Background Image

2020.04.10.

Mt.27,31-50

Akkor a helytartó katonái magukkal vitték Jézust a helytartóságra, és köré gyűjtötték az egész csapatot. Levetkőztették, bíborszínű köpenyt adtak rá, tövisből font koronát tettek a fejére, nádszálat adtak a jobb kezébe, és térdet hajtva gúnyolták őt: „Üdvözlégy, zsidók királya!” Azután leköpték, elvették tőle a nádszálat, és a fejéhez verték. Miután kigúnyolták, levették róla a köpenyt, felöltöztették a saját ruhájába, és elvitték, hogy keresztre feszítsék. Kifelé menet találkoztak egy cirénei emberrel, akinek Simon volt a neve: ezt arra kényszerítették, hogy vigye a keresztet. Amikor arra a helyre értek, amelyet Golgotának, azaz Koponya-helynek neveznek, epével kevert bort adtak neki inni. De amikor megízlelte, nem volt hajlandó meginni. Miután megfeszítették, sorsvetéssel megosztoztak ruháin; azután leültek ott, és őrizték. Feje fölé függesztették az ellene szóló vádat, amely így szólt: EZ JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. Vele együtt feszítettek keresztre két rablót is, az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. Akik elmentek mellette, a fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: „Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről!” Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták az írástudókkal és a vénekkel együtt: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne! Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok.” A vele együtt megfeszített rablók is ugyanígy gyalázták. Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség lett az egész földön. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: „Éli, éli, lamá sabaktáni!” azaz: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Néhányan az ott állók közül, akik hallották ezt, így szóltak: „Illést hívja.” Egy közülük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot, megtöltötte ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki. A többiek pedig ezt mondták: „Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse.” Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét.

A Mátrix, a John Wick, a Constantine és még megannyi kasszasikerű amerikai film főszereplője, a végtelenül alázatos és hétköznapi életet élő sztrszínész, Kenau Reeves mondta egy alkalommal:

Amikor kemény időszakon mész át, és azon tűnődsz, hogy hol van Isten, emlékezz, a tanár mindig csendben van, mialatt a tesztet írjuk.”

Nemrégiben olvastam róla, hogy mennyi megpróbáltatáson, veszteségen, gyászon esett már át az életében ez a híresség; talán nem is véletlen, hogy ilyen kivételes gondolatok születtek meg a szívében.

Hol van Isten? - kérdezhetjük mi is.

Hol van Isten, amikor a világ ilyen nyomorúságon megy át, ilyen vírussal kell szembenéznie, ennyi halált, nyomorúságot elszenvednie?

Hol van Isten, amikor a mi saját egyéni veszteségeink súlyával megterhelten tengetjük az életünket, és ha még minden rendjén is lenne abban, akkor is tudjuk, hogy a végén mindnyájunkra az elkerülhetetlen, a halál vár.

Hol van Isten, aki még, lám-lám a saját Fiát is engedte elfogni, megbilincselni, szenvedni, megostoroztatni, megverettetni, kigúnyoltatni, keresztet cipeltetni, aztán keresztre szegeztetni, és végül meg is halni.

Hol van Isten?

„Amikor kemény időszakon mész át, és azon tűnődsz, hogy hol van Isten, emlékezz, a tanár mindig csendben van, mialatt a tesztet írjuk.”

Emlékeznek ifjúkoruk tesztjeire, vagy ahogyan azt mi még annakidején hívtuk, a dolgozataira és a témazáróira?

Csak hunnyák be egy kicsit a tekintetüket, és próbáljanak meg koncentrálni az egykori tanterem  neoncsöveinek zúgására, a többiek tollának servegesére, a számológépen kalinpáló ujjaik nyomán a kis gép billentyűinek sajátos kattogására!

Ugye hallják?

Emlékeznek arra furcsa érzésre, amikor már csak pár perc volt az órából, de még mindig voltak a témazáróban megoldandó matematika feladatok?

És a tanár csak járt-kelt a teremben, figyelte, hogy nem puskázik-e valaki.

Csendben van, csak néha szól rá arra, aki a másikról próbálja lelesni a megoldásokat, vagy aki éppen igyekszik megsúgni a megoldást annak, aki az imént rápisszegett: Te, Gabnai, figyelj már, segíts!

Mind írtunk dolgozatokat.

És bár többnyire kiöregedtünk a klasszikus iskolai dolgozatok korából, a számonkérés és a vizsgahelyzet felnőttként azóta is – több oldalról is – ott van és folyamatos a sorsunkban.

Valójában minden egyes élethelyezet egy-egy nagy vizsga, egy-egy felelés, egy-egy dolgozat, néha röp- máskor nagyon is kemény témazáró dolgozat.

Jézus életének legnagyobb témazárója ez a mai ünnepnapunk volt, nagypéntek, azaz evangélikusságunknak a megváltás tanítása miatti talán legnagyobb ünnepe.

Vizsga Pilátus előtt, vizsga a kigúnyoló és megverő katonák előtt, vizsga a kereszt tövében őt számonkérők előtt, vizsga a latrok között és előtt, vizsga a hamarosan őt gyászolók előtt, vizsga az Őt ideküldő, és pont ezért ideküldő Mennyei Atya előtt.

És a Mindenható csak némán jár fel s alá, és nem segít a Fián, sőt engedi végigvinni mindezt.

Csendben van, és szomorú.

Szomorú, hogy a világ megváltásra szorult, de Ő mégis megteszi ezt értünk.

Szomorú, mert a világ elhagyta Őt, de Ő nem hagy el mégsem minket.

