2020.05.03.

Zsid.11,13-19

Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön. Mert akik így beszélnek, jelét adják annak, hogy hazát keresnek. És ha arra a hazára gondoltak volna, amelyből kijöttek, lett volna alkalmuk visszatérni. Így azonban jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli az Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített. Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett, és egyszülött fiát vitte áldozatul az, aki az ígéreteket kapta, akinek megmondatott: „Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni”. Azt tartotta ugyanis, hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett.

Utólag visszatekintve sokszor meg kellett állapítanom, hogy egyáltalán nem kellett volna annyira félnem az érettségitől; attól az érettségitől, amit járvány ide vagy oda, karantén ide vagy oda, de holnap elkezdenek az erre megérett fiatalok.

Persze nem lebecsülni akarom az érettségit, sőt!

Ahogy mondtam is az imént, ugyancsak be voltam sózva tőle, különösen a matektól, de a latintól is.

De az utánna élet aztán tudta überelni ezt a vizsgát is.

Már teológus hallgató egyetemistaként egy-egy húzósabb vizsgaidőszakban visszasírtam az érettségi idejét, különösen is az érettségi szünetet, ami valami hihetetlen felszabadító hónap volt az addigi életemben, az annyi iskolapadban töltött esztendő után.

Az élet és a felnőttlét nagy „vizsgáiról” már nem is kell talán szólnom: egyike-másika messze keményebb volt,  mint megírni pár írásbelit 18 évesen, és lenyomni egy szusszra egy fél nap alatt pár szóbeli feleletet.

Vizsgahelyzet: drukkolunk az érettségiző fiataloknak, akik holnap elkezdik az aktuális életük most még legnehezebb vizsgáját; és drukkolunk a felsőoktatásban tanulóknak is, akik szintén különös körülmények között kezdenek lassan neki a féléves beszámolóiknak, beadandóikkal, jegymegajánlásaikkal, házidolgozataikkal, online feleleteikkel.

Vizsgahelyzet: drukkolunk a világnak, hogy ezt a nagy vizsgát, ezt a szörnyű járványhelyzetet szerencsésen vegye és bölcsen túlélje; tanuljon belőle és erősödjön általa, és nehogy megbukjon vagy belebukjon a mostani megpróbáltatásokba és erőpróbákba.

Vizsgahelyzet: drukkolunk az orvosoknak és ápolóknak, a gazdasági szakembereknek és vállalkozóknak, az országok vezetőinek és a települések vezetőinek, a boltosnak és a patikusnak, és még sorolhatnám hosszasan, kiknek, akik nélkül nem is tudom, mi lenne most nélkülünk.

Vizsgahelyzet: egy megbetegedés, egy baleset, egy haláleset és gyász, egy válás, egy kényszerű otthonmaradás, egy munkahelyelvesztés, egy új élet érkezése, egy bezárt kapujú templom, egy homeoffice életmód és annak megannyi kihívása, és ezt is sorolhatnánk hosszasan, hogy mi minden teremthet az életünkben olyan szituációt, amely felér egy érettségi vizsgával.

És ezen a mai napon, május első vasárnapján, ami Magyarországon az Anyák napja, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy egy édesanyának az egész élete egy nagy vizsga, gyermekének kihordásának nemes küldetésétől kezdve a szülésig, a gyereknevelés megannyi állomásán keresztül egészen addig, amíg le nem hunyja a tekintetét; és közben az a csemete, mégha már érett korú is, csak a kislánya, kisfia marad – hála és köszönet értük és nekik, életükben vagy haló porukban.

Vizsgahelyzetek, és közben mennyi elbukás, mennyi becsődölés, mennyi összeomlás, mennyi kudarc, de közben akár mennyi kihívás, mennyi csakazértismegmutatom-ozás, mennyir erő, mennyi siker, mennyi teheralattnőapálma-ság, mennyi jöhetbármiénakkorismegcsinálom-ozás.

