Background Image

2020.07.12.

1.Pt.2,9-10

Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok.

 

Elmondok egy „műhelytitkot”, Testvérek!

Minden istentisztelet előtt, miután előkészítem az ilyenkor szokásos dolgokat, kinyitottam, gyertyát gyújtottam, villanyt kapcsoltam, az énekszámokat, az újságokat és a szükséges könyveket, papírkáimat kiraktam, a hangosítást bekapcsoltam, az oltárképet lelepleztem, vagyis a védővásznát leengedtem, stb..., stb...; nos, mindenezek után, amíg még nem jönnek a testvérek, és nem kell még így köszönteni Önöket, bevonulok a sekrestyébe, és a Luther kabát hosszadalmas begombolgatása közben a következő imádságot mormolom el magamban:

„Uram, Istenem! Te a keresztségben papoddá tettél engem az egyházban, de látod, mennyire alkalmatlan vagyok ilyen nagy és nehéz szolgálatra. Ha nem segítettél volna, már régen elrontottam volna mindent. Ezért Téged hívlak segítségül. Örömmel állítom szolgálatodba szívemet és számat. Taníts, hogy taníthassam népedet! Segíts, hogy segíthessek. Bocsáss meg, hogy megbocsássak. Add számba szavadat. Segíts, hogy igédet szüntelenül szívemben forgassam, és elmélkedjem rajta! Tégy követeddé, Uram, és semmiképpen el ne hagyj, mert ha magamra maradok, hamarosan elrontok mindent. Ámen.”

Nem árulok zsákbamacskát, ez az ima Luther Márton sekrestyeimádsága, amelyet minden istentisztelete előtt ő maga is elmondott.

Talán nem is képzelik rólam, de bizony minden alkalom előtt bennem van egy szent izgalom, amit ezzel az imádsággal is igyekszem oldani.

Nekem ez az ima az, amely talán a leggyakorlatiasabban kifejezi, hogy mi is a hivatásom.

Hogy a papságba tartozhatok, hogy lelkész lehetek, hogy Isten igéjével sáfárkodhatok, hogy tartozhatok valahová, egy közösséghez, annak egyik tagjaként, immár 3 éve megválasztott és beiktatott lelki vezetőtökként.

Nagyon jó érzés tartozni valahová!

Tartozni egy családhoz, tartozni egy településhez, tartozni egy baráti körhöz vagy egy rokonságba.

Milyen jó, hogy mi mind nyájan idetartozhatunk, a lutheri egyetemes papság elvének értelmében mindnyájan tulajdonképpen „királyi papságként”.

Egy társaságba tartozunk.

Ahogy Péter apostol mondja, egy választott nemzetség tagjai vagyunk.

Mégpedig egy egészen különleges nemzetségé.

Egy olyan nemzetségé, akik elmondhatják magukról, hogy Istenhez tartoznak, a protestantizmushoz tartoznak, az egyházhoz tartoznak, ehhet a gyülekezethez tartoznak.

Egy olyan nemzetségé, amely (hogy is mondta Péter?): „választott”, azaz nem véletlenszerűen jött össze, nem csak úgy összeállt, nem egyszerűen belső indíttatásból idevergődve itt bekapcsolódtunk, hanem választottak vagyunk.

Valaki azt akarta, hogy mi itt legyünk.

Egy olyan nép tagjai legyünk, amely hasonló ugyan, mint egy sportszövetség, mint egy szakszervezet, vagy mint egy párt, mint egy egylet vagy mint egy egyesület, szövetség; de valahogy mégis messze több ennél.

Valami összeköt minket, és nemcsak valami közös dolog szeretete, ami miatt bárhova amúgy bekapcsolódhatunk, ahol azt a dolgot velünk együtt közösen szeretik, használják, kötődnek hozzá.

Nem a mobilszolgáltatónk közös,bár sokunkkal egy flottában vagyunk.

Nem is a zenei ízlésünk egyforma.

Nem ugyanazt a magyar, török, német, amerikai vagy brazil sorozatot nézzük.

Nem a márkahűségünk tesz minket egy csapattá.

Tartozom valahová, vagyis inkább Valakihez.

Egy olyan erőforráshoz, egy olyan égi baráthoz, akinek szeretetének bűvkörében élhetek, és a tőle kapott feladatokkal felvértezve élhetem, tehetem, végezhetem az életemet.

Azt szokták mondani, hogy mutasd meg a barátodat, és akkor megmondom, hogy ki vagy!

Nos, a mi égi barátunk az életét is odaadta értünk, mi Őhozzá tartozunk.

Tanítványa, barátja, testvére és Mennyei apjának gyermekei vagyunk.

Odatartozunk a Szenthez, ahhoz, aki átjár, aki megtart, aki megvált minket.

A Pásztorhoz és nyájához tartozunk.

Tartozunk Hozzá, mert sokkal tartozunk neki.

Olyan sokkal tartozunk, ami számunkra kifizethetetlen.

Tartozunk gesztusokkal.

De semmiképpen sem csak luther-rózsás vagy keresztes jelvénnyel a zakóm hajtókáján.

De még csak nem csupán a bibliaolvasással, nem csak a keresztelővel, nem csak a hittannal, nem csak a mások gondviselésével.

Nem csak a kereszt jelével a nyakláncunkon vagy a halacskával az autónkon.

Hanem szeretettel tartozunk.

Önátadással.

Neki vagyunk papjai, az Ő küldöttei vagyunk.

