2020.09.27.

Lk.14,13-14

Azután szólt Jézus ahhoz is, aki őt meghívta: „Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, rokonaidat vagy gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor.”

Vajon szabad vagyok-e a mások elismerésétől, és a rólam formálódó véleményétől?

Vajon kik is az én szeretetemnek és figyelmemnek az elsőszámú címzettjei?

Vajon vannak esetleg valakik, akiket automatikus kizárok a szeretetemből?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel bennem, amikor mai igénket elolvastam egymás után vagy 5x.

Aztán felrémlettek bennem az egykoron volt búcsúk.

Mármint a szülőfalum Imre napi búcsúi november elején, amikor a távoli rokonság meglátogatott minket, és olyankor hatalamas dőzsölést produkáltunk, mert hiszen a kedves vendégeknek mindent meg kellett adni.

De nemcsak a búcsúk, hanem a névnapok és születésnapok, az egyházi ünnepek és a házassági kerek évfordulók is mind-mind ezt a feelinget teremtették meg.

Természetesen ilyenkor a háziasszonyok egymást túlicitálva próbálták megteremteni a legkellemesebb ízvilágot, elvarázsolni a vendégsereget.

Ha volt egy meghívás, akkor azt követnie kellett, illett egy viszont meghívásnak is – és ez így is volt jól, amúgy.

Ezek után Jézus szavaival nem igazán tudtam mit kezdeni, minthogy szerintem az illem és az etikett, a vendégszeretet és a rokoni együttlétek fehérasztalos csodája igenis fontos, közösségteremtő és egyéniségformáló.

Emlékszem, gyerekkoromban rengeteg esküvőn, lakodalmon voltam – még ha nem is annyit, mint mostanság lelkészként.

Megtudtam, ez azért van, mert anyukámat mindig hívták sütni – főzni, segíteni és sürögni – forogni, apukám pedig fergeteges magyarnótás hangulatot tudott teremteni a csodás énekhangjával.

Arról már nem is szólok, hogy szüleimet, akik sokáig gyermektelenek voltak, talán szánalomból is, talán számításból is, de számtalan esetben hívták meg keresztszülőnek; amit aztán amikor én megszülettem, vissza is illett adni – no, ezért lett nekem 5 keresztszülőpárom.

Nem bántam sohasem – és nemcsak a sok-sok ajándék miatt, amivel elhalmoztak; hanem a szeretetük miatt, amivel meg végképp elhalmozták a kis késön-születettet.

Nekem természetesn mentalitás tehát a viszonzás.

Azonban itt Jézus egy kicsit túlmutat ezen, az amúgy tiszteletreméltó etikett-szabályon.

Azt mondja, hogy alapvetően ne a viszonzás legyen a mértékadó tényező, hanem a szeretet és a jóttenni akarás.

Vagyis ne az önző én legyen a kiindulópont, az azért adó, hogy aztán vissza is kapja mindezt mentalitás; hanem a teljes önzetlenség és az odafigyelő szeretet.

Egyszer egy bölcs remetét megkérdeztek a tanítványai, hogy ki volt az ő legnagyobb mestere, akitől ennyi bölcsességre tett szert.

Az idős remete elmosolyodott és csak annyit mondott: „az én legnagyobb tanítóm egy egyszerű kóbor kutya volt, akit csupán egyetlen alkalommal láttam. Az állat szomjasan egy tó partján csaholt, és inni akart. Ám valahányszor a víz fölé hajolt, meglátta a saját tükörképét, és meghátrált, attól félve, hogy egy másik kutyával kell megküzdenie az éltető vízért. Többször is megismétlődött ez a jelenet, mígnem egyszer aztán belenyomta az orrát a vízbe. Akkor eltűnt a tükörkép, ő pedig inni tudott végre. Akkor értettem meg a lényeget, hogy amíg el nem vesztem magam elől magamat, addig semmit sem tudok megérteni, főként nem Istent.”

