2017.08.27.

2.Sám.12,1-15.a

Az ÚR elküldte Dávidhoz Nátánt. Az bement hozzá, és ezt mondta neki: Volt egy városban két ember, egy gazdag meg egy szegény. A gazdagnak igen sok juha és marhája volt. A szegénynek nem volt egyebe, csak egy báránykája, azt is pénzen vette. Táplálgatta, és a gyermekeivel együtt nőtt fel nála. A falatjából evett, poharából ivott, és az ölében feküdt, mintha csak a leánya lett volna. Egyszer egy utas érkezett a gazdag emberhez, de ez sajnált a maga juhai és marhái közül hozatni, hogy elkészítse a hozzá érkezett vándornak, ezért elvette a szegény ember bárányát, és azt készítette el annak, aki hozzá érkezett. Dávid nagy haragra gyulladt az ellen az ember ellen, és ezt mondta Nátánnak: Az élő ÚRra mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt tette! A bárányért négyszer annyit kell fizetnie, mivel ezt tette, és mivel könyörtelen volt. Akkor ezt mondta Nátán Dávidnak: Te vagy az az ember! Ezt mondja az ÚR, Izráel Istene: Én kentelek fel Izráel királyává, és én mentettelek meg Saul kezéből. Neked adtam uradnak a házát, és a te öledbe adtam urad feleségeit. Neked adtam Izráel és Júda házát is. És ha ezt kevesellted volna, még sok mindent adtam volna neked. Miért vetetted meg az ÚR szavát, miért tettél olyat, ami nem tetszik neki?! A hettita Úriást fegyverrel vágattad le, hogy a feleségét feleségül vehesd; őt magát pedig meggyilkoltattad az ammóniak fegyverével! Ezért nem távozik el soha a fegyver a te házadtól, mivel megvetettél engem, és elvetted a hettita Úriás feleségét, hogy a te feleséged legyen. Ezt mondja az ÚR: Éppen a saját házadból fogok bajt hozni rád. Feleségeidet szemed láttára veszem el, és másnak adom, aki fényes nappal fog a feleségeiddel hálni. Mert te titokban cselekedtél, de én egész Izráel előtt és napvilágnál cselekszem ezt! Akkor ezt mondta Dávid Nátánnak: Vétkeztem az ÚR ellen! Nátán így felelt Dávidnak: Az ÚR is elengedte vétkedet, nem halsz meg. Mivel azonban ezzel a tettel okot adtál az ÚR ellenségeinek a gyalázkodásra, azért meg kell halnia a fiadnak, aki született neked. Ezután hazament Nátán.

Mindig és mindenkor voltak-vannak olyan emberek, akik el akartak venni valamit a másiktól – hogy az a másiké, az övék legyen.

Mert az szebb, jobb, kívánatosabb volt, mint ami nekik adatott.

Gyémánt-félkrajcárt, vagyont, földet, gyermeket, pénzt, munkát, hitvest, életet, hazát, otthont, … bármit.

Tették mindezt önös érdekből vagy kapzsiságból, vagy hatalmasságok nevében, sőt sokan – tudjuk jól – nem riadtak vissza még attól sem, hogy akár az Isten nevében is raboljanak, öljenek, vagy fosztogassanak.

Legyünk ennyire önkritikusak, sajnos még az egyház sem volt mentes ezektől a bűnöktől, és éppen ezért talán még fájóbb átélni, hogy lám-lám, így van ez nálunk is.

Legfeljebb egy dolog, annyi vigasztalhat bennünket, amikor saját eleséseinket is látjuk és megéljük, hogy úgy tűnik, még a Szentírás is tele van hozzánk hasonló éppolyan elesőkkel, mint mi magunk – még olyanokkal is, akikről pedig általában csak szuperlatívuszokban szoktunk beszélni.

Nátán, Izrael prófétája is egy történettel lép oda a csodás nagy uralkodó, Dávid király elé; és egy példázatot mond el az ókori Szentföld 2., de a mindenkori történelem legnagyobb és legmegbecsültebb zsidó királyának.

A kis parabola, már-már jézusi stílust tükröző egyszerű példázat pusztán arról szól a közérthetőség nyelvén és könnyen felfogható illusztrációjával, hogy hogyan vette el egy gazdag ember a szegény embertől a mindenét jelentő, egyetlen, drága pénzen vett báránykáját.

Azt, ami számára az egyetlen és a legkedvesebb volt.

Népmesei fordulatok, csak éppen nem holywood-i happyendes, hanem nagyon is szomorú végkifejlettel.

És lám, még maga a bölcs király is mélységesen felháborodik azon a kegyetlen és könyörtelen tetten, amiről a kis mesében hall; és emiatt aztán sokkal szigorúbb ítéletet hoz, mint amilyet egyébként a valóságban és a törvény szerint hoznia kellene: halálos ítéletet mond ki a mesebeli gazdag emberre az amúgy előírt négyszeres kárpótlás mellé.

