2017.07.30.

Mk.8,1-9

Azokban a napokban, amikor ismét igen nagy volt a sokaság és nem volt mit enniük, magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Szánakozom a sokaságon, mert már 3 napja vannak velem, és nincs mit enniük; ha pedig éhesen bocsátom őket haza, kidőlnek az úton, mert némelyikük messziről jött.” Tanítványai így feleltek: „Miből tudná valaki ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában?” Megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van?” Ők ezt válaszolták: „7.” Ekkor megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjék le a földre, azután vette a 7 kenyeret, hálát adott, megtörte, és tanítványainak adta, hogy tegyék eléjük. Ők pedig a sokaság elé tették. Volt néhány kis haluk is, és miután áldást mondott, szólt, hogy ezeket is tegyék eléjük. Ettek és jóllaktak, azután összeszedték a maradék darabokat 7 kosárral, pedig mintegy 4000-en voltak. Ezek után elbocsátotta őket, és azonnal hajóba szállva tanítványaival együtt elment Dalmanuta vidékére.

A 4, avagy más verzióban 5000 ember megvendégelésének története az egyetlen csoda, amely mind a 4 evangéliumban szerepel (valahol még kétszer is).

Sőt nem is jár egyedül ez a leírás – általában párban van a mai igénkhez egyházunk által már kiírásra már nem került „vízen-járás” történetével – amellyel mintha azt sugallnák az evangélisták, hogy Urunk mennyire ura a különböző jelenségeknek: vagyis képes a keveset eléggé és az emberileg lehetetlent lehetővé tenni.

Márk evangélistát nem érdekelte történetünk kapcsán a történelmi és a földrajzi pontosság – ő nem egy Jókai, eszébe sincs most részletesen bemutatni a teret és a helyszínt.

Csupán az a tény foglalkoztatja mindösszesen: hogy mi van Jézus körül, és hogy Jézus hogy áll hozzá ehhez a kialakult helyzethez, megoldandó problémához.

Mint kiderül, valójában egyetlen egy szóval jellemezhetnénk Jézus közeledését, jellemét, és e szó: a nyitottság.

Urunk nyitott ránk, az embervilágra, Rád és rám is.

Többször is hangsúlyozza az evangélista az igeszakaszunkban, hogy Jézust mekkora „sokaság” követte és veszi körül, sőt e kifejezés hangoztatása eljut egészen odáig, hogy a márki fokozás táguló terű csúcsaként egyenesen az is kiderül, hogy ez az éhes, Krisztust hallgató tömeg nem kevesebb főből áll, mint 4000-ből.

És Jézust nyitott erre a nagyszámú áradatra.

Tág tekintete és széles ölelése képes átfogni még az ekkora sokaságot is, benne minket is.

Amúgy pont ez a történet az Márk evangéliumának időrendjében, amely Jézus utolsó nagy népszerűségi indexes esete: hiszen ezután már csak arról olvashatunk, hogy a sokaság elhagyja, cserbenhagyja, elárulja Őt.

Ezt a jövőképet Urunk is sejti, sőt, tudja, hogy így lesz; de ennek ellenére Neki mégis megindul az irgalma az Őt hamarosan elhagyó emberek felé.

Milyen szép krisztusi mentalitás ez felénk is: elvégre mi olyanok vagyunk a szemében, mint juhok pásztor nélkül.

Nyitott ránk, és nyitott arra, hogy ne morgolódva, hanem odaadással álljon az emberek rendelkezésére, mind lelki, mind pedig testi értelemben, még a humanitárius céljaival is, hiszen Ő jól tudja, hogy bár „nemcsak kenyérrel él az ember”, de azért kell az a testi kenyér is.

Csodás hangsúlyt ad így e kenyérnek szimbólumával, hiszen az Jézus korában nem pusztán fizikai eledelt jelentett, hanem jelképet, a pusztai vándorlásra emlékeztető égi mannaként magának az üdvösségnek az elérkezett idejét is.

Nem véletlen, hogy a búzát, a kenyér alapjául szolgáló növényt mi magyarok a nyelvünkben, de falvainkban még manapság is gyakran egyszerűen csak „életnek” hívjuk.

És bizony nem véletlen a mindennapi kenyér említése a Miatyánk 4., azaz pont a középponti kérésében sem.

De Jézus nyitottsága nemcsak a széles tömegek felé tárul ki, hanem a legszűkebb tanítványi köre felé is.

Hiszen amikor a tanítványainak a megszólításával kezdeményező szerepkörbe lép, akkor nemcsak az sokaság éhezésének a problematikáját veti fel, hanem azt is mutatja, hogy Ő teljesen nyitott a tanítványi ötletekre is.

Jézus nem akar meghatározni, nem akar azonnali megoldást mutatni, nem akar olyat ránk kényszeríteni, ami a mi gondolatainkat, elmélyülésünket még nem járta át.

Ő nem szájbarágós, hanem nevelően ötletváró.