Nemrégiben olvastam, hogy van egy szervezet, amelynek ez a neve: a „Párbeszéd Háza”.

Ennek a szervezetnek az egyik legfontosabb projektje: „hívj meg egy szegényt egy karácsonyi ebédre!”

Ami azért elég necces: mármint egy ennyire bensőséges családi eseményre az ember beengedjen egy vadidegent az otthonába.

Pedig valahol hihetetlenül tiszteletreméltó, önzetlen, kedves és jóérzésű tett ez.

Emlékszem, már segédlelkész voltam, szüleim éppen nálam töltötték a karácsonyt, hol máshol, amikor pont karácsony napján ebédidőben becsengetett a kis lakásom melletti lelkészi hivatalba egy koldus.

Ugyan anyukám nem hívta be és ültette le velünk egy asztalhoz – talán azért is, mert még azért nem volt egészen készen az étellel; de azért fogott egy tányért, megpakolta rántott hússal és odaadta a koldusnak, aki már ezt is nagy mosolyogva köszönte meg.

Láttam az ablakból, ahogy már a templomtéren leült a padra, és ott melegében megevett jóízűen egy szeletet.

Feleségem kedvenc sorozata egy amerikai lutheránusnak tűnő lelkészcsaládról szóló végtelen sorozat, minden este két részt leadva, immár harmadszor ismételve a közel 250 részt, a „Hetedik mennyország”.

Ebben a lelkészcsalád az egyik karácsonyon vendégül látják Carlost, a hajléktalannal tűnő fiút, sőt, meg is ajándékozzák egy repülőjeggyel, hogy meglátogathassa a messzi távolban élő családját, és velük tölthesse az ünnepek háralevő részét; nos, később amúgy ez a Carlos a vejük lesz, merthogy az egyik lányuk végül ehhez a fiúhoz megy később feleségül, amikor újra találkoznak.

A viszonzást nem váró önzetlenség később sokkal nagyobb ajándékokat és jutalmat tartogat, mint amennyit eredetileg elvárhattak volna tőle.

Viszonzás – érdekes egy szó.

Merthogy alapvetően csak ebben az egy igei történetben fordul elő az evangéliumokban, mégpedig kétszer is, aminek a tényeg még nagyobb hangsúlyt ad ennek a kifejezésnek.

Egyrészt utal arra, hogy a szegény emberek nem tudják viszonozni a vendéglátó nagylelkűségét, másrészt pedig jelzi, hogy Isten az, aki megjutalmazza majd őt.

Az első verzió sima jelen idejű igei forma, ugyanakkor az utóbbi nyelvtani formula már szenvedő szerkezetben áll (úgynevezett passivum divinum – isteni passzívben), ami azt sugallja, hogy nem az emberek, hanem majd maga az Úr fizet meg mindenkinek az irgalmassága szerint.

Nemrég olvastam végig Ferenc pápa híres legutóbbi enciklikáját, amelyben különösen is foglalkozik az egyház legfontosabb feladataival, szolgálataival.

Ebben írja a következőket:

„Ha az egész Egyház magára ölti ezt a missziós dinamizmust, akkor kivétel nélkül mindenkihez el kell jutnia. De kit kellene előnyben részesítenie? Ha valaki olvassa az evangéliumot, világos eligazítást talál: nem annyira a barátokat és a gazdag szomszédokat, hanem elsősorban a szegényeket és a betegeket; azokat, akiket gyakran megvetnek és elfelejtenek, „azokat, akik nem tudják neked viszonozni”. Nem lehetnek kétségek, és nem állhat meg olyan magyarázat, mely elgyengítené ezt az annyira világos üzenetet. „Az evangélium kiváltságos címzettjei ma és mindenkor a szegények”, és az ingyenesen hozzájuk szóló evangelizáció annak az országnak a jele, melynek elhozataláért Jézus eljött. Egyértelműen állítanunk kell, hogy elszakíthatatlan kapcsolat van hitünk és a szegények között. Soha ne hagyjuk őket magukra!”

