2020.07.05.

Róm.2,14-24

Mert, amikor a pogányok, akik nem ismerik a törvényt, természetes eszük szerint cselekszik azt, amit a törvény követel, akkor ezek a törvény nélküliek önmaguknak szabnak törvényt. Ezzel azt bizonyítják, hogy a törvény cselekedete be van írva a szívükbe. Erről lelkiismeretük és egymást vádló vagy éppen védő gondolataik együtt tanuskodnak majd, azon a napon, amelyen megítéli Isten az emberek rejtett gondolatait az én evangéliumom szerint Krisztus Jézus által. Ha pedig te zsidónak nevezed magadat, aki a törvényre hagyatkozol, és az Istennel dicsekszel, és ismeres az ő akaratát, és meg tudod ítélni, mi a helyes, mert megtanultad a törvényből; és meg vagy győződve arról is, hogy te a vakok vezetője vagy, meg a sötétben járók világossága, az oktalanok nevelője és a kiskorúak tanítója, mivel tied a törvényben az ismeret és az igazság teljessége: ha tehát mást tanítasz, magadat nem tanítod? Aki hirdeted, hogy ne lopj, lopsz? Aki azt mondod, hogy ne paráználkodj, paráználkodsz? Aki utálod a bálványokat, templomrabló vagy? Aki a törvénnyel dicsekszel, a törvény megszegésével gyalázod az Istent? Bizony „miattatok káromolják Isten nevét a pogányok között”, úgy, amint meg van írva.

„Kétségtelenül keresztény lennék, ha a keresztények a nap huszonnégy órájában végig azok volnának.” - ezt a nem kevés egyház- és hívőségkritikával megfogalmazott nagy igazságot Mahatma Gandhi mondta annak idején.

Bizony, nem lényegtelen dolog, hogy mi is látszik rajtunk, keresztyéneken; mi az, amit sugárzunk magunkból és mi az, amire szinte csettintenek egyet az embervilág még enm hozzánk tartozó tagjai, és azt mondanák erre, hogy na ez igen!

Ilyennek kell lennie egy hívőnek!

Ez ám aztán a hiteles életpélda!

Az elmúlt héten a cölibátusból a családi élet fele hajló, éppen ezért kiugrott (mondhatni) sztárplébános esete mélyen megértintette a vallásos köztudatot.

A liberálisabb oldal üdvözölte ezt a lépését, mondván, hogy végre valaki, aki felvállalja azt, hogy nem tud papi nőtlenségben élni úgy, hogy folyamatos lelkiismereti krízist okoz neki e világi létünk egyik legnagyobb áldása, a szerelem.

A konzervatívabb oldal ugyanakkor kiakadt, és kígót-békát kiabáltak a kilépett lelkészre; és minden mondatát, amivel amúgy mentegette magát, górcső alá véve megkritizáltak.

Hétfőn, a dörgicsei gyerektáborban egy kis interjút csináltak velem a gyerekek.

Az egyik tüneményes fiatalember megkérdezte, hogy miért nem nősülhetek meg papként? - merthogy neki az anyukája azt mondta, hogy a papok nem házasodhatnak.

Nos, igen, ki kellett ábrándítanom, felcsillantva a karikagyűrűmet, hogy én bizony házas vagyok; ő pedig kikerekedett szemekkel hallgatta meg a különbséget a katolikus és protestáns papság között; az egész egyháztörténeti hátterét, a cölibátus kialakulásának a sztoriját és a kiátkozott ágostonos szerzetes Luther házasságra lépését 1525-ben Bora Katalinnal, az amúgy kiugrott apácával.

Felvetődhet a katolikus plébános testvér (vagy ahogy ő írta alá az elköszönő levelét), egy ember kapcsán; illetve a sajátos, rólunk lelkészekről szóló köztudat kapcsán is a külvilág számára olyan fontos kérdés: nos, akkor milyen a hiteles keresztyén élet?

