2020.10.04.

Mt.18,19-20

Bizony, mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.”

A mai igeszakaszunk származási evangéliuma egy olyan üzeneti kijelentéssel veszi kezdetét, amelyet Ézsaiás könyvéből idéz: „Velünk az Isten!”

Emmanuel – Immánuél – Jézus ezen elnevezése is így értelmezhető: velük van Istenünk!

És ez a mátéi evangélium pedig azzal végződik, hogy a feltámadt Úr így bátorítja és indítja útnak tanítványait az úgynevezett missziói parancsában: „Veletek vagyok minden nap a világ végeztéig.”

Újszövetségünk első evangéliumi tudósítása tehát azzal kezdődik és azzal végződik, vagyis az egész gondolatvilágát, átadandó üzenetét ezzel keretezi, hogy Isten velünk van, hogy Isten nem hagy el bennünket, hogy Istenre ezek szerint mindig számíthatunk.

Isten mindig velünk kíván maradni, és ezt megmutatja a gondoskodó szeretetével, a ránk figyelő, minket ellátó odaadó létbiztosításával.

Mi másról beszélnek ezek a gyönyörű, testvéreim által hozott termények itt az oltáron is, mint arról, hogy Isten mennyi jóval gazdagon megajándékozott minket, mennyi mindenért mondhatunk neki köszönetet és hálát.

Jézus szavai: „Ott vagyok közöttük” - ott vagyok közöttetek az eredeti szövegben jelen idejű létigeként van megfogalmazva: azaz, Jézus mindig, folyamatosan ott van azok között, akik az Ő nevében gyűlnek össze.

Jelenléte tehát nem korlátozódik egy adott érára, időpontra, történelmi korszakra, sem pedig egy adott helyszínre, hanem mindenütt és mindenhol jelen van.

Hogy hogy lehetséges ez a teretlen és időtlen jelenlét?

Mihez köthető?

Mai igénkben van ott rá a lehetséges válasz: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”

Ez az egység nem csak materiális mivoltában érthető, hiszen csak akkor jön létre, hogyha maga Jézus az alapja.

Egy biztos, annak idején Jézus földi léte során az apostoloknak az egyik legnagyobb élménye éppen maga a Jézussal való lét lehetett.

Ez az Vele együtt élmény tartotta meg őket az Úr mellett egészen a Gecsemáné-kertig, amikor is aztán a szélrózsa minden irányába szétfutottak, elszéledtek, Jézust elárulták, cserbenhagyták.

De majd ez sugárzott rájuk és róluk már egy egészen új módon a feltámadást követően is.

Jézussal lenni a legjobb dolog – tapasztalhatták.

Jézus nélkül lenni a legnagyobb magány.

Minden bizonnyal rendkívül hiányozhatott nekik ez a jelenlét, miután ott Galileában, azon a hegyen, a Mennybemenetelkor végleg eltávozott közülük.

Érthető, hogy a korai egyház is mennyire vágyakozott és sóvárgott az Úr jelenléte után – és nemcsak puszta nosztalgiából, sőt elsősorban nem azért, hanem azért, hogy az lehessen, akinek-aminek lennie kell.

Ezért is olyan kedves minden krisztushívő fülének ez a mai igeszakaszunk és az abban olvasható ígéret arra vonatkozóan, hogy úgy tapasztalhatjuk meg Jézus köztünk létét, hogyha közösségben vagyunk; mégpedig olyan közösségben, amely az Ő nevében gyűlik össze.

Aranyszájú Szent János mondta az egyik prédikációjában azt a komoly egyházkritikát, hogy: „a keresztények gyakran vannak együtt, de ritkán vannak együtt Jézus nevében”.

Nos, igen, teljesen más a puszta közösségi együttlét és más az, amit Jézus így fogalmaz meg: „összegyűlnek az én nevemben”.

Manapság is végtelenül szükséges lenne, hogy minél inkább „magunk között tartsuk” Jézust itt a Földön.

Merthogy hihetetlen szüksége volna a ma világának arra, hogy Urunk köztünk és velünk legyen és munkálkodhassék – elvégre sajnos mi (ahogy Lutherünk fogalmazott sekrestye imájában): „mindig mindent elrontunk.

A teremtésért és a gondviselésért való hálaadás vasárnapján, az aratási és szüreti hálaadásunkkor tehát meg hangsúlyosabban kell rögzítenünk: Vele menthető meg egyedül a világ, Vele tartható fenn egyedül a világ, a Vele és az egymással való közösség döbbenthet rá csak bennünket arra, hogy milyen küldetésünk is van ezért a kis bolygóért.

Ioannis Zizioulas, aki egy kortárs ortodox teológus, szerint – a keleti kereszténység hagyományára alapozva – az embernek (vagyis nem csak a keresztényeknek, hanem az embernek a maga igazi hivatása szerint!) „a teremtés papjának” kell lennie, hogy a világot Istenhez emelje.

Mélyen hálaadó, azaz „eucharisztikus lét” ez.

