2017.08.13.
Lk.16,1-12
Majd szólt a tanítványaihoz is: „Volt egy gazdag ember, akinek volt egy sáfára. Ezt bevádolták nála, hogy eltékozolja a vagyonát. Ezért előhívatta, és így szólt hozzá: Mit hallok rólad? Adj számot a sáfárságodról, mert nem lehetsz többé sáfár. Erre a sáfár így gondolkozott magában: Mit tegyek, ha uram elveszi tőlem a sáfárságot? Kapálni nem bírok, koldulni szégyellek. Tudom már, mit tegyek, hogy amikor elmozdítanak a sáfárságból, legyen, aki befogadjon házába. Azután egyenként magához hívatta urának minden adósát, és megkérdezte az elsőtől: Mennyivel tartozol az én uramnak? Az így felelt: Száz korsó olajjal. Erre azt mondta neki: Vedd az írásodat, ülj le gyorsan, és írj ötvenet. Azután a másiktól is megkérdezte: Te mennyivel tartozol? Az így válaszolt: Száz kórus búzával. Erre így szólt hozzá: Vedd az írásodat, és írj nyolcvanat. Az ura pedig megdicsérte a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett, mert e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai. Én is mondom nektek: szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal, hogy amikor elfogy, befogadjanak titeket az örök hajlékokba. Aki hű a kevesen, a sokon is hű az, és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az. Ha tehát a hamis mammonon nem voltatok hűek, ki bízza rátok az igazit? És ha a másén nem voltatok hűek, ki adja oda nektek azt, ami a tietek?”
Prédikációmat igénk utolsó krisztusi gondolataiból, azaz a hűség fogalmának a megemlítésétől kezdem, és kötök vissza magára különleges példázatra.
Az az érzésem, hogy a mai beszédjének az összefoglalásában Jézus nem egyszerűen az Isten iránti hűségről beszél, mert ha csak azt tenné, ha mondandójának a lényege pusztán ennyi lenne: légy hű Istenhez, akkor abban, úgy vélem, szövegünk lényege félreérthető lenne.
Jézus most a valamin való hűségről beszél, amit aztán egyszerű mennyiségi jelzőkkel egészít ki: ez a valami lehet sok vagy lehet kevés.
Mi lehet ez a valami?: a meggyőződés? - a hit? - esetleg az emberi kapcsolatok?, - vagy épp maguk az emberek? - az anyagi javak? - vagy mindez együttvéve?
Ezt a sokmindent látva azt a kérdést tegyük fel, hogy hogy is sáfárkodunk a kegyelemmel; a kapott égi ajándékokkal, az időnkkel, vagy más áldásokkal, egészséggel, pénzzel, földi javakkal, sőt, mennyei javakkal.
Mindazokkal, amiket Isten bízott ránk.
Nos, valójában ez itt a kérdés!
És erre akkor kapunk választ, ha a mai textusunkat, a hamis sáfár példázatát szemügyre vesszük.
Egy nagybirtokosa áll előttünk, aki a távollétében egy gondnokot, vagyis, az akkori kifejezéssel élve, egy sáfárt bízott meg a javainak a gondozásával.
Ezt a gondnokot pedig bevádolták; és mint az kiderül, nem is alaptalanul, merthogy ugyancsak lehetett vaj ennek az embernek a füle mögött.
Jézus idejében nem ismertek precíz könyvelést, korrekt könyvvitelt, szabályos számvevőszéki ellenőrzést - ebből pedig az következik, hogyha egyszer valakit bevádoltak, akkor az ugyancsak bajba került, hiszen hiányoztak a bizonyító, önvédelmi eszközei, nyugtái, számlái ahhoz, hogy tisztára mossa magát a vádak alól.
Ezért folyamodik sáfárunk okmány-hamisításhoz.
Jól ismerte urának adósait, a kiállított kötelezvények épp nála, mint gondnoknál voltak megőrzésen.
Másodpéldány nem lévén – gondolt önmegmentő ötletként egy nagyot – át kell írni az adósságállományt.
Letagadni, hogy urának mennyivel tartoznak.
Még arra is figyelt, hogy maguk az adósok változtassák meg a saját kötelezvényeiket, így az azonos kézírás miatt a csalása véletlenül se tűnhet fel senkinek.
A százhoz képest a csak ötven egységnyi tartozás, vagy akár a csupán nyolcvan egységnyi is bizony nem kis engedmény - milyen hálásak lehettek emiatt az adósok!
Váratlanul ölükbe hullott a szerencse!
A hitelezőjük helyettese elengedi a hitel egy részét.