A titkolózó, mégis csináló?

A szerelmessé soha nem váló?

A családdal háttérrel, annak örömeivel és kihívásaival magtalpalt?

Igen, roppant érdekes, hogy a külvilág általában az ilyen felszínes, de számukra a rólunk, hívő emberekről leginkább feltételezett vélemény-rendszerük alapján írnak le és „írnak le” bennünket.

Hogy számukra az a lényeg, hogy vajon mi tűnik ki, mi látszódik meg belőlünk; mennyire hiteles az, ahogy élünk, szólunk és cselekszünk; hogy mitől vagyunk az ő szemszögükből nézve valóban hiteles keresztyének.

Ma tényleg nagy divat lett a hitelességről szónokolni, és valóban nagy igazság is van benne, hogy ez ennyire fókuszpontba került.

Elvégre, gondoljunk csak bele, hogy még a sajátos képmutatásról szóló közmondás is pont velünk példálózik, minket hívő embereket, azon belül is minket lelkészek állít pellengérre; miszerint: bort iszik, de vizet prédikál.

Ki a valóban hiteles keresztyén ezek után? - teszi fel mai igénkben Pál is a kérdést.

Az, aki zsidóból lett keresztyénként a törvény mindenféle ismeretével megtalpaltan lépett be a római közösségbe?

Az, aki pogányból lett keresztyénként a szívébe írt törvény értelmében alkotta immár a főváros keresztyén gyülekezetének a magját?

Az, aki talán nem is mondja magát Krisztus-hívőnek, de ezerszer szebb, jobb, hasznosabb és igazabb szavai és tettei vannak, mint annak, aki magát pedig keresztyénnek tartja?

A szentfazék, vagy legalábbis annak tartott-mondott a hiteles, vagy pont hogy a túlzottan evilági? - hogy egészen kikarikírozzam a kérdéskört.

Bizony, be kell látnunk, amikor a hitelesség teológiáját manapság olyan előkelő helyre tesszük a közgondolkodásban, de még a berkeinken belüli gondolkodásmódban is; hogy igazából egyikünk sem üti meg a szintet.

Hogy valójában abszurd Gandhi elvárása, merthogy egyikünk sem fog tudni ennyire jó és tökéletes lenni; és éppen ezért egyikünkre sem lehet ráfogni, hogy ő maga a szent és minden tekintetben követendő példa.

Az igazságok relatív világában, a megítélés megannyi szemszögét tekintve, a skatulyák, sztereotípiák és előítéletek büvöletében élve egyáltalán nem könnyű azt állítani, hogy akár egyikünk is hiteles lenne.

Ha csak azzal nem, hogy épp ezt hangsúlyozzuk, pont hogy a megváltásra szorultságunkat tesszük célponttá, pont hogy arról szólunk, hogy mi magunk mennyire rászorulunk az égi kegyelemre.

Talán hitelességnek, a valódi hitelességnek éppen ezért én pont ezt nevezném keresztyén szemszögünkből, ezt a lényeg- és ember, ön- és Istenlátást.

Azt, hogy tudjuk, hol a helyünk; azt, hogy semmivel sem tartjuk magunkat különbnek, sőt, sok tekintetben még akár rosszabbnak is, mint a nem hívő testvéreinket.

És igen, ezt az álláspontot lehet vádolni azzal, hogy milyen egy flusztrált lét ez, milyen állandó bűnlátó, állandó gyónó, állandó önmarcangoló létforma ez (ahogy Pál mondja az eredeti görög szövegben: „morfózis”); de ettől még be kell látni, hogy akár akarjuk, aká rnem, a tökéletesség, de még a hívői tökéletesség legkisebb csírája is igencsak messze áll tőlünk.

Nem mintha nem akarnék arra törekedni, nem mintha nem szeretném azt elérni, nem mintha ne az lenne a célom.

De nem megy – egyedül legalábbis nem.