Hitpróbák – igen, még a lelkésznek is, aki épp villanypásztor-üzemmódban kénytelen homeoffice lenni, és a jól megszokott formákat, a bevált eszközöket félretenni.

Hitpróbák, és benne egyrészt negatív szívszorulások, másrészt pozitív előrelépések.

Bevallom, a múlt vasárnapi prédikációt kétszer kellett például felvennünk: az első felvétel után rádöbbentettek, hogy hallatlan badarságot mondtam az igehirdetésemben, összekeverve két nagy matematikust, és két nagy tételüket.

Nos, mondtam már, a matek érettségitől tartottam a legjobban – lám, ez kísért még mindig.

Belebukás valamibe, ami pedig olyan egyértelműnek tűnt, amiről meg voltam győződve, hogy jól tudom; pedig  utána kellett volna járnom és olvasnom, és nem hagyatkozni a bizony erősen megkopott számtan-mértan tudásomra.

De talán pont azért vannak ilyen vizsgahelyzetek, ilyen ráeszmélések, ilyen kitünő bizonyítványok vagy éppen elbukások, hogy az ember erősödni tudjon valamiben, amit a Zsidókhoz írt levél írója olyan remekül megfogalmaz a mai szakaszunkban: hogy hitben járjunk.

Hogy hitben éljük le az életünket, hogy hitben haljunk meg, hogy hitben éljük meg az égi ígéretek rajtunk való beteljesülését, hogy hitben éljük túl a nemszeretem időket.

Ábrahám esetét, hitét, hitpróbáló akédáját (hogy vajon fel tudja-e áldozni Istennek a számára legfontosabbat, az amúgy pont Istentől kapott fiát, Izsákot), szóval Ábrahámbnak ezeket a hitélményeit emeli ki mi igénk, de ha továbbolvasnánk, rajta kívül még számos hithősről olvashatunk még a textusunk után.

Olyan hithősök ők, akiknek belső facebook-csoportjába igencsak szívesen bekerülnénk – valljuk meg őszintén!

És igen, szánt szándékkal használom ezt a képzavart ebben a mai agyondigitalizált, virtuális valóságos, közösségi fórumos, világhálós létünkben, amely most a karanténban méginkább felturbósítódott; hogy de jó lenne ezeknek az egykori hősöknek a megbököttje, lájkoltja lenni, velük egy plattformon lenni, velük együtt emlegetődni.

Olvastam egy helyen, asszociálva Ábrahámékra, a vándorló nomád ősatyáékra: „A ma embere már nem a földi vándorúton, hanem a kibertérben menetel.”

Egy olyan közegben és térben, ahol minden kicsinosított, megoszthatóan mesterkélt, vonzóan önreklámozható és dicsekvően irigyléstkiváltó.

Talán ezért is fontos volna ezekre a biblikus hősökre tekinteni, akik pont hogy nem önmagukkal dicsekedtek, akik pont hogy nem saját kiválóságukkal villogtak, akik pont hogy fel tudták vállalni a sötét oldalukat és hibáikat is, és éppen ezért lehettek és lehetnek hitelesek – még akár számunkra, a ma embere számára is.

Bibliánkban ezen nagy alakoknak a számos bűne is ott van a megannyi remek tettük mellett; nincs elmismásolva az sem, ami kevésbé fényes oldaluk volt; nincs kifelejtve az sem, amire nem lehettek ők sem büszkék.

És az a tény, hogy még ezek az alakok is hoztak hibás döntéseket az életükben, és hogy mégis ott lehetnek a hit példaképei között, az két igencsak fontos üzenetet közvetít:

Egyrészt azt, hogy bár hozzánk hasonlóan ők sem voltak tökéletesek, de Isten mégis kiválasztotta őket is, és hiszem, hogy minket is, hogy üdvözítő tervének fontos részei legyenek és mi is azok lehessünk.

Illetve másorjára pedig ez a tény azt is mutatja, hogy Isten mégis irgalmas volt ezekhez a szuperhősökként aposztrofáltakhoz, és pont hogy a hitükre való tekintettel bocsátotta meg az amúgy nekik is meglevő bűneiket.

