2020.10.11.

5.Móz.30,16-20

Ezért parancsolom ma neked, hogy szeresd Istenedet, az URat, járj az ő útjain, tartsd meg parancsolatait, rendelkezéseit és döntéseit, és akkor élni és szaporodni fogsz, mert megáld téged Istened, az ÚR azon a földön, amelyre bemégy, hogy birtokba vedd. De ha elfordul a szíved, és nem engedelmeskedsz, hanem eltántorodsz, más istenek előtt borulsz le, és azokat tiszteled, kijelentem nektek már most, hogy menthetetlenül elvesztek. Nem éltek hosszú ideig azon a földön, ahova most átkeltek a Jordánon, hogy bemenjetek oda, és birtokba vegyétek. Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, hogy előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is! Szeresd az URat, a te Istenedet, hallgass szavára, és ragaszkodj hozzá, mert így élhetsz, és így lakhatsz hosszú ideig azon a földön, amelyet Istened, az ÚR esküvel ígért oda atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak.

Azért ez a XXI. század nem kezdődött valami fényesen és egykönnyen a számunkra, mármint az emberiség számára

Rögtön 2001-ben az ikertornyokba csapódtak a repülőgépek, hogy elindítsanak egy félelmetes időszakot, a terrorizmustól való rettegés korát, benne megannyi ideológiai alappal arra, hogy egyesek a hatalmi pozicióikat felépítsék és megtartsák.

Aztán valami egészen új világrend felé kezdtek sodorni minket az azóta mintha sokkal erősebben dolgozó természeti katasztrófák, az elképesztő viharok, a cunamik, és az egyéb ezekhez foghatók.

Tudom, ilyenek voltak régebben is, de mintha mostanság megszaporodtak volna, vagy megerősödtek volna; persze az is lehet, hogy pusztán csak arról van szó, hogy régebben a média nem ilyenekkel volt tele, most viszont annál inkább – így ezek a katasztrófák végtelenül közel kerültek hozzánk, belopóztak az életünkbe a villodzó képernyők világán keresztül.

Talán a rombolt természeti világ, a teremtett rend lázad lassan így ellenünk; és valahol így áll bosszút azért, amilyen módon tönkretesszük a ránk bízott földgolyóbist.

Aztán jöttek Charlie Hebdo-s tipusú vérfürdők, az egyre többször megmutatkozó kivédhetetlen ilyen és ehhez hasonló terrorakciók.

Ma már állig felfegyverzett biztonságiakkal találkozunk úton – útfélen, a régi kedves turisztikai helyeken: az Eiffel-torony alatt, a Vatikán közelében, Versailles és Schönbrunn gyönyörű kertjeiben, a görög mitológiák athéni fellegvárában, de még a mi kis Stefániánkon is, no meg a Balaton partján.

Igencsak megváltozott idők díszletei között élünk ma, mint mág 20 évvel ezelőtt, az évezred köszübén.

   És ömlött a menekültek áradata nyugat felé; és láttuk a szétdöntött kerítéseket és kordonokat.

Láttuk az agyonbombázott Szerbia golyóktól sebzett kolostorait és a vajdasági módos magyar óarasztok rettenetét a szemükben; láttuk Horvátország, Montenegró és Koszovó agyonaknázott szép tájait, meg a tömegsírokat; láttuk a Neretva hídját maga alá omolni a gránátvetők tűzében, történelmi idők néma őrének a térdre hullását, az álomzöld folyó vérrel festett szivárványszínét.

De láttunk megannyi más háborús gócpontot is, hogy ne csak a hihetetlenül közel levőket említsem, de a tőlünk távol levőket is – mostanság éppen az örmények vagy ukránok egyes vidékein.

És végezetül, de úgy tűnik, nem utolsósorban: megérkezett a COVID-19, hogy a horrorfilmek és pszichodrámák már ne csak a képernyőkön, hanem a saját iskoláinkban, kórházainkban, otthonainkban folytatódjanak.