Persze tudom, hogy egy latin-amerikai pápa mindig is fogékony lesz a mélyszegénység evilági kezelésére és a karitatív, humanitárius, már-már felszabadítás-teológiai szerű egyházi gondolkodásmódra.

Ha nem ezt teszi a centrummá, akkor nincs is ezzel semmi baj; ha viszont ez megelőzi a jézusi lelki megváltás lényegét, akkor azért már van mit megkérdőjelezni benne.

Gyökössy Endre egyik könyvében olvastam a kis sztorit, ami szerint egyszer egy nagyon határozott keresztyén szinte felháborodva mondta a híres református lelkész-pszichológusnak:

– Képzelje el, mire mentem haza? Édesapám azzal fogad, hogy odaadta a télikabátját egy fiatalembernek. Én riadtan kérdeztem: melyiket adtad oda, az ócskát vagy az újat? Akkor apám ezt válaszolta: – Ne haragudj lányom, a jobbikat adtam oda, mert én már öregember vagyok, ez pedig fiatal, és most kezd udvarolni. Egy kopott, ócska kabátban csak nem lehet leánykérőbe menni?!” – No, most mit szól ehhez, lelkész úr? Hát mégis, mindennek van határa!

Azzal zárta le ezt az élménybeszámolóját Gyökössy, hogy valóban nem tudott erre mit szólni, merthogy nagyon is tudta, hogy van, akinek száz forintig, és van, akinek százezerig ér a határa.

Ennek a határozott keresztyénnek a határa csak egy ócska kabátig ért, de az apjának a határa elért az újig.

Jézus egészen különös módon mutat egy új, önzetlen világeszményt nekünk mai igénkben, sőt, az étkezési kultúránkra ezzel gyakorolta a legnagyobb hatást.

Messze nagyobbat, mint amit a top séfek és tévés szakácspalánták gyakorolhatnak.

Az amúgy remek jó öreg „gordonremzik”, „nájdzsellák”, „dzsémiolivérek” és „entonibördenek” nagyrésze amúgy is csak a nyugati tévés gasztroközhelyek bemutatására szorítkozik.

Jézus náluk sokkal nagyobb gasztroforradalmár, merthogy az étkezési kultúránkra mégiscsak ő volt a legnagyobb hatással.

Sokkal nagyobbal, mint volt nekünk magyaroknak itt a Balatonnál Kádár János, aki élt-halt a káposztás cvekedliért és kis piros lábosból falatozta a grízes tésztát.

Sokkal nagyobbal, mint az ivókultúránkra bélyeget nyomó Haynau, aki képes volt sörrel koccintani az aradi vértanúk felett – 150 évig nem is voltunk hajlandók mi magyarok sörrel koccinani ezek után.

Jézus messze nagyobb hatást gyakorol ránk ezeknél, merthogy Ő az étkezéseket mindig kiemelt színhelyként kezelte.

Az ételközösség a tanítások helyszíne volt számára, az ott megosztott gondolatok és bölcsességek pedig egyszerre neveltek és életet jobbítottak.

Nem kell hozzá nagy lakoma, elég egy egyszerű melegszendvics, vagy egy alma, amit meg tudsz felezni valakivel, akinek – míg elfogyasztjátok – élvezed a társaságát.

Valaki, aki nem tudja viszonozni, akinek még nálad is kevesebbje van és te így emeled őt be a Krisztus által megszabott ételközösségbe!

Így lesz az ételközösség mindig életközösséggé.

Így lesz a viszonzás törvénye felett messzebb nagyobb törvénnyé az egyszerűen megélt szeretet és jóság törvénye.

Antoine de Saint-Exupery: Fohász

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére! Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat! Segíts engem a helyes időbeosztásban! Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez! Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat! Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie! Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk! Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához! Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk. Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni! Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra. Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk! Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot közvetíthessek! Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől! Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van! Taníts meg a kis lépések művészetére!