Izrael legfőbb bírájaként adja ki ezt a halálos ítéletet, vagyis olyasvalakiként, aki a legutolsó szó jogával bír: így ez ellen az ítélet ellen már nincs hová fellebbezni.

Dávid tehát maga is kiválóan megérzi, megérti, hogy ebben a kis fabulában mekkora igazságtalanság történt.

Csak egy dolgot nem érez; csak azt nem érti meg, hogy ő maga az a bizonyos példázatbeli gazdag ember, hogy pont róla szólt a történet, hogy ő követte el mindezt, amiről hallott, és hogy az ítéletével önnön magát ítélte el.

Történetünk modern-kori, tán legfőbb mondanivalója pont az a ma emberének, amire az ige gyakran rádöbbent amúgy bennünket is, magukat félreismerőket is, magukat szépítgetőket is, hogy: „Te vagy az az ember!”

Tagadhatod, mentegetheted magad, még magad előtt is elmismásolhatod a dolgokat; de Te vagy az az ember, aki mindezekért a dolgokért felelős, akit joggal érhetne az ítélet.

No, de pár szót az előzményekről: az Ószövetség egyik legismertebb, sokak által feldolgozott története az előzmény: Dávid király és Betsabé története.

Dávidról, aki a Biblia és a zsidó történelem egyik legmeghatározóbb alakja, a Szentírás mégse titkolózik.

Olyannak írja le, amilyen volt.

A Biblia nem szépítget.

Jézus tanítványait, vagyis az egyház első embereit sem szépítgette – nagyon is leírta az álnokságaikat, a gyengeségeiket, a kudarcaikat, az elbukásaikat, az árulásaikat és a megtagadásaikat.

Péter pl. nem húzattatta ki, hogy megtagadta Urát.

És milyen jó, hogy ez így van: szent könyvünk nem vádolható meg azzal, hogy ne a valóságot festené le, hogy utólag már győztes történetíróként úgy tálaljon dolgokat, amiben nem lehet semmi kivetnivaló.

Nos, a szent Ige nagyon is nyíltan elmondja, hogy milyen voltak ezek az emberek, hogy Dávid is milyen volt.

Hogy volt olyan, hogy Isten akarata ellenére, a várható jobb adóbeszedés okán népszámlálást tartott.

Hogy volt olyan, amikor nem egy – nem két alkalommal a saját szeretteivel is galádul viselkedett.

Hogy volt olyan, hogy elhagyta néhanapján atyái Istenét, és inkább a maga feje után ment.

De mindezen bűnei között is legismertebb a fürdőzés közben meglesett Betsabé elszeretésének sztorija, amelyben Dávid a saját munkatársát, kiváló segítőjét és hadvezérét, a hettita Uriást csapta be, lopta meg, sőt öletette meg azzal, hogy Uriást a frontvonalba küldte, csakhogy biztos elessen, és hogy aztán annak halála után már ne lehessen semmiféle akadálya annak, hogy feleségül vegye az özvegyet, a megszeretett és addigra már elcsábított Betsabét, azt a nőt, aki akkor már Dávid gyermekét is a szíve alatt hordozta.

Az egész ügy egy igazán jól felépített krimi, még Mrs. Marple, Poirot, Columbo és Sherlock Holmes együttesen is ugyancsak nehezen nyomozná ki a rejtélyét, a gyilkos kilétét, olyan jó ki volt dolgozva az összes részlet.

És végül csak sikerült a kifundált és véghezvitt, többször is átgondolt és újratervezett gonosz ötlet: merthogy a célt eléri Dávid; és végül az egész ügy úgy alakul, hogy a felbújtó valódi személyét tökéletesen eltussolták.

Egyvalaki viszont mindent tudott: az Igazság Bírája, maga az Úr, aki Nátán prófétán keresztül rádöbbenti az addigra megszülető gyermekének örülő királyt a tettére.

Képzeljük csak el Dávid arcát, amikor Nátán azt mondja neki az elmondott mesés példázata és aztán a király felcsattanó ítélete után: "Te vagy az az ember!”

Aljas és szánt szándékból, megfontoltan tetted azt, amit tettél, Dávid, itt szó sincs gondatlanságból elkövetett emberölésről, nagyon is egyértelmű minden.

Emlékezzünk csak Urunknak a szálkáról és a gerendáról mondott példázatára is a Hegyi Beszédből, amely néhány hete elénk került igehirdetési alapigeként is:

"Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre a gerendát sem?”

Bizony sokan vannak, akik csak szálkákat látnak, pedig közben hatalmas gerendák mögül kukucskálnak.

