2020.03.22.

Róm.7,22-25

Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és fogjul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus! Én magam tehát értelmemmel az Isten törvényének szolgálok ugyan, testemmel azonban a bűn törvényének.

Milyen igaza van Ákosnak, amikor a következőket énekli, legalábbis a következő kiemelt dalsorokban:

„A lelkedben hiszel,

            De a testedben élsz,

            Lelkedhez menekülsz,

            Ha a testedtől félsz.

Fájdalmad kimondhatatlan,

            Lelkeden a tested az úr.”

Akár Pál apostol is írhatta volna ezt a számot, legalábbis ahogy a mai igénk alapján ez elénk kerül a kegyelmi tanítást leginkább hangsúlyozó római levélből.

Hogy félünk mostanság a test dolgaitól!

Aprócska, tüdőt, légzést megtámadó, belénk áramló vírusoktól, a testi létet tönkretevő mutáns kórokozóktól.

És mennyire szívesen sajnáltatnánk saját magunkat azokkal a szavakkal, amiket mai szakaszunkban az apostol használ, úgymint: „nyomorult”, „harcol”, fogjul ejt”.

Nyomorultnak tartjuk magunkat, hogy ez a vírus összekuszálta az életünket.

Harcolunk magunk ellen, a rendeletek ellen, a vírus ellen, a túlzások ellen, a rettegés és félelem ellen, a közöny ellen, a sorbanállások ellen, a lezárások ellen, a szigorítások vagy éppenséggel a nem kellő szigorítások ellen.

És fogjul ejt, mármint fogjul ejtett bennünket pár mikroorganizmus, minket, a „hatalmas” embereket; meg fogjul ejtett bennünket a helyzet, a kormányzat, a testünk gyengesége, a kényelmünk és a mostani kényelmetlenségünk, no és még ki tudja, mi minden.

Vajon, tényleg ezek miatt kell igazán sajnáltatnunk magunkat, vagy valami más miatt?

Pál azt mondja, hogy sokkal inkább amiatt kellene sajnáltatnunk magunkat, hogy nem magunk vagyunk; avagy akár úgyis fogalmazhatnék némi iróniával, hogy nagyon is magunk vagyunk.

Hogy annak ellenére, hogy szeretnénk a jót tenni, nem tudjuk.

Hogy hiába is igyekszünk a dolgokat a jobb irányba terelni, és hiába is vagyunk amúgy meggyőződve arról, mi lenne a jó, valahogy mégsem az jön ki és jön ki a lépéseinkből, a döntéseinkből, az akaratunkból, a megnyilatkozásainkból, a szavainkból.

Hogy annak ellenére, hogy ebben a mostani kialakult helyzetben is a legjobbat akarnánk a világnak, de azért kellően önzőek vagyunk ahhoz, hogy valójában csak a saját magunk életét, kényelmét, megszokottságát sirassuk.

Hú, de jogos Augustinus megszólalása, amikor arról beszél:

„Csakhogy igen könnyű kárhoztatni a testet, ám igen nehéz nem a test szerint gondolkodni.”

Úgy tűnik, hogy még hívő emberként sem tudjuk kikerülni azt a csapdát, hogy amíg ebben a testben élünk, addig újra meg újra visszazuhanunk ennek létnek materiális kísértéseibe és kihívásaiba.

Még lelkiségünk csúcsán sem kopik ki belőlünk a „hústest”, ahogy azt szerencsés volna fordítani a görögből.

Hogy újra és újra feltör, hatalmába kerít valami, ami aztán elnyomja, újra visszasüllyeszti a már elindult lelki folyamatokat.

Tartok tőle, hogy Isten éltet minket, és engedi megúsznunk szerencsésen ezt az egész helyzetet, ezt a járványt; hogyha túlélhetjük ezt a krízishelyzetet is, mint már amúgy annyit, akkor a világ a mostani megszeppenéséből hamar vissza fog térni a megszokott régi kerékvágásába.

Félek, hogy a mostani nyak- és fékbehúzás után újra hamar „kiegyenesedünk” majd, hamar fellengzősködünk majd, hamard kihaénnemeskedünk majd, hamar elfelejtjük azt az összefogást, azt a segítőkészséget, azt a megilletődöttséget és azt az elmélyülést, rádöbbenést, ami most azért, ezekben a napokban, hála Istennek, ott van azért a társadalom javarészében.

No, ezért vagyunk mindvégig nyomorult emberek!

Nyomorultak, hogy Viktor Hugo regénycímével éljek.

Nyomorultak, akik legtöbbször élik a maguk kis piti életét; aztán néha, ha Isten megszeppenti őket, akkor egy kicsit megjavulni látszanak; aztán meg ugyanúgy visszatérnek abba az eredeti állapotba, ha nem még rosszabba, mint amiben az elején leledzettek.

Vagy ha még mi akarnánk is a javulást, a változást, azaz a vissza nem változás áldását, valahogy akkor is a körülmények visszazökkentenek, visszakényszerítenek bennünket a rajtvonalhoz, néha még visszább.