Hogy is mondta Lutherünk rólunk, embervilágról?

Simul iustus et peccator = egyszerre igaz és bűnös.

Szóval, nekünk is, „simul iustus et peccator” mai kereszténynek is ez az óriási örömhír, mert így bizony nekem is van lehetőségem bekerülni abba a csoportba.

És nem a szuperhősök közé, merthogy nem azok és merthogy nem is az a lényeg, hanem az üdvözülők közé.

Csak ennyi kell – egy kis hit; hit az élettel kapcsolatban, és milyen érdekes a Zsidókhoz írt levél ismeretlen szerzőjének prédikációs gondolata (merthogy érdekes módon ez a levél valójában egy hatalmas igehirdetés), hit a halállal kapcsolatban is.

Hitben élni és hitben halni: egyikben sem megkeresedve, egyiktől sem félve, egyiket sem tartva kisebb vizsgának, hanem tudva, itt és egy másik távlatban is lehet Istenbe vetni ezt a bizalmat, lehet reménykedve elindulni és befejezni.

A mai ember egy globális faluban él, közben mégis be van szűkülve a saját életének időbeli, térbeli és fi zikális keretei közé. Az ősatyák ennél többet láttak. Ettől lettek hőssé, hogy volt egy „szuperképességük”: a hittel látás és a hitben járás. - írta egyik lelkészkollégám, esperesi időmben egykor volt kedves beosztottam, munkatársam.

Remélem, hogy ez a mostani idő éppen hogy megtanít bennünket újra arra, hogy fel kellene vennünk egy távolra látó lelki szemüveget, amitől megváltozik a teljes látásmódunk, mert elkezdjük látni a részleteket is és az összefüggéseket is.

Talán ettől a vírustól és amit ránk zúdított, meglátjuk, hogy egy sokkal nagyobb történetnek a részei lehetünk.

Hogy Istenünk ránk is szerepet osztott abban a hatalmas ívű eseménysorban, amely ívnek a tetején a krisztusi kereszt áll, mint az isteni dramaturgiának az abszolút csúcspontja.

Adolf Schlatter híres XX. századi német teológus gondolatát hadd citáljam ide:

„A hit annyit jelent: nem nézek vissza arra, amit el kellett engednem. Hinni annyit tesz: készséggel leszek idegen ebben a világban. A hit azt jelenti: örvendező reménységgel látom, ahogy Isten városa megnyílik előttem.”

Ez a mostani a vasárnap az örvendezés – Jubilate vasárnapja.

Annak az ünnepe, hogy van okunk örvendezni.

Van okunk, mert Isten tenyerén vagyunk, mert Isten életszemléletébe ágyazódhatunk bele, mert Ő élhet bennünk, mert az Ő értünk tett megváltói tette megszülheti bennünk az édesanyai szeretetethez talán leghasonlóbbat.

A legnagyobb Isten iránti elkötelezettségünkről, amit mondom, akár hitnek is nevezhetünk, ma is úgy tanúskodhatunk, hogy ebbe bele lehet kapaszkodni.

Hogy vannak dolgok, amiket ugyan nem látunk, ahogy azt a kis átkozott vírust sem látjuk szabad szemmel; ugyanakkor mégis tudjuk, hogy van, létezik.

Előbbi életünkre, utóbbi a pusztulásunkra.

Jó valamiben hinni anélkül is, hogy a szemünk láttára az beteljesülne, ahogy anyukánk is hitt sokszor bennünk.

Jó hinni Jézusban kompromisszumok nélkül, és az élet nagy vizsgáinál Őt kérni, Őt hívni, Őt követni, Őrá hagyatkozni, Bele kapaszkodni; és engedelmeskedni Neki még akkor is, amikor nem igazán logikus, vagy akár még egyenesen veszélyes is.

Megváltó Urunk erre hív minket ma is, hogy hitben járjunk, ne pusztán csak látásban.