Csak az egyedül hiteles, csak az egyedül minden égit beteljesíteni tudó, csak a tökéletes Istenfiú és emberfia Jézus az, aki elmondhatja magáról minden tekintetben, hogy igen, Ő aztán igen!

Ő megtette, Ő kimondta, Ő úgy élt, Ő olyan volt!

Még úgy is, hogy amúgy a kortársai közül a bigott vallásoskodók pont hogy az ellenkezőjét híresztelték róla.

De Ő ezzel mit sem törődött, mert nem az emberi hitelesség mércéje szerint, hanem az isteni hitelesség rendszere értelmében gondolkodott, szólt és cselekedett.

Ha hitelesség teológiájáról egyáltalán beszélhetünk, akkor arról csak úgy szólhatunk, mint nem a mi, hanem mint ami Krisztus hitelességének teológiája.

Ettől még persze joggal várja el tőlünk a világ, hogyha már Őt, Urunkat szánkra vettük és szívünkbe hordozzuk, akkor már az Ő Isten-képűsége látszódjék is meg rajtunk.

Nem véletlen mondta azt annak idején a Hegyi Beszédben: „Úgy ragyogjék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteitek és dicsőítség a ti mennyei Atyátokat!”

Csak a hiteles Jézust mutató hívő lesz hitelessé, csak a Krisztusközpontú egyház marad meg valóban annak.

A hitelesség szóban egyaránt ott cseng a számunkra oly fontos kategória, a hit szava is; de ott van benne a nem mindig szimpatikus, de azért a gazdaságot nemcsak Széchenyi bölcs írása miatt előbbre vívő hitel kifejezés is.

Az a hiteles, akinek látható a hite, akinek testet ölt a bizalma, akinek nemcsak nagy szavai, de a tettei is ezt bizonyítják.

Az a hiteles, akitől bátran lehet jót, szépet, bölcset és istenit hitelezni, mert nem csap be, nem vág át, nem követel többet, mint ami jár.

Megszégyenítő gondolatok hangoznak ma el Páltól, és megszégyenítőnek ható gondolatokat hirdetek én is ma innen a szószékről – pedig nem azok.

Csak helyretevők, csak elgondolkoztatók.

A megszégyenülés máshonnan jön, másképp ölt testet.

Az abban van, amikor nálunk keresztyénibb az, aki amúgy nem is vallja ezt a hitet – na, ez az igazi megszégyenülés.

Nem én vagyok a több, a nagyobb, a hatalmasabb, a jobb másoknál, azoknál, akik nem így vélekednek; hanem Krisztus nagyobb mindeneknél, náluk is, nálam is.

Az én jó dolgaimnál is, az én elrontott dolgaimnál is, az én átlátszó dolgaimnál is, az énbelém vetített és tőlem elvárt dolgaimnál is.

Lehet ránk kígyót – békát kiáltani.

Talán meg is érdemeljük sokszor.

Lehet fejüket csóválni miattunk.

Talán ki is próvokáljuk azt.

De az biztos, hogy Urunk igazi lényére, emberszeretetére és megváltó tettére nem lehet.

Ezért kell Őt így, ilyenként és ily módon képviselnünk, és akkor mindentől függetlenül, mindenféle megítéléstől mentesülten Ő fog dolgozni bennünk, rajtunk és általunk.

Márpedig annak meglesz a sikere, meglesz az eredménye, meglesz a hatása és meglesz a befolyása.

Nem fogok tudni soha a nap 24 órájában jó keresztyénnek lenni; nem fogom tudni soha azt megmutatni én, hogy miért is érdemes a mi utunkat követni; miattam nem lesz senki keresztyénné, bármennyire is hívője, papja vagyok Urunknak.

Egy valami tesz azzá, Ő.

Egy valaki lesz bennem hitelt érdemlővé, és ezáltal átütő erőt sugárzója, az pedig Ő, a mi Urunk, Jézus.