Várja, hogy az amúgy többnyire tehetetlen és telhetetlen tanítványai hogy oldanák meg a helyzetet, őket a meghallgató és bevonó Jézus ezzel is az aktivitásra buzdítja.

Lehet, hogy nem jó a megoldásod, de azért ettől még igenis gondolkodj, elmélkedj rajta!

Lehet, hogy nem fog működni az elképzelésed, de ettől még járjon az agyad és a szíved azon, hogy te mit tennél!

A tanítványok persze csak odáig jutnak el, hogy a pusztában nincs étel, és nincs „éjjel-nappali” sem!

Hallva született volna hát az az ötlet is, hogy egyszerűen csak el kellene bocsátani őket.

Úgyhogy a tanítványok ezt már ki se merik mondani, legfeljebb gondolják, amikor panaszkodva szólnak arról, hogy „miből lehetne ennyi embert jóllakatni itt a pusztában?”

Ugyanakkor azzal is tisztában vannak e kételyük megfogalmazásakor, hogy a korgó gyomrot bizony nem lehet lelkiismeret-elaltatással elhallgattatni.

És bár az emberi ötleteinkre nyitott Jézusnak sajnos újra csalódnia kell, mert még a legkedvesebb követői sem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel és konfliktussal, maximum ötletelnek vagy hárítanak; de azért ettől még Urunk csak megfutja velük / velünk azon köreit, hogy nyitott legyen ránk, a véleményünkre.

Mert Ő tudja, nem baj, ha jár a tanítvány agya; sőt, még az se baj, ha néha ezek a tanítványok kételkednek, kérdeznek, elbuknak, kudarcot vallanak.

Urunk türelemmel hallgatja az amúgy hamvába holt igyekezetünket, a megoldásokat nem lelő fejcsóválásunkat, az okoskodó véleményünket, és még a földi törvényeken alapuló, azon túllátni nem tudó elképzeléseinket is.

A tanítványi bölcselkedés megáll ott, hogy „addig nyújtózkodjunk, amíg a takarónk ér”, de Jézus ezen is túllát.

A tanítványi kételkedés csak annyit lát, hogy „van ugyan valamink, de az nem elég ennyi embernek”, viszont Jézus látja a lehetetlenben is a lehetségest.

Ő tud segíteni pár „halburgerrel”, 7 kenyérrel és néhány hallal ott, ahol a tanítványi okoskodás csődöt mond.

A zsidó számmisztika szerint a hetes szám a teljesség és az emlékezés száma.

Így a tanítványoknak eszébe juthat a 7 napos első teremtéstörténet, ahogy Isten a világmindenséget megalkotta a maga teljességében; és emlékezhetnek a kánai csodára is, amikor a víz borrá, valami kevés valami sokká és mássá vált.

Vagy emlékezhetnek a 2.Kir.4-re, amikor Elizeus próféta idején éhínség támadt, és a próféta 20 kenyeret akart kiosztani a körülötte éhezőknek, de a tanítványa azt mondja neki kételkedve: mi ez ennyinek?

Milyen ismerős mentalitás ez: „Uram, mi túl kevéssel rendelkezünk; nekünk nincs többünk, amit adhatnánk; mi csak erre vagyunk képesek; mi nem tudunk többet tenni.

De Jézusnál nincsenek ilyen korlátok.

Ő tud teremteni.

És míg a teremtéstörténetben az Atyaisten a semmiből teremt, addig most Urunk a valamiből alkot még többet: amivel mintha azt üzenné, hogy Neki kell valami tőlünk, belőlünk, általunk is, amiből ő „szaporítani” tud.

Lám, még ebben is nyitott felénk – vár tőlünk valamit.

És lám, aki ennyire ura a történéseknek, mégis nyit, kérdez, várja az ötleteket, kezdeményez; vezeti az esemény szálait még akkor is, amikor még messze nem látszik a csoda.

Ő akkor is azt sugalmazza végig, hogy higgyük el, itt most a kevésből, a szinte semmiből is mindenki jól fog lakni.

Beindul hát az áldott ingajárat a nép felé a kenyérrel, de azt nem tudjuk meg, hogy hogyan is történik a csoda.

Talán azért, mert a teremtésnek nincs tanúja – annak mindig csak az eredményét konstatálhatja az ember.

Ebbe a mindig és mindent koordináló Úrba bízhat a tanítvány, amikor aztán végre Urának engedelmeskedve megteszi a kötelességét, és kiosztja azt, amit ő is kapott.

Mert a kételkedő, csodálkozó, értetlenkedő tanítvány aztán mégiscsak besegíthet Urának azzal, hogy ott lehet, segíthet az étel kiosztásában az embertársaknak, a többi csodára szorulónak, Istenre éhezőnek.

De a 4000 ember megvendégelésének csodája még ezen a momentumon is messze túlmutat.