És leszünk ebben az értelemben is nyomorultak, mint a már imént emlegetett francia regényfőhős: Jean Valjean, aki nehéz sorsú fegyenc léte után szabadulva megpróbál ugyan jó útra térni, de minden őszinte igyekezete ellenére a soha meg nem bocsátó társadalom akadályozza meg ebben.

Nyomorultak, mert gyötör minket a törvény, hogy milyenek vagyunk; és még számon is kér, sőt egyenesen belekényszerít, leleplez, elkárhoztat; azon túl, hogy amúgy próbálna egyébként minket a jó útra terelni.

Micsoda kettősség ez!

Egy erőforrás, ami egyszerre felemel és porba dönt, ami egyszerre felüdít és lelomboz, ami egyszerre utat mutat és elkárhoztat.

Viszont!

És itt jön a nagy páli fordulat.

Miszerint, annak ellenére, amilyenek vagyunk, sőt annak ellenére, amilyenné válunk, változunk vissza újra meg újra, mégiscsak van egy óriási sanszunk, egy egészen hihetetlen erőforrásunk.

Mégpedig Krisztus.

Igen, nyomorultak vagyunk, de olyan nyomorultak, akik mégsem sóhajtoznak és kételkednek totálisan reménytelenül, hanem hálaadással fordulhatnak ahhoz az Istenhez, aki ebből a szörnyű kettősségből, vagyis a bűnnek való kiszolgáltatottságból és a bűn törvényének való kényszerű szolgálatból kiszabadított minket a Krisztusban való hitre és engedelmességre.

A vétkek miatti szakadékot, de még a törvény miatti szakadékot is Ő tölti fel.

Bárcsak ez az egész élethelyzet, amibe kerültünk, Hozzá vinne közelebb.

Hozzá, mégpedig úgy, hogy aztán ne jöjjön el a visszazökkenés a régibe, az óemberbe.

Hogy egyáltalán ráeszméljünk arra, milyenek vagyunk, és ne legyünk olyanok, mint, sajnos, a legtöbb ember, hogy már észre sem vesszük a magunknak való kiszolgáltatottságunkat.

Hogy Luthert idézzem, mégha nem is szó szerint, aki egyébként a már idézett Szent Ágostont, Augustinust vette alapul ráeszmélésében – nem véletlen, hiszen, eredetileg ágostonos rendű szerzetes volt.

Szóval, a reformátorunk mondja, hogy:

„A Krisztuson kívül élő ember nemcsak hogy nem ismeri fel helyzetének ezt a szörnyű kettősségét és meghasonlottságát, de nem is éli azt a harcot, amelyről itt szó van. Nem hadakozik a hústest ellen, és nem sóhajtozik megváltatlan állapota miatt.”

Na, ezért kellett a Krisztus.

Ezért nem elég az ember önhitt, önmegváltó, önsegélyező törekvése.

Azért kellett, hogy egyáltalán rájöjjünk erre, hogy egyáltalán szembesüljünk magunkkal, és hogy egyáltalán ráeszméljünk a rászorultságunkra.

Ahogy, amúgy ezt a rászorultságot már a híres Ovidius is megfogalmazta a Metamorphosesben:

„Új erő nehezedik rám, akaratom ellenére: mást kívánok és elmém is mást javasol. Látom s helyeslem azt, mi helyesebb, de mégis annak engedek, ami helytelenebb.”

Krisztus azért kellett, azért kell, hogy valahogy mégis változzon a világ, változzon az élet, változzon az ember.

Bárcsak az Őbelé vetett hit vírusa fertőzné meg az embervilágot; bárcsak Ő győzne le bennünket, az életünket; bárcsak az Ő hatalma lenne végképp úrrá rajtunk!

És ha ez így történik, akkor végre ne mi leszünk a legnyomorultabbak a földön.

Ezért van okunk, még ilyen krízisben is, üres templom előtt prédikálva is, de tudva, hogy nem üres szívek előtt szól ez a megtekinthető igehirdetés is; ezért van okunk örömre!

Ezért van okunk örömre még böjt idején is, ahogy mai vasárnapunk jellege is üzeni: Laetare! Örvendjetek!

Merthogy a vasárnap még böjt idején sem böjt nap, nem szomorú nap, nem sanyargató nap; hanem a feltámadás napja, a feltámadás ünnepe, egy kis húsvét.

Van okunk mégis örömre, mert ez a Krisztus vált nyomorulttá értünk, hogy mi ne legyünk többé azok.

Figyeljék csak Bonhoeffer Vademecumából ezt a pár imádságos sort!:

„Úr Jézus Krisztus, szegény voltál és nyomorult, fogoly és elhagyatott, akárcsak én. Te ismersz minden emberi nyomorúságot, velem maradsz akkor is, ha senki sem áll mellém, nem felejtesz el, megkeresel, azt akarod, hogy megismerjelek és hozzád térjek. Uram, hallom hívásod, s követlek.”