2020.09.06.

Lk.6,43-49

Nem jó fa az, amely rossz gyümölcsöt terem, és ugyanúgy nem rossz fa az, amely jó gyümölcsöt terem. Mert minden fát a maga gyümölcséről ismernek meg. Hiszen tüskebokorról nem szednek fügét, csipkebokorról sem szüretelnek szőlőt. A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, a gonosz ember pedig a gonoszból hozza elő a gonoszt. Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj. Miért mondjátok nekem: URam, URam – ha nem teszitek, amit mondok?

Jézus korának, az amúgy magukat kegyesnek tartó zsidó csoportosulásával, a farizeusokkal gyakran konfliktusba került; mert látta rajtuk és leleplezte őket, hogy milyen rendkívül látványosan imádkoznak, csak hogy azt lássák az emberek; hogy milyen iparszerűen cselekszik a humanitárius szolgálatukat, csak hogy kaphassanak dicséretet; és hogy mindenki szeme előtt milyen mélyen böjtöltek, csak hogy mindenki megcsodálja őket, az elkötelezettségüket és a hitvilágukat.

Jézus ezekre válaszként azt mondta: aki azért és úgy teszi a jót, hogy abból bármikor is majd hasznot is húzhasson – akár Istentől, akár emberektől; nos, az ilyen ember tulajdonképpen már meg is kapta a jutalmát Isten vagy az emberek vállveregető dicséretében, így ettől kezdve ne várja el, hogy még extra juttatásban is részesüljön.

Ha meg csak azért teszi a jót, hogy aztán abból evilági haszna legyen; pedig egyáltalán nem úgy gondolkodik, nem úgy hisz, nem úgy él, amit mutat, csak tudja, hogy így kellene gondolkodnia, hinnie és élnie a mások szemében; nos, azokra meg Jézus egyenesen ráhúzza a megdöbbentő vizeslepedőt, mint értékítéletet: ezek a képmutatók.

Jézus nem volt báránybőrbe bújt farkas, mindig is megmaradt szelíd és alázatos, ártatlan báránynak: az Isten bárányának; sőt, amikor megalázták, megverték, gúnyolták, valamint királykarikatúrát csináltak belőle, még akkor is megőrizte ezt a valódi bárány lelkületét.

Nem játszotta meg magát, hogy megszabaduljon.

Nem lett farkassá, hogy marcangolóira visszaharapjon.

Pedig ott a kereszt körül szinte csak farkasokat lehetett látni, mégpedig olyanokat, akik már nem is leplezték el önmagukat, szándékukat és gyűlöletüket, akik már be sem öltözködtek a megjátszás bárányruhájába, álarcába és maszkja, jelmeze, kellékei mögé, csak hogy szebbnek vagy békésebbnek lássanak és abban tetszeleghessenek.

Nem egy régmúlt világ kegyetlen, barbár meséje ez; nem valami olyasmi, amit hollywoodi technikával Oscar-díjasan filmvászonra lehet vinni, hogy valamiféle hatásvadász borzongás járja át az embert.

Nem, ez az élet szomorú tapasztalata, hogy amíg az ember pozícióban van, addig a háta mögött mesterkednek magukat megjátszva; amikor pedig mélyponton van, akkor kimutatják a foguk fehérjét, sőt vicsorítását.

Ijesztő egyidejűség ez az egykoron volt kor világának embereivel; olyan egyidejűség, amely minden korban és  helyzetben nekünk szegezi a kérdést: Ember, vallj színt, válassz: ki és milyen vagy valójában?, mit játszol meg?, miben mutatod másnak magadat?, milyen a valódi éned?

Jézus nagyon is jól tudta, hogy ilyen a világ és ilyen az ember: éppen ezért jött el, hogy ebből megváltson.

Nagyon is jól tudta, hogy amíg népszerű, addig lesznek követői, aztán hamar elmarad mellőle az a sokaság.

Nagyon is jól tudta, hogy az embervilág kétszínű, még Istenével szemben is; még a szeretteivel szemben is; de sokszor még önnön magával szemben is – bevallva, bevallatlanul, látva magán vagy már azon észre sem véve.

