2020.04.19.
Zak.8,6-8
Ezt mondja a Seregek Ura: Bár lehetetlennek tűnik a megmaradt nép számára, hogy ez így lesz abban az időben, az én számomra nem lehetetlen - így szól a Seregek Ura. Ezt mondja a Seregek Ura: Én kiszabadítom népemet napkelet földjéről és napnyugat földjéről. Hazahozom őket, és Jeruzsálemben laknak; az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek, valósággal és igazán.
Lehetetlen – lehetséges – talán ezek mai igénknek a kulcsszavai.
Igen, az élethelyzet körülöttünk, hazánkban, a világban eléggé lehetetlen.
Van-e benne mégis valami lehetségesség, lehetőség, lehetetlenség-ellenesség? - fogalmazzunk bárhogy is.
Találtam egy egyszerű kis írást, amelynek a címe: „A kis hernyó esélye, amikor át akar kelni az úttesten”:
„Nincs esélye. Előtte hat méternyi aszfalt.
Húsz személygépkocsi, öt teherautó, egy nyergesvontató és egy kerékpáros jön percenként. A kis hernyó nem tud a járművekről. Nem tudja, milyen széles a műút. Nem tud gyalogosokról, kerékpárosokról és motorokról. Csak azt érzi, hogy a túloldalon valami zöldell. Gyönyörű friss, valószínűleg ehető fű. A vágya űzi… át kellene kelni az úttesten. Nincs esélye. Előtte hat méternyi aszfalt. Elindul. Kúszik lábatlan lábain. Percenként huszonhét jármű jön. Elindul, lassan, sietség nélkül. Húsz személygépkocsi, öt teherautó, egy nyergesvontató és egy kerékpáros… Elindul. Megy, kúszik, halad, – és megérkezik.”
Van-e egyártalán értelme bármiféle esélylatolgatásnak, számítgatásnak, számolgatásnak?
A kis hernyó mit sem tudott a dübörgő kerekekről, és mégis valahogy egyszerűen csak átért a túloldalra.
Elképzelhetetlen? Lehetetlen? Csoda? Jel? Tanulság? Bátorságmerítési gyakorlat? Az átszellemült akarat dicsérete? A nekiveselkedés ereje? - vajon mi ezek közül ez, vajon mi a tanulság?
Lehetetlenség – gondoltuk, amikor a vírus közeledett.
Lehetetlen, hogy engem elérjen, hogy rám is hatással legyen, hogy befolyásolja akárcsak fikarcnyit is az életemet.
Aztán itt lett, egész közel; aztán hatást gyakorolt rám is és mindenkire; aztán nemhogy fikarcnyit alakított át a sorsomban, hanem egyenesen fenekestül felforgatta.
Lehetetlen – gondoljuk mostanság is, amikor sorakozunk a posta előtt, a pénztárak előtt, a patika előtt, az ügyintézéseink előtt.
Lehetetlen, hogy a másik tüsszentése, amit épp eleresztett, engem is elérjen; hogy a másikban már hetek óta ott lappangjon valami nekem is átadható gonosz kis apróság; hogy én is odakerülhessek egy lélegeztetőképre.
Lehetetlen, elvégre nem vagyok azért még olyan idős, elvégre vannak összeköttetéseim, elvégre nincs – tudtommal – semmi krónikus betegségem, ami a kockázatot növelné; elvégre miért is pont én?
Lehetetetlen – mennyi mindenre ezt hisszük, ezt gondoljuk, aztán, amikor bekövetkezik, meg vagy csak fogjuk a fejünket, vagy áltatjuk magunkat – hogy ez úgysem az, aminek látszik, vagy tagadunk, vagy lekicsinylünk, vagy azt mondjuk, hogy áh, ez mégiscsak várható volt, vagy azt kiáltjuk, hogy óh, ez semmi!
Észrevettem magamon az utóbbi időben, hogy hányszor és hányszor használom a beszélgetéseim során ezt a kifejezést: „lehetetlen”.
Szól valaki egy érdekes élményéről, amit átélt, vagy egy eseményről, ami történt vele; én pedig (ha nem is hangosan, de magamban azért) rámondom: „áh, ez képtelenség”, „dehogyis, ez lehetetlen”.
Mert nem hisszük, hogy velünk is ilyen megtörténhet, vagy mert fizikai képtelenségnek érezzük.
Lehetetlen - ez a kifejezés a korlátainkat jelzi.
Azért egy utálatos szó ez, mert akárhányszor is kimondjuk, vagy csak belegondolunk, akkor azzal már kénytelenek vagyunk elismerni, hogy bizony vannak határaink, vannak korlátaink.
Hogy vannak helyzetek, amikor nem tudunk mit tenni.
Hogy vannak helyzetek, amikor nem tehetünk meg bármit.
Hogy vannak helyzetek, amikor nem történhet meg akaratunk szerint bármi.
Hogy vannak helyzetek, amikor úgy tűnik, nincs jó döntés, pedig az elején még azt hittük, hogy létezhet.
Most is hány is élethelyzet, döntés van – kicsiben és nagyban.
Kimenjek, ne menjek a piacra?
Kockáztassak, vagy ne egy kis Tagore-sétányos sétával?
Vagy éppenséggel jól döntenek-e a nagyok, amikor mindenhol és mindent a víursellenes küzdelemnek szentelnek, miközben a nagy harc oldalvizen egy csomóan pusztulnak bele a kis harcaikba.
A bezártság karanténjának magányába, ami a depresszió felé sodor.
