2020.08.23.

Mt.6,12.,14-15

és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; ...

Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.

Hogyan?

„Megbocsátani annak, aki ilyen mélyen bánatot okozott? Fogalmad sincs, hogy ez nekem mennyire fáj. Miért kellene megbocsátással fordulnom afelé, aki az egész életemet tönkretette és a számomra legfontosabb elvette tőlem?” - ezeket a felhorkanó, felháborodott és teljesen érthető kérdéseket egyik kedves ismerősöm zúdította rám akkor, amikor szerettem volna egyrészt vigasztalni, másrészt továbbsegíteni akkor, amikor a gyermekét, aki amúgy szabálytalanul motorozott, elsodorta egy autó, és a fiú belehalt a sérüléseibe.

Teljesen megértem, hogy így érez, feleltem.

Én sem tudom, hogy hogy reagálnék egy ilyen helyzetben, ha engem érne ilyen tragédia.

Ugyanakkor talán elgondolkodott azon, amit mégis mondani igyekeztem neki; amelyben igencsak rövid tömörséggel három választ is igyekeztem adni, amely – reményeim szerint – segítette a gyászában, segített az elviselésben és talán segített a továbblépésben is.

Az első válaszom persze a talán nagyon is csöpögősen hangzó papi feleletem, ami tényleg nem tud mást mit hinni és sugározni, mint azt, hogy azért kell az embernek másokkal is megbocsátónak lennie, merthogy az Isten is mindig kegyelmesen és megbocsátóan állt hozzá az emberhez, mégpedig minden emberhez, így a sértő és a sértett félhez is.

Nem jutott eszembe más mondat, mint az, amit egykor egy amerikai keresztyén indíttatású filmben hallottam, és igencsak eszembe vésődött:

„Soha nem kell senkinek többet megbocsátanod, mint amennyit Jézus már megbocsátott neked.”

Tudom, hogy a legnagyobb bajok között nem igazán nagy vigasz, sőt, talán már egyenesen megbotrákoztató kijelentés is az, amit ebből kifolyólag aztán megállapíthat a hívő ember magára és másokra nézve egyaránt; miszerint azért azt erősen át kellene mindenkinek gondolnia, hogy mi sem mindig azt kaptuk Istentől, a sorstól vagy az élettől, amit amúgy megérdemeltünk volna; hanem ennél messze több jót, mondhatni jobbat is.

Egészen leegyszerűsítve azt tudom mondani, hogyha Isten ennyire kegyelmes volt hozzád, akkor te is légy kegyelmes másokhoz.

A második válaszom is viszonylag egyszerű felelet volt ennek a jogos sérelmekkel bíró ismerősömnek, és ebbe valójában mégcsak a teológiát sem kell belekeverni, elég némi egyszerű pszichológiával a kérdéshez hozzáállni.

Azt mondtam neki, hogy: „Meg kell bocsátanod, mert amúgy ennek az alternatívának a másik lehetősége nem más, mint a keserűség!”

Pár hete olvastam egy cikket arról, hogy nem britt, hanem német tudósok azt állították, hogy a neheztelés a legegészségtelenebb érzelem.

Hogy a neheztelés valójában ugye nem annak fáj, aki a tárgya, hanem aki ennek az alanya.

Azaz mindig jobban fáj neked, ha neheztelsz, mint amúgy bárki másnak!

Ja, és a neheztelés egy fikarcnyival sem változtatja meg a múltat, és egyáltalán nem fogja megoldani a problémákat sem.

És még csak nem is fogod jobban érezni magadat tőle, sőt valójában csak rosszabbul, sokkal rosszabbul.

A múltkori sorozatos bibliaolvasásom során került szemem elé a Zsidókhoz írt levél 12. fejezetének a 15. verse, amely arról szól:

„Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön.”

Szóval, ha nem akarsz gyomorbajos lenni, összeszorult nyavalygó szívű lenni, folyamatosan derékfájós lenni, akkor néha el kell tudni engedni a dolgokat; nem pedig magadban rágódni mindenen, ami aztán kikezdi a saját életedet is.

Az elfolytás, a magunkban tartás, az el nem engedés, a folyamatos rossz érzés nem egy nem két pszichoszomatikus alapú betegség okozója.

Szóval, hogyha azt akarod, hogy könnyebb legyen a saját életed, akkor légy annyira önző a magad érdekében, hogy képes vagy megbocsátani, nem évekig – évtizedekig a sérelmeket magadban hordozni.

Mert valójában te méssz rá arra, hogy ezek ott rágják belülről, alattomos kórként, sokszor burjánzó kórként az életedet, a kapcsolataidat, az embertársi közösségeidet.

És a harmadik válaszom pedig az volt ezen ismerősöm felé, ami már – bevallom – ismét nagyon papos felelet:

Kegyelemmel kell fordulnod mások felé, mert hogy alapvetően Isten is ezt várja el tőled.

„Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” - mondja mai igénkben Jézus a Hegyi Beszédben, mintegy a Miatyánk ezen kérését értelmezendő.

Valójában Urunk ezzel azt akarja mondani, hogy nem kaphatunk olyasmit, amit mi magunk nem vagyunk képesek másnak adni.

Ezt a harmadik gondolatot nem magamtól találtam amúgy ki, hanem a metodista felekezetű testvérek híres vallásalapítójáról olvastam a következő mondatot.