Jézus tudta, hogy ilyen a világ, ilyenek még a tanítványok is: de mégis, még így is és még ilyeneknek is megismerve őket felkészítette az övéit erre a kihívásra.

Arra, hogy kik ők; arra, hogy milyen a világ; arra, hogy mit tesznek majd ők és hogy mit tesznek majd velük.

Urunk nyíltan beszélt arról, hogy a tanítvány élete nem lesz egy sikersztori, mert Ő nem akar megtéveszteni minket.

Sőt, még azt is megmondta előre: elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé – bizony, farkasok táncolók világban élünk ma is.

Magunk is átéljük, milyen gyakran leszünk hasonlóvá nemcsak a mesebeli 7 kecskegidához, akiknek pedig jóelőre szólt édesanyjuk, hogy nehogy beengedjék otthonukba a csalárd, behízelgő, becsapó farkast, amíg ő távol van, mert az szőröstül-bőröstül fogja őket felfalni; hanem bizony mi magunk tudunk lenni számos esetben az a bizonyos farkas, aki megjátszva és szebbnek mutatva magát mindent elkövet annak érdekében, hogy elérje célját, bekebelezze áldozatát.

Tudjuk, hogy a népmesében a farkas elváltoztatja a hangját, hogy az ne legyen olyan reszelős, és jobban hasonlítson a szülői szóra.

Mennyi mindent hallgatunk és hallunk úgy, mintha Isten szava és hangja volna, pedig csak jól leplezett ragadozó vonyítás.

Tudjuk, hogy a népmesében a farkas még lisztet is szórt a mancsára, csakhogy az ajtórésen át azt bedugva elhitesse a jólelkű és naivan becsapható gidákkal, hogy óvó, segítő szülői kéz az, amely feléjük közelít; pedig szétszabdaló karmok világát hozza csak be az életükbe.

A fehérre meszelt feketeségében, Istent utánzó és Őt idéző átvágásaiban így közelít újra meg újra hozzánk az Ős ellenségünk.

„Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” – lopózott, csúszott-mászott, kere-marinkózott oda az első embervilág közelébe is a kígyó.

Jób könyvének elején még a Jóistent is igyekszik behúzni a csőbe: „szolgáltasd ki nekem Jóbot, és akkor majd meglátod, hogy akkor is követ-e és imád-e Téged, hogyha nem éli és tapasztalja meg áldásod!”

Még Jézust is megkörnyékezi, és nemcsak a megkísértés történetében, hogy átváltoztatva a követ kenyérré tegye meg a jóllakató luxus csodáját; hogy leugorva a templom párkányáról ő legyen a megtestesült isteni cirkuszi csoda az emberek szemében; hogy szertetekintve a földön olyan hatalmat óhajtson, ami valójában nem is felkínálójáé, hanem nagyon is az Övé.

Nemcsak ezekben, de egész életében el kell szenvedje a folyamatos tőrbecsalást, a sarokba szorítást az ördög által; egészen a Nikosz Kazantsakis által is megírt, megfilmesített utolsó megkísértéséig, amikor megkapta a csábító mondatot: „Szállj le a keresztről, ha Isten Fia vagy!”

És Ő mindvégig kitartott jó Bárányként, Jópásztorként, hogy a báránybőrük hitelességében élő bárányaiért, de még a báránybőrbe bújt farkasokért is meghaljon.

Mai igénk a báránybőrbe bújás mentalitását veszi górcső alá, és éppen Jézus példáján keresztül is megmutatja, hogy hogy lehetünk nem báránybőrbe bújt farkasok, hanem éppen hogy farkasbundájukat levedlő bárányok.

Urunk azt tanítja, hogy az igazi hit és jótettek belülről, mélyről fakadnak, a szívből; és nem pedig a megjátszásból.

Éppen olyan dolgok motiválják a jólelkű és Isten szemében igazán értékes életvitelű embert, amelyek talán nem is látszódnak meg a széles plénum előtt, amelyekért dicséretet, de még talán köszönetet sem kapnak.

Amelyekkel nem a maguk fényezését forszírozzák, hanem Isten dicsőségét szolgálják és elsősorban nem a saját maguk, hanem az embertárs érdekeit nézik.