Biztosítva van a borzongató folytatás?

És közben ott van még annyi minden más is, amit kinek-kinek közülünk a saját élettörténetében kell megélnie, amit saját sorsának lapjairól felidézhet, akarva-akaratlan.

A múlt héten emlékeztünk az aradiainkra, de ma már úgy nézünk azon történelmi távlatok felé, hogy óh, az a maga módján még egy milyen egyszerű, legalábbis egyszerűe kezelhető világ volt.

Ma már a teljes kuszaság sorsát éljük, és sokan vannak úgy, hogy már nem is igazán tekintenek előre - feladták.

Nem régiben beszélgettem egy ifjú párral, mertem rákérdeni, hogy „Na és a kisbaba mikor érkezik majd?”

Mire a válasz ennyi volt: Tiszteledő úr? Egy ilyen világba? Felelőtlenség lenne gyermeket adnunk ide!

Megdöbbentő, és valahol érthető gondolkodásmód ez.

Szóval, mindezek ellenére és mindenezek mellett mi, emberek tudunk-e még előre tekinteni?

Sőt, mit több! Hadd mondjam így: tudunk-e még mi fölfele, vagy talán még csak befele is tekinteni egyáltalán?

Mindezzel a lélekégető, a jövőt elhomályosító közelmúltbeli eseményáradattal, a törmeléktömeggel, a szemünket maró békétlenségi füsttel és lánggal a nyomunkban és a szívünkben: tudunk-e?

A mostoha történelem vándorútján az egyre kellemetlenebben pusztító emlékek ráülepednek a generációink emlékezetére, annak mély tudattalan óceánjának a rejtett mélységeibe.

Nem csodálkozhatunk, ha a vadság kora is visszaköszön, ha jóléti ifjaink kiszámíthatatlan érzelmi és életsorvasztó tettekkel állnak elő naponta!

Amikor a mindennapi élvezetünket adjuk meg magunknak dekadens bulijainkban, az egykor Róma-pusztító belső romlást messze felülmúló élvezetmámorban.

Bizony lábujjhegyen közénk, István intelemhagyó, intelemtagadó utódai közelébe is belopakodott a brutális élet és halál, az önpusztítás apokaliptikus szörnyetege, ezeknek ezernyi kábító módjával.

A modern magyar költő azt vázolta fel egy versében, hogy megkérdezték az unokái:

– „Mondd, nagypapa, hol van még olyan sziget, hegycsúcs ezen a világon, ahol béke, csend van? Már a szent csúcsokon is megrettent a nyugalom?”

És ennyi balsors és viszály után mégis valami egészen más köszön vissza nekünk a mai igénkből, amely szintén egy olyan történelmi helyzetben született meg, ami tele volt a ma világának rettenetével.

És ott akkor, abban a korban; és azóta is hányszor adott már az igei üzenet biztatást a számunkra; olyan optimizmusnál is messze többet, amely a hitvilágával túlmutat és továbbsegít minden nyomorúságon.

Mégis… mégis - azért mondtam el a közelmúlt és a jelen mementóinak döbbent jelenségeit, mert hiszek abban, hogy ezek felett is van egy Úr.

A legvadabb és a legvakabb gyűlölet, az önveszejtő és élvhajhászat élet felett is van még egy emberibb és emberségesebb szint; és talán önmaga fölé, rettenetei fölé lesz így képes emelkedni az ember, az emberiség.

No, nem pusztán a belátása miatt, a személyes döntései miatt, hanem azért, mert belátását és döntését a Krisztus ereje formázza.

Hiszem, hogy bár mi is képesek lehetünk legalább egy-két boldog pillanatra, tiszta levegővételre, és igen, ebből is élhet egy kicsit tovább az emberiség.

Élhet túl, érhet túl önmagán.

