2017.08.06.

Mt.7,15-21

„Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Tüskebokorról szednek-e szőlőt, vagy bogáncskóróról fügét? Tehát minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, rossz fa sem hozhat jó gyümölcsöt. Amelyik fa nem terem jó gyümölcsöt, azt kivágják, és tűzre vetik. Tehát gyümölcseikről ismeritek meg őket.” „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.

Honnan jönnek a valódi jócselekedetek?

És egyáltalában milyenek azok valójában?

Jézus gyakran találkozott egy magukat kegyesnek tartó és mondó zsidó csoportosulással, mondhatni szektával: a farizeusokkal.

Számos esetben azt láthatta rajtuk, hogy rendkívül látványosan imádkoznak, hogy azt lássák az emberek; iparszerűen cselekszik a humanitárius szolgálatukat, hogy kaphassanak dicséretet; mindenki szeme előtt mélyen böjtöltek, hogy mindenki csak csodálja őket, elkötelezettségüket és hitvilágukat.

Urunk azt mondta, hogy aki azért és úgy cselekszi a jót, hogy azért aztán valamikor majd bárminemű hasznot is húzhasson – akár Istentől, akár az emberektől, az tulajdonképpen azzal már meg is kapta a jutalmát Isten vagy az emberek vállveregető dicséretében, vagyis ettől kezdve ne várja el, hogy ezekért még extra juttatásban részesülhet.

Ha meg csak azért teszi a jót, hogy aztán abból evilági haszna legyen, pedig egyáltalán nem úgy gondolkodik, nem úgy hisz, nem úgy él, csak tudja, hogy úgy kellene gondolkodnia, hinnie és élni a mások szemében; nos, azokra meg Jézus egyenesen ráhúzza a megdöbbentő értékítéletet: ők a képmutatók.

Jézus nem volt báránybőrbe bújt farkas, mindig megmaradt szelíd és alázatos, ártatlan báránynak: Isten bárányának.

Még amikor megalázták, megverték, gúnyolták, királykarikatúrát csináltak belőle, akkor is megőrizte valódi lelkületét.

Nem játszotta meg magát, hogy megszabaduljon.

Nem lett farkassá, hogy marcangolóira visszaharapjon.

Sőt, Ő még azt is mondta magáról, hogy Ő a jópásztor, akinek szavára hallgatnak a juhok.

Amikor számonkérték őt a koncepciós perében és kivégzésekor, hogy „Hol a nyájad?”, akkor valóban Ő megmaradt ennek a jópásztornak, még úgy is, hogy közben tényleg szinte alig maradt a nyájából valaki.

Elfutottak a szélrózsa minden irányába, elmenekültek saját kis életüket mente, elárulták és megtagadták őt.

Valóban, ott a kereszt körül szinte csak farkasokat lehetett látni!

Mégpedig olyanokat, akik már nem is leplezték magukat és gyűlöletüket, akik már be sem öltözködtek a megjátszás bárányruhájába, álarcába és maszkja, jelmeze és kellékei mögé, hogy még szebbnek lássanak és abban tetszeleghessenek.

És ez nem egy régmúlt világ kegyetlen, barbár meséje; nem valami olyasmi, amit hollywoodi technikával filmvászonra lehet vinni, hogy hatásvadász borzongás járja át az embert.

Nem, ez az élet szomorú tapasztalata, hogy amíg az ember pozícióban van, addig a háta mögött mesterkednek magukat megjátszva; amikor pedig mélyponton van, akkor kimutatják a foguk fehérjét, sőt vicsorítását.

Ijesztő egyidejűség ez az egykoron volt kor világának embereivel; olyan egyidejűség, amely minden korban és minden helyzetben nekünk szegezi a kérdést: Ember, vallj színt, válassz: ki vagy, milyen vagy valójában?

Mit játszol meg?

Miben mutatod másnak magadat?

Milyen a valódi éned?

Jézus nagyon is tudta, hogy ilyen a világ és ilyen az ember: éppen ezért jött el, hogy ebből megváltson.

Nagyon is tudta, hogy amíg népszerű, addig lesznek követői, aztán hamar elmarad mellőle az a sokaság, akikről még a múlt heti prédikáció is beszélt, a 4000 jóllakatott és megvendégelt embertömeg.