Talán a svájci frank hitelesek tudtak így megkönnyebbülni az állami rendelkezés hatására pár éve, mint ahogy ezek a példázatbeli hitelezők fellélegezhettek.
Sáfárunk, lám, így tudott hirtelen barátokat, pártfogókat szerezni magának, még a lehetséges bukása előtti utolsó pillanatokban; és be is jött neki, elvégre urának adósai minden bizonnyal hihetetlenül hálásak lehettek azért, hogy megszabadultak a terheik egy komoly részétől.
Ha úgy néznénk ezt, nyugodtan mondhatnánk: amit ez a sáfár csinál, az a korrupció netovábbja.
És joggal kezdhetnénk el berzenkedni: hogy ezek szerint Jézus egy csalót állít példaként a tanítványai elé?
Na, hogy is van ez? - az az intéző lenne a krisztusi pozitív példa, aki ha bevádolnak, nemhogy bűnbánatot gyakorolna, de még tovább csal, hogy kimosdassa magát?
A számolj el! - parancsra ez volna a megoldás, akár igazak a vádak, akár – esetleg – hamisak; akár bemártásról van szó, akár az átvilágítás utáni valóság leleplezéséről?
No, kérem, Jézus is csak a „B” verziók, a kijátszások és a kiskapuk szószólója volna?
Jézusnak talán ez a leginkább zavarba ejtő példázata.
Ha beleragadunk a példázatnak a materiális valójába, az első olvasatba, akkor valóban az tűnhet ki, hogy a legegyszerűbb megoldás a jó megoldás: egy csavarral még jobban meg kell károsítani a gazdát.
Ha csak így olvassuk a példázatot, akkor valóban azt látjuk, hogy a taktikusan magát bebiztosító ember él meg mindig, akkor is, amikor már kirúgják a svindlijei miatt.
És amikor elbukva már nem ő a gazda intézője, akkor is valakik szeretettel gondolnak, emlékeznek rá; hiszen „kéz kezet mos”, „a befektetett kapcsolati tőke megtérül” és „az egykori szívesség viszonzást talál”.
Mindnyájan láttunk már ehhez hasonlót, sőt, mintha már csak erről szólna manapság a faluvá zsugorodott kicsi világunk: és amiről Jézus beszél, azt egyszerűen hívhatjuk csak úgy: ez a „közélet”.
Koncot dobunk egyeseknek, hogy aztán majd azok is adjanak nekünk valamit, amikor meg mi szorulunk rá(juk).
Amiről Jézus beszél, az tulajdonképpen nem más, mint minden kor közélete és politikája: ahol folyik az ígérgetés, ahol osztogatnak, hogy aztán persze majd valamikor vissza is kapjanak belőle valamit.
Amit ez a hamis sáfár csinál, az nem más, mint ókori korrupció: megvesztegeti az adóst, hogy az utcára kerülve azért majd valami neki is jusson, csurranjon-cseppenjen.
Miért? - mert - ezt mondja: „kapálni nem tudok, koldulni szégyellek.”
És ekkor megtörténik a példázat legfurább mondandója: amikor a sáfár turpisságára fény derül, és nemcsak az elrontott gazdálkodására, de még az újabb csalássorozatára is, akkor mit csinál az átvágott gazda?
Nemhogy elítéli, de egyenesen megdicséri a csalót.
Azt mondja neki, hogy: „Hoppá, öregem, te egy életre való ember vagy! Igaz, hogy nem értettél jól javaim kezeléséhez, sőt, a kirúgástól tartva még jobban becsaptál; de ettől még egy nagyon ügyes és furfangos ember vagy. Olyan, mint a népmesék mindenkit átvágó szegény szabólegénye. Ezért, mert ilyen tehetséges spíler vagy, én mégiscsak megtartalak sáfáromnak, eztán dolgozz így, de most már az én javamra!”
Első hallásra, de még sokadikra is roppant furcsa, hogy Jézus példaként állítja elénk az okmányhamisítót.
Hogy lehet a hűség példája egy ilyen ember?
A gazda iránti hűsége inkább a kötelezvények tisztességes megőrzésére kellett volna, hogy sarkallja.
Hát még, ami utána jön, amivel meg arra szólít fel, hogy mi, a tanítványai is legyünk hasonlóak: "Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal, hogy amikor elfogy, befogadjanak titeket az örök hajlékokba."
De ne értsük és ne magyarázzuk félre Jézust azzal, amit mi látunk bele saját gondolatainkkal a szavaiba!
Merthogy ebben nincs más és nincs több, mint pusztán az, hogy Jézus szerint minden anyagi eszköz, minden világi erőforrás, így maga a pénz is csak arra való, hogy vele emberi kapcsolatainkat megerősítsük.