Sőt lehet, hogy nem is a másik szemében van jelen a szálka, hanem a saját gerendájuk egy szálkája van úgy a szemük előtt, hogy arról hiszik azt, hogy az nem az ő, hanem pont a másik szemében van.

Gyakran gondolják úgy az emberek, hogy rájuk más törvények vonatkoznak, hogy ők ezt, vagy azt a dolgot még simán megengedhetik maguknak, mert az még nem bűn, csak ügyesség; nem vétek, csak életrevalóság; meg hát úgyse tudja meg senki, vagy ha igen, hát elsimítjuk.

Dávid is úgy gondolta, hogy nem ő ölte meg Uriást, elvégre háború volt, a halálos döfést nem ő, hanem egy ellenséges katona tette meg.

Sőt, Uriás valójában igazi hősként halhatott meg, az pedig egy katonának igazán nagy büszkeség lehetett abban a korban: meghalni a hazáért és a királyért.

Isten mégis Dávidon kéri számon Uriás vérét, merthogy mégiscsak ő volt az, aki a folyamatot úgy irányította, úgy igazgatta, úgy intézte és mesterkedően úgy biztosította, hogy közben Uriás azért hősi halott lehessen.

Milyen sokan felháborodnak napjaink nagy ügyein is: pereken, botrányokon, vagyonszerzéseken, és még sorolhatnám; pedig sokszor a legjobban háborgók között vannak azok, akik ugyanúgy hasonló módon tesznek, ugyanúgy gyarapítják a kis vagyonkájukat, talán csak kevésbé „ügyesek”, vagy talán eddig még nem buktak le.

Erre mondják azt sokan, hogy „a korrupció az, amiből én sajnos kimaradok” – persze aztán ítéletet hoznak, véleményt nyilvánítanak, nyavalyognak.

Eközben csendesen csak ennyit üzen az ilyenek fanyalgóknak az Isten: "Te vagy az az ember!”

A szívesen fröcskölődő, ítélgető, sarkítgató, pletykálgató világunkra így érvényes e mondat: „Te vagy!”

Mert a lopáson mit sem változtat az a tény, hogy nyolcmilliárd, hogy nyolcmillió, vagy akár csak nyolc forint is az, amihez jogtalanul jutottunk.

Ha elveszed a másét, mint ahogyan azt Dávid is tette, jóllehet mindene megvolt, bűn az.

Mindegy, hogy mit.

Nincs kivitel, nincs különbség, nincs sorrend.

Mert nincs teológiánkban kis bűn vagy nagy bűn – legfeljebb az emberi megítélésrendszerben és a jogrendben lehet ezeket egymástól megkülönböztetni és rangsorolni.

Mi evangélikusok éppen abban különbözünk leginkább a katolikus testvéreink teológiájától, hogy mi nem teszünk megkülönböztetést, hogy valami kicsi bűn, valami megbocsátható bűn, másvalami pedig mondjuk halálos bűn; nem, egy lutheránus azt vallja a Biblia tanítása szerint, hogy ez egytől-egyig mind bűn, és hogy minden bűn éppen ezért Istentől éppúgy elválasztó halálos bűn.

Nekünk is vannak emberi megítélés szerint ugyan kisebb-nagyobb, de az Isten szemében ugyanakkora egységet képviselő bűneink, sőt, amiben vagyunk, maga az állapot, nos az maga a bűn.

És teszem hozzá, ezeknek a mi bűneinknek igen drága ára volt.

Dávidnál a szegény megszületett csecsemőnek kellett meghalnia (mondhatnánk az ártatlan gyermekének).

De mindnyájunk miatt is egy gyermek halt meg, még pedig a vétlen, aki nem tehetett semmiről: ez a gyermek az elsőszülött, az egyszülött, Isten Fia, Jézus.

Blaise Pascalt idézzem: „Jézus Krisztus tulajdonképpen csak arra tanította meg az embereket, hogy az emberek önmagukat szeretik, hogy csak rabszolgák..., és hogy ezért Neki kellett őket megszabadítania.”

Pálffy Józseftől, aki a hazai evangélikus tanító- és tanárnevelés nagy atyja volt, idézek végül egy részt, aki pont erről a szakaszról egy kommentárt írt, és akit azt vetette papírra igénk kapcsán:

„Ó, bárha csak ez ama nagy krisztusi áldozat minket pediglen arra indítana, amire Dávid nagykirályt is indította kegyetlen prófétai lelepleződése. Felebarátom! Keresd meg magadban azt az embert, akihez a próféta szólt és mondasd ki Te is véle az 51. zsoltárt. Mondd ki, míg még nem késő Dávid imáját: "Könyörülj rajtam kegyelmeddel Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! Teljesen mosd le rólam bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem!”