Szomorú, mert az égi igazság kiált a büntetésért, és inkább Fiában saját maga vállalja fel szeretetével ezt a büntetést, semhogy nekünk kelljen azt megélnünk.

Szomorú, mert látnia kell gyermekét ottpusztulni az emberi gonoszság miatt, és persze az Ő bölcs döntése miatt, miszerint jobb, ha egy hal meg mindenkiért, minthogy mindenki meghaljon.

Szomorú, mert bevált a terve, hogy a világ megteszi azt a szívességet, hogy saját maga ellen fog dolgozni, saját megváltóját is el fogja pusztítani; de pont így és pont ezzel megy végbe a megváltás csodája.

Csend, vizsgahelyzet, témazárás, „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem” felsóhajtások, szembenézés – élettel és halállal, Istennel és magunkkal.

Egy fb-os ismerősöm nyilatkozta azt az üzenőfalán, hogy szerinte ez a mostani „vírusos“ időszak is valamiféle próbatétel, valamiféle vizsga.

Lehet, hogy igaza van.

Lehet, hogy kell a világnak a pusztulás, az elmúlás, a megpróbáltatás, a vizsgahelyzet, hogy végre észbe kapjon, hogy végre értékeljen, hogy végre tanuljon, tanuljon a mások és a saját kárából is.

Már nagyon várjuk ennek a mostani vírusos tanórának a végét, a csengőszót, és közben azt látjuk, hogy az üres papírunkon még rengeteg a megoldandó feladat.

És még azt sem tudjuk, szemben a 45 perces tanórákkal, hogy ennek mikor lesz vége, hogy végre mikor csengetnek ki.

A Radnóti iskolában a csengőszó, a be- és kicsengőé, és a jelzőé is a Karib-tenger kalózai című híres filmeposznak a főcímzenéje.

Néha nézem a diákjaimat az óráimon, bármennyire is igyekszem nem unalmas lenni, hogy már várják, érthető módon várják, hogy végre megszólaljon a népszerű szignál, a népszerű filmdal, a népszerű szünetjelző.

Hát, most kaptak a diákjaink egy nagy „szünetet”, az biztos – talán ezután már várni fogják, hogy végre becsengessenek.

Nyomasztó ez a mostani élethelyzet, sőt, így merem fogalmazni, halálhelyzet.

A háborúkat megélők, a baleseteket túlélők tudnak talán beszámolni arról, hogy milyen egy ilyen helyzet.

Még messze nincsenek meg a megoldókulcsok, a dolgozat feladványainak helyes megoldásai sem.

Csak búg a neoncső, csak serceg a másik tolla, csak kattog a számológép-gomb.

Ezért olyan jó most valahogy ezeket a passiótörténeti szövegeket olvasni, hallani és átélni – egy 2000 éves történet máig ható véres, vérfagyasztó erőforrásait felidézni.

Látni azt, hogy maga Isten Fia is írja a maga dolgozatát, és látni azt, ahogy szomorú könnycseppes mosollyal az arcán jár-kel a nagy Tanár, aki tudja, hogy Őmiatta mehetünk át egyedül csak a vizsgán és a teszten.

Most, amikor a tesztjeinkkel bajlódunk, a mennyei Profeszor csendben van.

Tudom, jó lenne, ha nem hallgatna, tudom, jó lenne, ha nem lenne csendben, tudom, jó lenne, ha szólna már valamit.

És Ő pont a csendjébel kiabál bele jó hangosan a világba, és üzeni meg, hogy most mi következik, és azt is, hogy ne féljünk.

Isten néha a legnagyobb távolságra van a legközelebb, a legnagyobb csendjében szól leginkább a hatalmas bíztatása, a legelkeserítőbb helyzetek szülhetik meg bennünk Őt magát.

Adjon lendületet a továbbiakhoz az a hír, hogy Isten nem hallgat, hanem tesz: némán hal a kereszten.

Adjon erőt a továbbiakhoz az a hír, hogy Isten hű és igaz akkor is, amikor mi nem vagyunk azok, és akkor is, ha úgy érezzük, elhagyott bennünket.

Pedig talán most van épp a legkézenfoghatóbban hozzánk.

Ennek a mindent előre látó és alázatosa hűséges Istennek a hallgatása és a csendje többet mond minden szónál, minden kiáltásnál, minden hangzavarnál.

Ennek az Istennek talán most pont az a terve velünk, hogy segítsen még ráfigyelőbbá és érzékenyebbé válnunk.

És ennek az Istennek talán az a terve most velünk, hogy kifinomultabbá tegye hallásunkat és figyelmünket még egymás felé is, meg persze leginkább Ré.

És ebben a mostani helyzetben az Isten hallgatása talán nem is csak egy sajátos némasagot jelent, hanem sokkal inkább egy különöleges meghívást arra, hogy végre keressük és meghalljuk a hangját!

Amit mi most még nem értünk, az még nem jelenti azt, hogy nincs is rendjén.

Csupán azt jelenti, hogy most itt a feladat, itt a teszt, itt a dolgozat, itt a számonkérés ideje, itt az egyelőre számunkra még oly megoldhatatlan vizsgahelyzet.

A helyes megoldás pedig nem a tankönyvben van, nem is a padtársban, akitől puskáznánk, hanem egyes egyedül az Isten szívében van.

Ezért ha „… kemény időszakon mész át, és azon tűnődsz, hogy hol van Isten, emlékezz, a tanár mindig csendben van, mialatt a tesztet írjuk.“

Talán nem is véletlenül van csendben.