Önmagában nincs más értéke; csak attól válik értékké, hogy vele másokat megnyerhetünk magunknak.
Kifejezhetjük vele szeretetünket, hűségünket, részvétünket, megbecsülésünket, ragaszkodásunkat, jó szándékunkat és bizalmunkat.
Ugye mennyire más, ha így hallgatjuk a példázatot?!
Ha pedig a mindennapi ügyes-bajos dolgainkban képesek vagyunk így viszonyulni a világiakhoz, akkor az örök hajlékban is így tartanak majd igényt erre a szétosztani, megosztani, részesíteni és adni tudásunkra.
„Ura pedig megdicsérte, hogy okosan cselekedett, mert e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai.” - azt mondja ezzel Jézus, hogy akik körülvesznek minket, és amik körülveszik a szívünket, azok a maguk nemében okosabbak hívő lelkületünknél?
Igen, a világiság, azon belül a mi belső világiságunk is mindig okosabb és ravaszabb a hívőségünknél.
Talán a nem hívők a hívőknél épp ezért tudnak jobban boldogulni az életben, mert mi messze nem tudunk vagy akarunk olyan taktikusak vagy olyan összefogni tudóan egységesek lenni, mint a világ fiai, akik viszont tudják a mikor, kit, mivel, hol és hogyan becsapás csízióit.
Bizony a világban a világiság tesz élelmessé, mert itt az életrevalóbbak jutnak mindig előbbre.
De akkor viszont akár még tanulni is lehetne tőlük!
„Aki hű a kevésen, az hű a sokon is.” – azt mondja Urunk ezzel, hogy egy dolgot mindenképp megtanulhattok ettől a sáfártól, a világi mentalitásából; no, nem a módszereit, az aljasságát és a csalást; hanem az adni-tudást.
Ő ugyan a más vagyonából osztogatott, és nem a magáéból, de ettől még a logikája zseniális volt.
Azért osztogatott, hogy barátokat szerezzen magának, olyan embereket, akikre majd lehet számítania.
Ha barátokat akarsz szerezni, osztogass!
Adjatok a körülöttetek élő embereknek, akár a vagyonotokból, akár tettekkel, akár gondoskodásotokkal!
Vegyétek észre, igen, a világ körülöttünk valamilyen szinten – bármily csúnya is ez, de – megvehető.
És vannak emberek, akik annyira beletagozódtak már ebbe a világba, akik annyira elfogadták már ennek a világnak a gondolkodásmódját, hogy már közeledni sem lehet feléjük másképp, csak így, ilyen módszerekkel.
A dogmatikai leöntő szószunk már meg se indítja őket, bármennyire szép és helyes az; de a kapcsolatépítés velük, a szeretetünk megmutatása feléjük, az döntő lehet.
A szeretetünk gyakorlása és osztogatása szintjén.
És miért? - talán azért, mert ezek az emberek lehet, hogy nagyon is éhesek és szomjasak az égi szóra és tettre, márpedig az éhes és szomjas ember nem ideológiát vár, hanem annak egy falat kenyérre és egy korty vízre van szüksége, vagyis az alapokra, a tettet és testet öltött szeretetre van szüksége.
Talán azért, mert a napi és evilági gondjaik már tényleg annyira elhatalmasodtak felettük, hogy abból ki se látnak, és már nem is merik följebb emelni a tekintetüket.
Ezekhez az emberekhez olyan módon kell közeledni, amiből értenek: adjatok nekik, és legyetek ott közöttük!
Végül még a testvérekkel egy felfedezésemet szeretném megosztani: kíváncsiságból felütöttem a görög szótáramat a mai igénkben is szereplő "pisztisz" - szónál.
Mindig nagyon izgalmas, amikor egy másik nyelvben többjelentésű szóra akadunk - a "pisztisz" is ilyen.
Jelent hitet, bizalmat, hűséget, becsületet, de hitelt is.
A görög anyanyelvű Lukács talán ebben a nyelvi sajátságban vélte feltárulni látni az alapige szövege mögött rejlő, kibogozhatatlannak tűnő titkot.
Hűség. Hit. Hitel…
Mert Isten is egy nagy hitelező, és mi vagyunk a hitelezői.
Annyi mindent kaptunk tőle, annyit hitelt fogadtunk el tőle, amelyet nem(csak) magunkra, hanem az emberi kapcsolataink megerősítésére is kell használnunk és azt szétosztanunk.
Így lehetünk e világi létben is élni tudó, sőt küldetésüknek eleget tenni tudó hívők: bizalomba fogadottak és a feladatukhoz hűségesek.
