2020.04.09.

Mt.26,36-46

Akkor elment velük Jézus egy helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak, és így szólt tanítványaihoz: „Üljetek le itt, amíg elmegyek, és amott imádkozom.” Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, azután szomorkodni és gyötrődni kezdett. Akkor így szólt hozzájuk: „Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok velem!” Egy kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” Amikor visszament a tanítványokhoz, alva találta őket, és így szólt Péterhez: „Ennyire nem tudtatok virrasztani velem egy órát sem? Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” Másodszor is elment, és így imádkozott: „Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod.” Amikor visszament, ismét alva találta őket, mert elnehezült a szemük. Otthagyta őket, újra elment, harmadszor is imádkozott ugyanazokkal a szavakkal. Azután visszatért a tanítványokhoz, és így szólt hozzájuk: „Aludjatok tovább és pihenjetek! Íme, eljött az óra, és az Emberfia bűnösök kezébe adatik. Ébredjetek, menjünk! Íme, közel van az, aki engem elárul.”

Nem véletlen, hogy a mai, nagycsütörtöki istentiszteletünket éppen ezen a helyen, az alsódörgicsei templomunkban vesszük fel.

Itteni oltárképünkre tekintve, igénk felolvasása után azt gondolom, nem is kell magyaráznom, hogy miért.

Reméljük, hogy idén nyáron-ősszel ez az oltárképünk, egy beadott és bízunk benne, hogy sikeres pályázatunk eredményeképpen ez a szép oltárképünk egy speciális művészeti szakember segítségével megtisztul, megújul, restaurálásra kerül.

Az ábrázolt jelenet lefesti Jézusnak a halála előtti utolsó estéjét, a Gecsemáné kerti imádságát, az Olajfák hegyének magányát, azt a bizonyos nagycsütörtök estét.

Igen, tudom, azt várnánk el ettől az ünnepnaptól, hogy az utolsó vacsorára emlékezzünk, és inkább azzal a nagycsütörtöki jelenettel, főleg így az eucharisztia és az úrvacsora évében, hangsúlyosan foglalkozzunk.

Azonban érdekes módon a mára kiírt igénk kapcsán már nem a Sion hegyi emeleti szobába ülhetünk be a páska ünnepi emlékvacsorára, a szédes esti közös tanítványi étkezési asztalközösségi élményre.

Persze nem sejthette püspöki tanácsunk, amikor az idei igei sorozatot elrendelték, hogy ezen a nagycsütörtökön nem tudunk úrvacsorázni, és ha már így van, akkor ne is az azzal kapcsolatos szakasz legyen előttünk; de ettől még elevenünkbe vág ez is, vagyis a hiány: az ilyenkor megszokott igék hiánya és természetesen az úrvacsora átélhető közösségének hiánya.

Helyettes viszont kapunk vér-verítékes gyötrődést, mint ami körülöttünk is zajlik.

Kapunk csendes imádságot a nagy magányban, mint ami, remélem, hogy sokunkban és sokunk otthonában mostanság elhangzik.

Kapunk szunyókáló, virrasztani nem tudó tanítványokat, akik mintha szimbólumai lennének annak, hogy az embervilág mennyire magára tudta hagyni Mesterét, mégha mostanság inkább pont az ellenkezőjével is vádoljuk Őt, miszerint Ő hagyott el minket, hagyott magunkra minket így a járvány idején.

Valami olyasmi zajlhat le így ma bennünk, mint ami lezajlott egész egyházunkban a XIX. század második felében, a romantika ideje alatt, amikor is szinte a teljes hazai evangélikusegyházunkon végigsöpört egy különös „divathullám”: mégpedig az, hogy lecserélték az addigi általános utolsó vacsorás oltárképeket a menzaasztal, az oltárasztal felett a gecsemáné-kerti imádságos jelenetre – mondván, hogy egy emócionálisabb, mondhatni romantikusabb kép legyen a templomainkban, és ne pedig egy vacsorázós ábrázolás.

Így volt ez Dörgicsén is: a kevésbé az emberi érzésekre ható oltárkép helyett a XIX. század óta látványosan szembesülhetünk egy olyan jelenettel, amikor is Jézus a végtelen csend és magány rejtekében feltöltekezik egy átimádkozott éjjelen az előtte álló tragédiára.

Ennyit a liturgikai és kultúrtörténeti áttekintésről.

És akkor most kucorogjunk oda mi is az egyik olajfa tövébe, hogy az ünnep mai sajátos üzenetével szembesüljünk és feltöltekezzünk!

Természetesen kibe, kikbe másba, mely szereplők élethelyzetébe tudjuk magunkat mindenek előtt beleképzelni, mint a tanítványokéba.

Elsőként azokéba, akik abszolút a partvonalon kívülre rekedtek, azaz 8 tanítvány sorsába.

Azokéba, akik ugyan kimehettek Jézussal az Olajfák-hegyére, de nem tartoztak azok közé a hármak közé, Péter, Jakab és János, azaz az egyház úgynevezett oszlopai közé, akik egészen a Mester közelébe maradhattak.

Ezek a tanítványok valahol messze megállhattak, lefeküdhettek, pihenhettek, nincs más dolguk, nincs más feladatuk.

Csak ennyi a parancs számukra, hogy üljenek le ott, azaz ott a messzeségben, a nem látó- és nem hallóközelben.

Hogy bosszankodhattak, hisz még annyi sem adatott meg nekik, hogy legalább bizonyíthassanak, hogy a frontvonalban lehessenek, hogy bezzeg ők megmutathassák a kitartásukat.