John Wesley azt mondta egyszer egy olyan embernek, aki hozzá fordult ezzel a kínjával, hogy ő mennyire képtelen az ellene vétkezőknek megbocsátani:

„Akkor én remélem, hogy Ön soha sem vétkezett. Mert amikor Ön nem bocsát meg, felégeti azt a hidat, amin Önnek kell áthaladni.”

Egészen nyakatekertnek tűnik az a teológiai tovább-gondolása ennek a kérdéskörnek, amikor egészen egyszerűen azt merem állítani:

Ha azt mondod, hogy sohasem bocsátasz meg valakinek, aki valamit ellened elkövetett, és még amúgy akár bocsánatot sem kért tőled, de jó esetben akár még azt is megtette; szóval, ha sosem bocsátasz meg a másiknak, akkor, remélem, tisztában vagy azzal, hogy ezek szerint te azt hiszed magadról, hogy te sohasem nem vétkezel.

Amikor te nem bocsátasz meg másoknak, akkor úgy állítod be a helyzetet, hogy majd neked sem fognak megbocsátani.

Mert Isten azt mondja, hogy a jövőben bizony, hidd el, lesz olyan, amikor neked is igencsak szükséged lesz a megbocsátásra.

Merthogy ha te elvárod, hogy te is kapj bocsánatot, Istentől – embertől; és ha még úgy is érzed, hogy te soha nem fogsz tudsz igazán megbocsátani, akkor is tedd meg, merthogy egyszerűen csak ez a helyes.

Semmi túlideológizálás, semmi megindoklás, egyszerűen csak az van ebben, amit a szülők szoktak mondani a gyermeküknek, amikor az valamin folyamatosan nyvalyog, hogy miért vagy ez így, hogy miért kell ezt íg csinálnia, és a többi... - szóval, ilyenkor jön az az egyszerű szülői válasz: Csak.

Néha nem kell ennél több indok.

Nem értjük, miért van így; nem is fogadjuk valójában el válaszként, de beleágyazódunk, beletörődünk, és tudjuk a lelkünk mélyén, hogy mégiscsak ezt kell csinálnunk, és nem másért, mint azért, mert a mi mennyei Szülőnk éppúgy javunkat akarja, mint a szüleink.

Egy nem más, mint egyszerű bizalmi viszony, minden kamaszos lázadás, dohogás, nyavalygás és értetlenkedés ellenére.

Csak.

Igyen, talán sokaknak pont azért megy igencsak nehezen a megbocsátás, mert nem érzik azt úgy, hogy nekik is megbocsáttatott.

Pedig igen.

Ezért aztán érdemes lenne kiimádkoznod, testvér, magadnak a szabad és megkönnyebbült szívet.

A megbocsátás egy kétirányú út.  

Ne várd el másoktól, hogy megbocsássanak neked, ha te nem akarsz megbocsátani nekik.

Alapvető biblikus igazság ugyanis az, hogy amint vetsz, úgy aratsz.

Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát – mondja bölcsen ezt meg a magyar mondás.

Csak remélni tudom, hogy ez az illető a válaszaimból megértette a megbocsátás lényegét, ahogy azt is remélem, hogy ezt az esetet hallva, így prédikációvá kidolgozva, ti is, testvérek, magatokkal viszitek ezt.

Ha valaki nem tud megbocsátani, akkor arról az emberről úgy gondolom, hogy nem értette meg, hogy mi is igazából a megbocsátás.

Ha viszont megértjük, hogy mit jelent megbocsátani, akkor viszont már biztosan képes leszel rá meg is tenni.

Sok mítosz áll az utunkba, amelyek miatt nem vagyunk hajlandóak megbocsátani.

Például, itt van három nagy tévhit a megbocsátással kapcsolatban:

A megbocsátás nem egyenlő:

- a megbántás komolyságának lekicsinylésével.

A megbocsátás ugyanis egy óriási dolog!

Megbocsátani valakinek nem azt jelenti, hogy az okozott sérelem nem fáj.

- aztán a megboscátás nem egyenlő a bizalom azonnali helyreállításával.

A bizalom újraépítéséhez igenis bizonyos időre van szükség.

Ha az emberek megsértenek téged újra és újra, a Biblia azt mondja, köteles vagy megbocsátani nekik, de nem vagy köteles azonnal bízni bennük.

- és végül a megbocsátás nem egyenlő a kapcsolat változtatás nélküli ugyanolyan folytatásával.

A megbocsátás nem ugyanaz, mint a kapcsolat újraegyesítése.

A megbocsátás az, amit te reagálsz a megbántásra.

Ahhoz viszont, hogy a kapcsolat végül teljesen, persze másképp újra felépüljön, ahhoz a megbántódnak három dolgot azért meg kell tennie: megbánni, ahol lehetséges kárpótolni, és újraépíteni a bizalmat egy bizonyos időn belül.

  És hogy ezt meg tudja tenni, ahhoz belőled kell erőt merítenie, akár a te Isten-hitedből is.

Itt az ideje megbocsátani azoknak, akik megbántottak téged, mert neked is szükséged lesz mások megbocsátására a jövőben – így hát ne tartsd vissza azt, amire hamarosan neked is szükséged lesz.