A munkanélkülésig reménytelenségébe, a munkaelvesztés kínjába, a gazdasági létfenntartás csődjeibe, amelyek mind kilátástalanságba taszítják a családokat.
Vagy mit érünk azzal, hogy miközben meglesz ugyan minden a vírusfertőzötteknek, de közben a többiek, krónikus betegek, ellátatlan betegségben szenvedők, fontos műtétre váról kerülnek utcára, várólistára, haza – és közben megy az idő, ami még segíthetett volna rajtuk.
Vajon nem lehetetlen egy helyzet az, hogy jelenleg többen halnak meg most a vírus okozta elmaradások, kihagyások miatt, mint a vírus miatt.
Lehetetetlenség – lássuk be, nincsenek jó döntések; nem tudjuk, hogy melyik ujjunkat harapjuk meg, mert mindegyik éppúgy fáj.
És ha valaki azt merné mondani önmagáról, hogy én nem ismerek lehetetlent, akkor az az illető önmagát nem ismeri jól.
És éppenezért, bármennyire is divatos és közkedvelt, de mégiscsak féligazság az a mondás, hogy: „nincsen lehetetlen, csak tehetetlen”.
Ezzel mindössze azt szeretnénk mondani: tessék nekiállni, és menni fog!
Pedig, testvér, de van, igenis van lehetetlen, mert vannak korlátaink, mert véges emberi lények vagyunk.
Ugyanakkor olyan jó a mai igén keresztül szembesülni azzal is, hogy miközben nekünk igenis megvannak a határaink, az Istennél nincsenek.
Hogy Istennél a mi „lehetetlen”-jeink milyen könnyedén fordulhatnak át a „lehetséges”-be!
„Bár lehetetlennek tartja a megmaradt nép, hogy ez így legyen, – az én számomra ez mégsem lehetetlen.” - olvassuk ószövetségi szakaszunkból így fehérvasárnapon.
Nos, ezért szólhat húsvét után mégis a hozsánna és a halleluja, annak ellenére, hogy még mindig a nagypénteket éljük át, annak csendjével, magányával, félelmével, bezártságával, nyomorúságaival, keresztjeivel.
Mert ami nekünk lehetetlen, az Neki nem az.
Zakariás előbb hallott próféciája arról szól, hogyan állítja helyre Isten az ő népét, és milyen boldog jövendőt készít neki: leírja, hogy majd visszatérhetnek Jeruzsálembe, és majd az Úr újra a népe közt lakik.
Az Ő áldó jelenlétében majd egészségesek lesznek, újra magas kort érnek meg, és megtelnek majd a városok terei vidáman játszó gyerekekkel, a szőlő megadja majd gyümölcsét, a föld megadja termését, és maga Isten segíti népét – most egy kicsit ideollóztam a mai szakaszunk kontextusát is.
Az Úr azt mondja most biztatásul nekünk: Tudom, hogy ti ezt most lehetetlennek látjátok, – de nekem mindez lehetséges!
És ugyanez csendül fel akkor is, amikor a tanítványok azon tanakodnak, hogy milyen nehéz bejutni az Isten országába, hogy még a tevének is könnyebb a tű fokán átmenni, mint gazdagsággal a mennyországba bejutni.
Ki üdvözülhet egyáltalán? - jön ebből aztán a végső kérdés, amire pedig Jézus ezt válaszolja: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.”
Igen, higgyük már el, hogy Isten nagyobb mindennél, hogy Neki semmi sem lehetetlen, hiszen Ő tartja kezében életünket, sorsunkat, hogy Ő tudja, merre tartanak útjaink.
Hiszen Ő tartja kezében az Időt, és benne a mi időnket is, Ő ad találkozásokat, és Ő enged mindenféle változásokat az életünkben.
Ő tud kihozni még ebből a helyzetből is, talán éppen azzal, hogy minket is átformál, megállít, lecsendesít, megmutatja az akaratát, és rádöbbent pont a mi korlátainkra.
Reményik Sándor: Kegyelem című versét, óh, de sokszor idézte már mindenki, nekem is vesszőparipám.
Mindenesetre e versből olyan szépen kibontakozik, hogy a lehetetlenség olyasmi, mint egy konok fal, amibe beleütközünk, amin fennakadunk.
De vajon mitől is fordul meg az egész, és vajon hogyan omlik le ez a fal?
„Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal – S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!”
És a vers ezután azzal a Feltámadottba vetett hittel, annak érdekes ráeszmélő megvallásával folytatódik, amikor arról beszél:
„És akkor – magától – megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat – hasztalanul ostromolták. akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull. Akkor – magától – szűnik a vihar, Akkor – magától – minden elcsitul, Akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem.”
Igen, Isten kegyelme az, ami képes a mi sötét burkainkat szétoszlatni, zárt lehetetlenjeinket szétroppantani, hogy aztán fényesen kitáruljon előttünk valami egészen más.
Ez a kegyelem Jézus keresztjén ragyogott fel legtisztábban, és ez a kegyelem teszi lehetségessé azt, ami másként lehetetlen lett volna.
Hívő, egyátalán emberként naponta tapasztaljuk, hogy mennyi minden szól ellenünk az életben: mennyi sötét erő, ellenség feszül szembe velünk, és igyekszik elfordítani minket Istentől, és tényleg úgy érezzük magunkat, mint a kis hernyó, akinek lehetetlen vállalkozás átkelni a túloldalra; de mégis: Istenben ott az egyetlen esélyünk.