De azt viszont már bizton tudom, hogy ezek mellett, és ezek felett van Valaki, aki mellett döntve az Élet mellett dönthetünk.

Hogy mondja mai igénk?

Válaszd hát az életet, és élhetsz te és utódaid is.

Hiszem, hogy a hitünk Isten és persze önmaguk fölé is húzzák, emelik, segítik az embert, vagy önmagukba süllyesztve a multiuniverzumos, sok csillagrendszeres mérhetetlen kozmosz harmóniavilágába feledtetik pár pillanatra a lelkeket.

Mert hiszem, és nem tehetek másként, hogy a világteremtő Értelem, a kozmosz Ura, akinek egyetlen szavára a tohuvabohuból, az irgalmatlan sötét energiakavargásból, a felfoghatatlanul sötét lyukból, ősrobbanásból is létrehozta kegyelmes akarata azt a kis világot, a mikrokozmoszt, Földünket, meg Téged és engem, ami törvényeknek, belső acéllogikának, a növekedés és a megmaradás parancsának, a pozitív logikának engedelmeskedik.

És mert a legnagyobb emberi, történelmi tohuvabohu, a sok ezer háborút megért emberiség egén feltűnt egykor egy bethlehemi csillag, és azon a gyönyörű, megváltásfényű éjszakán belopakodott Isten az emberiség istállójába.

És hiszem, hogy még a legvéresebb keresztes nagypénteken sem maradt magára ez a milliószor megváltatlannak tűnő világ – mert Megváltója, az Isten Egyetlenje és az emberiség Páratlanja, a Csoda önmaga fölé emelte ezt a világot.

A kereszt nagy felajánlásában, a kozmikus szent liturgiában az örökkévaló Atya elfogadta ezt a hatalmas és gyönyörű, tiszta, szeplőtelen elégtételt és felajánlást.

És azóta is ebből, Őbelőle, Krisztusból él a remény.

Olykor nagyon soványan, mert kicsi az étvágya a bajtól, kíntól összezsugorodott gyomrú emberiségnek, máskor meg gyönyörű erőssé izmosodva-táplálva.

Hiszem, hogy ez a Jézus áll fölötte a manhattani felhőkarcolóknak és a berepülő terrorista gépeknek, a 10 éve történt kolontári szétszakadt gátnak, a pusztító, egyre több áldozatot szedő vírusnak.

Ő ma és amíg vissza nem jön, képes fölemelni lelkünket a rettenet befele szakasztó, szédítő romlásmélységeiből a remény magasába.

Egy más választási lehetőséget kívánva: az Életet kíválva, Önmagát kínálva.

Mert legalább ennyit talán megtanulhatunk a minden korok maga adta nyomorúságaiból, hogy a embervilág igaz és igazi történelme önmaga fölött kezdődött és önmaga fölött végződik.

És hogy nem pusztításé, a kórházi ágyé, a lét gonosz bombáié az utolsó szó, hanem az újraépítkezésé, a reményé.

New Yorkban és Budapesten, Wuhanban és a Balatonfelvidéken is.

É bármi rettenet jön is még ránk ebben a tervezetten-tervezetlenül szörnyű időben, Valaki nem engedi el a kormányrudat.

Pártok és nemzetek, nyelvek és hitek, kultúrák és vallások, vakhitek és hitetlenségek fölött velünk az Isten, a  nagy Úr, aki éppen a könnyek és vércseppek alantas történelmében helyezte el az üdvtörténet, az üdvözítés történetének aranyszálát.

A mélyben is értékadó lélekszálat, értelemszálat, mert Neki drága, aranyat ér minden teremtménye.

Még ha ez csak olykor-olykor jut is eszünkbe.

A kegyelem létigazsága ez, Isten ontológiai értékigazsága, mert Ő nem selejtet akart alkotni – sem emberből, sem Földből, sem a végtelen univerzumból; hanem a Neki a legértékesebbet.