Nagyon is jól tudta, hogy az embervilág kétszínű, még Istenével is; még szeretteivel is; de sokszor még önnön magával is – bevallva, bevallatlanul, átlátva vagy már észre sem véve, hogy ez így van.

Jézus tudta, hogy ilyen a világ, ilyen még a tanítvány is: de mégis, még így is és még ilyeneknek megismerve őket is felkészítette övéit erre.

Arra, hogy kik ők; arra, hogy milyen a világ; arra, hogy hogy tesznek majd ők és arra, hogy mit tesznek majd velük.

Urunk nyíltan beszélt arról, hogy a tanítvány élete nem lesz egy sikersztori.

Urunk nem akar megtéveszteni minket.

Sőt, még azt is megmondta előre: elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé.

Farkasok táncoló világban élünk ma is.

Magunk is átéljük, milyen gyakran leszünk hasonlóvá nemcsak a mesebeli 7 kecskegidához, akiknek pedig jóelőre szólt kedves szülőjük, édesanyjuk, hogy be nem engedjék otthonukba a csalárd, behízelgő, becsapó farkast, amíg ő távol van, mert az szőröstül-bőröstül fogja őket felfalni; hanem bizony mi magunk tudunk lenni számos esetben az a bizonyos farkas, aki megjátszva magát, szebbnek mutatva magát mindent elkövet annak érdekében, hogy elérje célját.

Tudjuk, hogy a népmesében a farkas elváltoztatja a hangját, hogy az ne legyen olyan reszelős, és jobban hasonlítson a szülői szóra.

Mennyi mindent hallgatunk, hallunk úgy, mintha Isten szava és hangja volna, pedig csak jól leplezett ragadozó vonyítás.

Tudjuk, hogy a népmesében a farkas még lisztet is szórt a mancsára, csakhogy az ajtórésen azt bedugva elhitesse a jólelkű és naivan becsapható gidákkal, hogy óvó, segítő szülői kéz az, amely feléjük közelít; pedig szétszabdaló karmok világát hozza csak be az életükbe, otthonukba.

A fehérre meszelt feketeségében, Istent utánzó és Őt idéző átvágásaiban így közelít újra meg újra hozzánk az Ős ellenségünk.

„Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” – lopózott, csúszott-mászott, kere-marinkózott oda az első embervilág közelébe is.

Jóbnál egyenesen még a Jóistent is be akarja húzni a csőbe: „szolgáltasd ki nekem, és akkor majd meglátod, hogy akkor is követ-e és imád-e Téged, hogyha nem éli és tapasztalja meg áldásod!”

Még Jézust is számos esetben megkörnyékezi, és nemcsak a megkísértés történetében, hogy átváltoztatva a követ kenyérré tegye meg a jóllakató luxus csodáját; hogy leugorva a templom párkányáról ő legyen a megtestesült isteni cirkuszi csoda az emberek szemében; hogy szertetekintve a földön olyan hatalmat óhajtson, ami valójában nem is felkínálójáé, hanem nagyon is az Övé.

Szóval, nemcsak a megkísértés történetében, de egész életében el kell hogy szenvedje a folyamatos tőrbecsalást, a sarokba szorítást az ördög által; egészen a Nikosz Kazantsakis által is megírt és megfilmesített utolsó megkísértéséig, amikor megkapta a csábító mondatot: „Szállj le a keresztről, ha valóban Isten Fia vagy!”

De Ő mindvégig kitart jó Bárányként, Jópásztorként, hogy a báránybőrük hitelességében élő bárányaiért, de még a báránybőrbe bújt farkasokért is meghaljon.

Mai igénk a báránybőrbe bújás mentalitását veszi górcső alá, és éppen Jézus példáján keresztül is megmutatja, hogy hogy lehetünk nem báránybőrbe bújt farkasok, hanem éppen hogy farkasbundájukat levedlő bárányok.

Urunk azt tanítja, hogy az igazi hit és az igazi jótettek mindig belülről, mélyről fakadnak, a szívből; és nem pedig a megjátszásból.

Éppen olyan dolgok motiválják a jólelkű és Isten szemében igazán értékes életvitelű embert, amelyek talán nem is látszódnak meg a széles plénum előtt, amelyekért dicséretet, de még talán köszönetet sem kapnak.

Amelyekkel nem a maguk fényezését forszírozzák, hanem Isten dicsőségét szolgálják és elsősorban nem a saját maguk, hanem az embertárs érdekeit nézik.