Felismerni eredendő megajándékozottságunkat a teremtésben és a teremtettségben; és hálát adni érte (eucharisztóein); végezni a „művelés és őrzés” feladatát, vagyis komolyan dolgozva hozzáadni a magunk kibontakoztató munkáját – ültetést, öntözést, metszést, formálást és a többi szükségeset – a világhoz, hogy abból valami több legyen; majd az eredményt (mint kenyeret és bort) Isten elé vinni és neki felajánlani – hogy aztán ő tegye meg majd vele azt az utolsó igazi lépést, a megszentelést, az új teremtést, amit már megint csak tőle várhatunk, mert az immár újra meghalad minden evilági lehetőséget.

Ezt kell tennünk a teremtéssel, és még inkább ezt kell tennünk a teremtésért.

Így kell tennünk abban az aggodalomban is, ami a környezeti krízis láttán indít cselekvésre bennünket: hálát adni, egyetértve kérni, társteremtőként felelősen cselekedni, és munkánk gyümölcsét Isten elé tenni, tudva, hogy ő a megmentő, de az igazi beteljesedést és sikert is ő adja.

És igen, hogyan is tölthetné be ezt a küldetést a „teremtés papja”, hogyan végezheti be a földért való hivatását az ember?

Úgy érthetjük meg feladatunk lényegét, hogyha közösségben vagyunk egymással; és így mindezt a Krisztusban és Krisztus által tudjuk megtenni.

Ezért kell tehát nekünk, az Általa megváltottak és meghívottak népének nagyon komolyan vennünk krisztusi közösség-voltunkat, amihez ő jelenlétének ígéretét kötötte.

 Nagy odaadással kell törekednünk az Ő nevében összegyűlni, az ő Szentlelke szerinti mindent áthálózó kapcsolatokban élni egymással, hogy Ő maga – ígérete szerint – köztünk legyen.

          Valójában keresztyén tennivalónk és világ iránti felelősségünk egyaránt ebben az elsődleges feladatban összpontosul: magunk között tartani Őt.

          Nem csak saját magunkért, és nem csak azért, mert nekünk szükségünk van a másikra, és főként Krisztusra; hanem az egész teremtésért, és azért, mert a másiknak – a másik embernek és minden teremtménytársnak – szüksége van ránk, és leginkább a Köztünk Lévőre.

          És hogy elszakakadjunk egy kicsit a mai nap aprópójától, a teremtési hálaadástól; látnunk kell nagyobb összefüggéseiben is ennek a közösségnek a csodáit.

          Mert ez a Fentiekkel való közösség az, amely valójában egybetartja a családot, a települést, a gyülekezetet, az egyházat, az államot.

          Minden individualizmus ellenére is az ember mégiscsak társas lény, a közösségben kiteljesedő teremtmény.

          Az egyik leggyakoribb panasz a ma világában, hogy mennyire elmagányosodtunk.

          A karanténjaink idején mégjobban beszűkülünk, a technikai csodáinak köszönhetően meg már szinte csak képernyők mögött élünk és kommunikálunk.

          Mindenki csak önmagával van elfoglalva, a saját gesztenyéjét kapargatja, és embertársaira már nem is igazán marad sem ideje, sem ereje, sem kedve.

          A napi megélhetés, a „még több” utáni vágy alaposan átformálta világunkat.

          „Nem érdekel senki és semmi, hiszen mások sem törődnek velem!” - olvastam a múltkor egy vallásos blogban, az egyik hozzászóló hozzáfűzésében.

          „Felőlük akár meg is hallhatnék, rám se nyitják az ajtót!” - mondta nemrégiben egy idős testvér, éppen a saját gyermekeire és unokáira gyakorolva erős kritikát.

          Ugyanakkor milyen érdekes, hogy ezekhez hasonló mondatok hangoznak el védekezésül nap mint nap tőlünk; de közben lehet, hogy mi sem teszünk már annak érdekében, hogy közösségeink helyreálljanak, visszarendeződjenek, újraformálódjanak.

          Másoktól bezzeg elvárjuk, hogy törődjenek velünk, hogy meghallgassák a panaszainkat, de nekünk már fikarcnyi időnk sincs a másikra.

          Jézus ígérete mai igénkben ezért lehet most, hogy van akinek vigasztalóan hathat, és lehet, hogy van, aki számára pedig félelmetesen.

          Ha egyedül vagyunk, bíztató, hogy ne féljünk.

          Milyen csodálatos érzés, hogy Jézus ott van velünk, ígérete szerint.

          Mellette, Oltalmában könnyebbé válik minden teher.

          Bátran szólhatunk Hozzá, bátran megszólíthatjuk, és elmondhatjuk mindazt, ami a szívünkön van.

          Örömeinket éppúgy, mint bánatunkat.

          Bizalommal fordulhatunk Hozzá, hiszen Ő maga bíztat minket erre.

          De félelmetes is lehet ez az ígéret, hogyha hamisak és gonoszak a szándékaink.

          Tudva, hogy Ő mindent lát és mindenről tud.

          Mielőtt megszólalnánk, már tudja, mit akarunk mondani.

          Mielőtt cselekednénk, Ő már tudja, mi a szándékunk.

          De Ő nem megrémíteni akar, hanem jelenlétét ígéri.

          És ha Ő velünk van, nincs mitől félnünk.

          Nincs semmi, ami erősebb, vagy hatalmasabb lenne Nála.

          Ezért is hívjuk segítségül Őt, amikor elcsendesedünk, amikor igéjére figyelünk.

          Mert Neki mindig van időnk számunkra.