Merthogy egy estére előremutató jel lesz: „vette a kenyeret, hálát adott, tanítványainak adta”…: ugye, milyen ismerős mondatok ezek az utolsó vacsoráról.

Az pedig, hogy az Úr nemcsak kenyeret oszt, hanem halat is, azzal pedig előre utal arra, hogy egyszer az egyház történetében a hal a keresztyénség ősi szimbólumává válik.

A 4000 adagnyi étel kiosztásakor a gazdag Isten és a rászoruló ember között létrejön a kontaktus.

Sőt, megdöbbentő, de még maradék is lesz, nem is kevés, 7 (újra itt a hetes) kosárral, amit össze kell gyűjteni.

A szent maradék Ézsaiás prófétánál előkerülő fogalma éppúgy beköszön ebben, mint az, hogy a zsidó emberek a szegényeknek mindig hagytak egy kis maradékot.

Sőt a maradék, a valaminek a széle mindig az Istené és a rászoruló embertársé kellett, hogy legyen: a zsidó hosszú pajesz, mint a haj széle ezért utal arra, hogy az ember tartozik Istennek és az embertársnak valamivel, ami bár feleslegesnek tűnik, de a felesleges valakinek nem felesleges.

Arról nem is beszélve, hogy az étel nem mehet kárba.

A megtörténő csoda ezért szinte mellékes szállá válik.

Merthogy a lényeg abban a tanításban van, hogy mi mindig kapunk a felénk nyitó Istentől.

Sőt, a Tőle érkező áldásban még rengeteg „maradék” is van; mindig több, mint amire mi vágytunk.

Mert gyakran nem azt kapjuk, amit kérünk, hanem – megdöbbentő! – annál sokkal többet.

Több a maradék, mint a kiinduló mennyiség, miközben pedig amúgy mindenki még bőven jól is lakott.

Már az egyházatyák is azt értelmezték ezt a tényt, hogy Isten kegyelme oly nagy, hogy az egyre csak több lesz.

Nemhogy elfogyna a nekünk való kiosztáskor, hanem még inkább megsokszorozódik.

A szeretetből minél többet kapunk, az annál több lesz; és minél többet adunk tovább belőle, nekünk is annál több származik abból.

Végül hadd utaljak arra e történet kapcsán, hogy Jézus még azt is tudja, hogy sajnálatos módon az emberek mennyire önzően akarnokok, ezért aztán a csoda és az étkeztetés után rögtön el is bocsátja őket az otthonukba.

Hiszen Urunk nem akarja, hogy az embereket csak a nyomorúságuk hajtsa oda az isteni jószó és a kapott étel felé.

Ő nemcsak kenyeret és cirkuszt akar adni a mindig csak kapni akaró és saját ügyeit sürgető embernek.

Már a pusztai megkísértésekor sem esett bele ennek a csapdájába: neki nem kellett a kőből a kenyér, nem kellett a látvány csodája, sem a földi látszat-hatalom ereje.

A mai történetünk adó csodája sem azért van, hogy azzal Urunk kielégítse a kényelem és luxus-szerető, ingyenélésre vágyó ember mindig kapni óhajtó szándékát.

Neki nem olyan követők kellenek, akiknek Ő csak azért kell, mert Tőle lehet mindig mit kapni.

Jóllakat, de utána elvárja a kenyérkeresetet, és nem tűri az olcsó kegyelemmel való visszaélést.

Akar adni, de nem mindenáron.

Nevel, pont azért, hogy ne a csodatevőt lássák csak Benne, aki a sült galambot a szánkba repíti.

Merthogy a kegyelem nem egyenlő azzal, hogy az Úr balek automatának nézhető.

Ne azért kelljen az égi Próféta, hogy Ő adjon!

Sajnos, mi gyakran csak ennyit várunk el Istentől – hogy Ő adjon.

És ez olyan természetes, hogy – észrevettük – végül a történetünkben az ég egy adta világon senki sem köszöni meg az ételt, merthogy talán azt gondolják, hogy ez járt nekik.

A kisujját nyújtotta Jézus, de aztán a világnak, még a Benne hívőnek is az egész karja kell.

Tanulság: hiába a világmindenségre kiterjedő nagy felismerés, hogyha azt nem követi a hála és a megelégedés.

Pedig áldottak csak akkor lehetünk, ha nem a mi akaratunk érvényesül, hanem elsősorban az Övé.

Az Ő akarata pedig végül éppen a kereszten teljesült, ahol megdöbbentően vállalja értünk a nyitott és adni akaró Isten képét.

A számolgató, láthatókra figyelő, kétségbeesőn megoldást kereső, és a megkapás után mégis hálátlan ember éppen ezzel a Jézussal nem számolt, de mi már számolhatunk Vele, mert ilyennek ismerhettük meg Őt.

Őt, aki ad, aki mégis megszán, aki rámutat, hogy hogy lehet Vele mindig számolni, és aki beállít az adni akarók sorába, oda, maga mellé.