő, a bátorítás, a dicsőség és a hatalom, a tisztesség és becsület onnan felülről jön, és hogy egyszer majd számot kell hogy adjanak mindarról, hogy mennyire voltak hűségesek - elsősorban Istenükhöz, másodsorban pedig mindahhoz, akikhez és amibe ez az Isten beleteremtette őket.

Tartsunk hát ma emlékezésünk során bűnbánatot, valljuk meg hiányosságainkat, leplezzük le a látszatot; és legfőképpen kérjük Istent, hogy belénk is adja bölcsesség és engedelmesség lelkét, ahogyan adta azt történelmünk nagyjainak, hogy az az indulat lehessen bennünk, ami a Krisztusban volt, aki odaadta életét értünk, az övéiért.