Utólag elmondva, persze úgy könnyű!, bizonyára erősen hangoztathatta volna ez a 8 a másik, Jézussal még virrasztani sem tudó 3-mal szemben: mi sokkal jobbak lettünk volna, mi ébren tudtunk volna maradni, mibennünk bezzeg nem csalódott volna Krisztus.

De sokszor állunk így mi is Istenhez!

Ha, Uram, adnál számomra olyan helyzetet, amiben megmutathatom saját magamat, mondjuk a hitemet, az elkötelezettségemet, akkor én bizonyosan ott lennék a topon, akkor én ott bizonyítanék!

Hát, testvér, most megkaptuk mindannyian ezt!

Most mind felelősek lehetünk, mind tehetünk valamit, és tán a legtöbbet azzal, hogy otthon maradunk.

Ez most az az élethelyzet, ahol senki sem maradhat a kispadon, ahol mindenkin ott van a súly, aminek életbevágó ereje elől senki sem húzhatja ki végre önmagát.

Persze, teszem hozzá, biztos vagyok benne, hogy az a 8 sem lett volna jobb a másik 3-nál, tán még olyanok sem.

Nehogy azt higgyük, hogy mi jobban csinálnánk, mint mások; hogy mi jobbak volnánk a deákné vásznánál.

Nehogy azt higgyük, hogy mi jobban meg tudnánk oldani ennek a váltságnak a kezelését, mint ahogy azt teszik Kínától az Usáig, Európától Magyaroroszágig.

Nehogy azt higgyük, hogyha mi ott lehetnénk a kezdőcsapatban, akkor mi dobálnánk bezzeg a gólokat.

Nehogy azt higgyük, hogy mi, az egyház, a felekezetünk jobban meg tudja érteni Krisztus ügyét, mint bárki más ebben az életben.

Első körben tehát határozottan alázatra int bennünket ez a mai igénk, rámutatva arra, hogy az emberi távolság Krisztustól a szívben dől el, nem térben és időben.

Ugyanakkor azt is lássuk be, hogy bár nem lehetünk ott a közelben, a templom közelében, az istentisztelet közelében, ettől még nem kell azt áltélnünk, azt látnunk, azt érzékelnünk, hogy valóban távol is vagyunk Tőle.

Merthogy nem, hiszen Ő mindig közel van hozzánk.

Aztán nézzük meg azt a három másik tanítványt, akik ugyan labdába rúghattak volna, de nem tették, nem tudták megtenni, bármennyire is akarták volna.

Gyakran esik olyan hibába az egyház, hogy azt hiszi, mi már elég közel vagyunk a tűzhöz.

Azonban elfelejtjük azt a tényt, hogy lehet a közelben is nagyon távol lenni, mint a tékozló fiú bátyja, aki ugyan nem ment el világgá otthonról, nem tékozolta el a rá eső vagyont, aki ugyan otthon maradt és segített az Atyának, de ettől még semmivel sem volt hozzá lelkiekben közelebb, mint az amúgy csapot-papot ott hagyó öccse.

Miközben egyre közeledik Jézus elárulásának a pillanata, Júdás már hozza a katonákat és a templomőrséget, aközben tanítványai, még a közeliek is, egyre csak távolodnak Tőle.

Annak idején én – már sokszor hoztam elő ma sportos szimbólumokat, most is ezt teszem – szóval annak idején én nem tartoztam az élsportolók közé.

Gondolom, ez látszik is rajtam.

Ha csapattagokat kellett valamilyen sporthoz, mondjuk kidobóhoz, valakinek választani, szinte biztos, hogy nem én voltam az, akit először választottak ki, sőt gyakran, én voltam a legutolsó.

A többi csapatsportban is általában a kispadra kerültem, és onnan szinte esélyem se volt játszani; ugyanakkor rájöttem arra, hogy egy valamit azonban mindig megtehetek: szurkolni.

Ha nem is játszom, hát legalább lelkesen kövessem a pályán levő meccset.

Nos, Jézus is pusztán csak ennyit várt volna el a tanítványaitól, hogy legalább szurkoljanak.

Bár nem tudnak segíteni magányán és bánatán, bár nem tudnak ott lenni vele az igazi megpróbáltatásokban, de legalább fenn maradhattak volna Vele.

Jézus mégis vágyott a közösségükre, minden eleve kudarcuk ellenére is.

Nos, álljunk készen a partvonal mentén, hátha be kell állni az élet nagy meccsébe.

Igen, sajnos van az úgy, hogy néha kikapcsolunk, hogy nem vagyunk Isten számára elérhetőek, és hogy elszunnyadunk gyakran az Isten munkájában.

De, lám-lám, ugyan tanítványait méltán leteremti, de nem torkolja le őket.

Belátja, hogy mennyire erőtlen az emberi lét, ahogy Ő fogalmaz a „test”, mégha a lélek kész is volna.

Nem mond le rólunk, hanem meghal tanítványaiért is.

Nem kéri számon őket, hanem rámutat hiányosságaikra és fejlődési lehetőségeikre.

Isten ma sem kíván tőlünk többet és mást, mint, hogy minden méltatlanságunk és felkészületlenségünk ellenére is motiváltak legyünk és készek a szolgálatra.

És igen, az Istennel való közösségnek a része lehet még az is, hogy egyszerűen csak támogatjuk mások hűséges munkáját, és éberen várunk arra az időre, amikor Isten minket hív cselekvésre.

Nagycsütörtök így indítson minket, Hozzá táoliakat és mégis közelieket, vagy közelieket és mégis távoliakat arra, hogy ettől még tanítványok lehetünk; és még ha nincs is éppen konkrét feladatunk, legalábbis azt hisszük, hogy nincs, ettől még bízhatunk abba, hogy Isten megsegít, hogy motiváltak maradhassunk az Ő szolgálatában!