Fogyasztói társadalmunkban az egyház, a közösség soha nem lehet csak hallgatói, fogyasztói gyülekezetté, hanem muszáj, hogy mindenki a maga módján, a maga helyén, a maga dolgaival, a maga hitével, a maga képességeivel és a maga hivataásával legyen követője, képviselője, szolgálattevője.

Fogyasztói csoportosulás helyett olyan jó látni amúgy rajtunk, a mi közösségünkön, hogy szolgáló közösség vagyunk.

Hogy nemcsak a papunk csinál mindent, hanem nálánál egy csomó dologhoz sokkal jobban értően és az ő szolgálatát is segítve mi megtesszük azt, ami mi tehetünk meg, ami a mi dolgunk és a mi feladatunk lehet.

Mi itt mind az Ő országának helyi képviselete vagyunk.

Én itt is, most is őt „testesítem” meg, de ti mindnyájan ugyanúgy ezt tehetitek, ittbent is és aztán odakint is.

A múlt héten hallottam egy riportot arról, hogy mi várható a vírushelyzet és a különös karanténunk után.

Vajon, milyen lesz az az „új normális” élet, ami majd vár ránk, hogyha véget ér tényleg ez az időszak, ha egyáltalán végetér.

A neves riportalany biztosra állította, hogy az élet már biztos nem lesz ugyanolyan, mint amilyen régen volt, és azt is mondta, idézem kb. szó szerint, ahogy legalábbis emlékezem erre a gondolatsorár: „Vagy legyengülve, és sokkal gyengébben kerülünk ki ebből a mostani helyzetünkből, vagy erősen, sokkal inkább megerősödve.”

Sokat motoszkált azóta ez a gondolat a fejemben, a vajon legyengülve vagy megerősödve kerülünk-e ki ebből a megpróbáltatásból, de akár az életünk bármilyen helyzetéből?

Márciusban azt éreztem, legalábbis az első hetekben, hogy még mindenki sokkban volt, és senki nem tudta, köztük amúgy én sem, hogy na, akkor most mihez is kezdjek, mit csináljak és azt hogyan csináljam.

Aztán a világ eléb gyorsan feléledt, mindenki új terveket szőtt, nálunk is hamarost megindult az online gyülekezeti élet.

Örömmel és lelkesedéssel tapasztaltam, hogy mennyire bőséges a lehetőségek száma, amilyen módokon tarthatjuk egymással a kapcsolatot, hogy nem álltak le az istentiszteletek, hogy továbbra is rendszeresen tartottunk lelki alkalmakat.

A saját fejlődésem érdekében is nagy terveket szőttem: minden héten elolvasok még egy könyvvel többet az eddiginél, még jobban ráállok a dualingos angol-nyelvtanulásra, igazából egyet nem fogadtam meg, hogy tőlem igencsak szokatlan módon sportolni is elkezdjek.

Gondoltam, ha mindezeket tartom, valamint új, jó szokásokat alakítok ki, akkor az lesz majd az igazi győzelem e szemtelen vírus felett.

Érdekes módon ezek a jó szokások többé – kevésbé meg is maradtak, mégha a lelkesedés alább is hagyott, ugyanakkor az Istennel való egyéni és online közösségi kapcsolódásom nemhogy legyengült volna, hanem még inkább megerősödött.

Így utólag hallatlan örömmel töltött el, hogy milyen jó volt abban helyzetben is megtapasztalni azt, hogy együtt egy közösség vagyunk, hogy egy közösséghez tartozom, hogy válaszott nemzetség és királyi papság tagjai lehetünk együtt közösen.

A Facebookon láttam néhány hete egy küolönleges karikatúrát, amin Isten és a Sátán beszélgetnek egymással.

A Sátán kárörvendve konstatálja és dicsekszik Istennek, hogy a vírushelyzettel sikerült elérnie, hogy bezárjanak a templomok.

Isten pedig válaszul csak annyit mondott, hogy cserébe viszont minden háztartásban megnyílt egy új templom.

Ezt éltem meg én is, hogy akár itt vagyunk újra a templomunkban, akár otthonunkat változtattuk azzá, remélem, nemcsak a karantén alatt; az isten-tisztelet nincs egy bizonyos címhez vagy helyrajzi számhoz kötve, hanem mindenki itt vagy az otthonában éppúgy, egyedül vagy éppen a családjával együtt részt vehet számos lelki istentiszteleten, és így lehetünk tagjai a láthatatlan egyháznak.

Hiszem, hogy éppen ezért még a messze nem lecsengett, sőt talán újra visszatérő jelenlegi helyzetünket egy olyan áldott állapotnak is tekinthetjük, ami erőssé tesz minket, és rámutat, hogy hova és főképpen, hogy Kihez tartozunk.

És ha majd az „Új normálisba” térünk vissza, akkor egy „jobb normálissá” tegyük azt.

A múlt héten hunyt el Ennio Morricone, számos kiváló film talán még kíválóbb filmzenéjének a szerzője.

Nekem azért tetszenek a zenéi leginkább, mert olyan, addig mellőzött hangszerek használatával hozott létre maradandót, mint a szájharmonika, a harang vagy az elektromos gitár, amelyeknek zenei rendszere és megszólalása nemcsak a történet aláfestésére vagy a hangulat fokozására szolgálnak, hanem fontos dramaturgiai szerepük is van.

Vajon az élet nagy megkomponált és leforgatásra váró filmjébe mi milyen extra megszólalásokat, felcsendüléseket, zörrejeket és hatásokat tudunk kelteni?

Vajon a nagy egészben minekünk van-e, lesz-e nemcsak a sors aláfestésére vagy a hangulat fokozására megnyilvánulásunk, de lesz-e dramaturgiai szerepünk is?