A jókedvű adakozót szereti az Istent, de csak az olyat, aki ezt nem látványosan teszi, hanem úgy, szinte még maga sem sejti, hogy azzal mennyi jó tett, mert nem tudta a jobb keze, hogy mit csinál a bal – hogy mindegyik illusztrációmmal biblikus képeket mutassak be előttetek.

A valódi keresztségség nem azért terjedt el a földön, mert olyan kiváló szónokai lettek volna mindig – merthogy nem volt mindenki az.

Nem is azért, mert kőkemény erőszakkal misszionált néha egyes vidékeken, valljuk meg őszintén, ezzel inkább csak látszakkeresztyénséget szült, megalkuvókat és megalázkodókat gyártott.

Hanem azért, mert – ahogy meg is jegyzik már az első keresztyénekről a külvilág – szeretik egymást.

Valóságosan, és nem képmutatóan.

Élően és éltetően, és nem csak megjátszva.

Istent képviselve és megmutatva, és nem a maguk útját törve, a saját érvényesülésüket bebiztosítva.

Hitelesen, ami viszont nem az ember hitelességén alapul, minthogy az sajnos gyenge lábakon áll, hanem éppen Isten felénk áramló, és nemcsak mutatott hitelességén.

És végül, a prédikációm végén még arról szeretnék még szólni Nektek, Testvérek, hogy akiknek viszont valóban igaz hitből fakadó jócselekedetei vannak, azoknak a bizonyosság Krisztus felől egyre csak megerősödik.

Annak megizmosodik a hite, stabilabb lesz a lelkülete.

Az ilyen ember már nem akar azért hívő lenni, mert az jó, értékesebb a világ szemében, vagy mert akár még divat is; hanem azért ilyennek alkotta és ilyenné váltotta meg őt az Isten, és az abból aztán egyre több jó árad.

Csak másolni a hívőket, csak reprodukálni akarni a gondolkodásukat önnön magunkban roppant fárasztó és eleve kudarcra ítélt dolog.

És emellett még tönkre is teszi az embert, sőt átlátszó is valójában, azaz hamar lelepleződik az ilyen.

Mert nemcsak a hazug embert érik előbb utol, mint a sánta kutyát, hanem a kétszínű, képmutató embert is.

Másolni a hitet nem lehet.

Pár éve egy csíntalan, az óráimat mindig rombolni akaró lurkó tanítványoknak egyik alkalommal büntetésből azt a feladatot adtam, amit annak idején gyermekként én is elszenvedtem pár alkalommal a tanáraimtól: hogy egy táblára írt szöveget másoljak le 100x a füzetembe.

No, erre az egykoron engem sem igazán megnevelő módszerre emlékezve magam is megpróbálkoztam ennek nevelő célzatával, bevallom, tanáraimhoz hasonlóan kevés sikerrel; de arra jó volt a feladat, hogy a tanítványom aztán a nagy nehezen elvégzett munkáját kezembe véve rájöjjek valamire.

Mégpedig arra, hogy milyen érdekes, de a rosszcsont gyermek a legszebben a mondatot az első sorban, sorokban másolta le, aztán ahogy haladt tovább az időben, a munkában, annál csúnyábbak lettek a betűk, kacifántosak a sorok, egyre rondább lett az íráskép.

A 100. sorban már szinte olvashatatlan volt a mondat.

Nos, másolni, megjátszani nem igazán lehet a hívőséget, ezt csak teljes elkötelezettséggel, bátran és égi erővel felvértezve lehet élni.

De lehet, éppen azért, mert Urunk segít benne.

És az ember minél inkább és minél többet azt teszi, amiről tudja, hogy azt Ura várja el tőle, annál inkább meg fog edződni a lelkülete is.

Szinte egy önkurblizó folyamattá válik ez: az erőforrás onnan fentről és bentről egyre több hitet ad, az egyre több hit meg egyre inkább az erőforrásba akar kapaszkodni, nem pedig önnön magába.

Ne a másolatokra nézzünk hát, hanem az eredetire, Megváltónkra, de ne csak másolni akarjuk, mert azt nem is igazán lehet.

Az igazi hit nem imitatio Christi, Krisztus utánzása, hanem újra és újra megélt, szívből fakadó élet és cselekedet.

Erre indítson minket ma és mindenkoron Isten Szentlelke!