A jókedvű adakozót szereti az Istent, de csak az olyat, aki ezt nem látványosan teszi, hanem úgy, szinte még maga sem sejti, hogy azzal mennyi jó tett, mert nem tudta a jobb keze, hogy mit csinál a bal – hogy mindegyik illusztrációmmal biblikus képeket mutassak be előttetek.

A valódi keresztségség nem azért terjedt el a földön, mert olyan kiváló szónokai lettek volna mindig – hiszen nem volt mindenki az; és nem is azért, mert kőkemény erőszakkal misszionált néha egyes vidékeken, valljuk meg őszintén, ezzel inkább csak látszakkeresztyénséget szült, megalkuvókat és megalázkodókat gyártott.

Hanem azért, mert – ahogy meg is jegyzik már az első keresztyénekről a külvilág – szeretik egymást.

Valóságosan, és nem képmutatóan; élően és éltetően, nem csak megjátszva; de Istent képviselve és megmutatva,  nem a maguk útját törve, a saját érvényesülésüket bebiztosítva; nem az ember hitelességén alapulva, minthogy az sajnos gyenge lábakon áll, hanem éppen Isten felénk áramló, és nemcsak mutatott hitelességén.

És végül még arról szeretnék még szólni, hogy akiknek viszont valóban igaz hitből fakadó jótettei vannak, annak a bizonyossága Krisztus felől egyre csak megerősödik, annak megizmosodik a hite és stabilabb lesz a lelkülete.

Az ilyen ember már nem akar azért hívő lenni, mert az jó, értékesebb a világ szemében, vagy mert akár még divat is; hanem azért ilyennek alkotta és ilyenné váltotta meg őt az Isten, és az abból aztán egyre több jó árad.

Csak másolni a hívőket, csak reprodukálni akarni a gondolkodásukat roppant fárasztó és eleve kudarcra ítélt dolog; és emellett még tönkre is teszi az embert, sőt átlátszó is valójában, azaz hamar lelepleződik az ilyen.

Mert nemcsak a hazug embert érik előbb utol, mint a sánta kutyát, hanem a kétszínű, képmutató embert is.

Másolni a hitet nem lehet.

Pár éve egy csíntalan, az óráimat mindig rombolni akaró lurkó tanítványoknak egyik alkalommal büntetésből azt a feladatot adtam, amit annak idején gyermekként én is elszenvedtem pár alkalommal a tanáraimtól: hogy egy táblára írt szöveget másoljak le 100x a füzetembe.

Erre az egykor engem sem megnevelő módszerre emlékezve azért magam is csak megpróbálkoztam vele, persze a tanáraimhoz hasonlóan kevés sikerrel; de arra jó volt a feladat, hogy a tanítványom aztán a nagy nehezen elvégzett munkáját kezembe véve rájöjjek valamire.

Mégpedig arra, hogy a rosszcsont gyermek a legszebben a mondatot az első sorokban másolta le, aztán ahogy haladt tovább a munkában, annál csúnyábbak lettek a betűk, kacifántosak a sorok, egyre rondább lett az íráskép.

A 100. sorban már szinte olvashatatlan volt a mondat.

Nos, másolni, megjátszani nem igazán lehet a hívőséget, ezt csak teljes elkötelezettséggel, bátran és égi erővel felvértezve lehet élni.

De úgy viszont lehet, éppen azért, mert Urunk segít benne; és az ember minél inkább és minél többet azt teszi, amiről tudja, hogy azt Ura várja el tőle, annál inkább meg fog edződni a lelkülete is.

Szinte önkurblizó folyamattá válik ez: az erőforrás onnan fentről és bentről egyre több hitet ad, az egyre több hit meg egyre inkább az erőforrásba akar kapaszkodni, nem pedig önnön magába.

Ne a másolatokra nézzünk hát, hanem az eredetire, Megváltónkra, de ne csak másolni akarjuk, mert azt nem is igazán lehet.

Az igazi hit nem imitatio Christi, Krisztus utánzása, hanem újra és újra megélt, szívből fakadó élet és cselekedet.