Background Image

2017.09.03.

Ézs.29,17-24

Már csak kevés idő van hátra, és a Libánon kertté válik, a kert pedig erdőnek látszik. Azon a napon a süketek is meghallják az írás beszédét, a vakok szemei pedig látni fognak a homály és a sötétség után. Újra örömüket lelik az alázatosak az ÚRban, vigadnak a szegény emberek Izráel Szentje előtt, mert vége lesz a zsarnoknak, és elpusztul a csúfolódó! Kiirtják mindazokat, akiknek gonoszságon jár az eszük, akik vétkesnek nyilvánítják az embert a peres ügyekben, és tőrbe ejtik, aki feddeni meri őket a kapuban, semmit érő ürüggyel fosztják meg jogától az igazat. Ezért így szól Jákób házához az ÚR, aki megváltotta Ábrahámot: Nem szégyenül meg többé Jákób, nem sápad el többé az arca, mert ha gyermekei meglátják kezem munkáját, szentnek vallják nevemet. Szentnek vallják Jákób Szentjét, és rettegnek Izráel Istenétől. A tévelygő lelkek észhez térnek, és a zúgolódók levonják a tanulságot.

 

Tanév elejére, ifjak fülének nem éppen könnyen emészthető gondolatok ezek, amelyek mai igénkben feltörnek Ézsaiás prófétából.

Viszont az, gondolom, egyértelműen kiérezhető, kihallható ebből a mára egyházunk által kiírt textusból, hogy az Istennek milyen pontos tervei és céljai vannak a jövendőre nézve!

Ő nagyon is jól tudja, hogy mit és miért tesz, merthogy az Ő kezében van a jövő!

A tanév – munkaév elején számomra ebből a szakaszból pont az fénylik ki kristálytisztán, hogy ami akkor, a próféta idejében elkezdődött és ami most, napjainkban és velünk elkezdődik, az Isten számításainak tervrendszerében teljesen ott van.

Ez a prófécia Isten mindent újjáteremteni tudó szent hatalmáról szól: közte elsősorban arról, ahogy a süketek meghallják az Írás beszédét és a vakok látni fognak a homály és sötétség után!

Talán nem túl barátságos ránk nézve, de legalább őszinte a próféta korszakleíró és a ma emberét is lerajzoló ábrázolása: úgy jellemzi Isten népét, mint a süketek és vakok társaságát.

Süketek és vakok voltak ők, a saját nemzedéke, de legalább ugyanolyan süket és vak a ma nemzedéke is akkor, amikor nem figyel a prófétai szóra, és nem hallgat rá.

A történelmi háttérről csak annyit szeretnék elmondani, hogy Ézsaiás korában Izrael ez ekkortájt leghatalmasabb birodalommal, Asszíriával kerül szembe; azzal a mamutállammal, amely világbirodalmi ambíciókat táplál magában.

Miféle egy szembenállás amúgy ez?

Nos, pont olyan, mint amikor egy hangya el akarná gáncsolni a vaddisznót, csak azért, mert az feltúrta a bolyát, és ezzel elpusztította otthonát és megbántotta az önbecsülését.

            Egy hangya fusson neki a vadkannak?

            Nos, ilyen nevetségesek voltak az erőviszonyok.

            Igazi Dávid-Góliát küzdelem.

Ugyan már, mekkora esélye lehetne a hangyányi Izraelnek a vadkan Asszíriával szemben?

És milyen esélye van manapság egy gyermeknek a nagy felnőttek világában?

Milyen esélye van a fejlődő új nemzedékeknek és még nekünk is, már nagykorú, de a hatalmasok mellett csak porszemnyi hangyának tűnő felnőtteknek a ma korának globális vaddisznóival szemben?

Például hogy is mehetne szembe egy mai hívő ember a korszellemmel?

Hogyan tudunk megállni a lét vad sodrásában?

Hogyan lehetne ma nevelésre figyelni, tanításra összpontosítani, az újakat kinevelni – olyat átadni, ami nekünk fontos, de a világnak már korántsem?

Hogy lehet ma még erkölcsre, becsületre és tisztességre hivatkozni, amiközben a világunk ezeket az értékeket már réges-rég félresöpri, hiszen okoskodása szerint erkölcsösen, becsülettel és tisztességgel már nem lehet jólétet elérni?

Minek van hitoktatás az iskoláinkban, hogyha nem érjük el a gyermeki szíveket?

Sőt, minek van istentisztelet a templomainkban, hogyha nem érjük el az emberi, kicsi és nagy lelkeket?

Nos hogyan?

Úgy, hogy hitem szerint a hangyányi létünk mögött ott van az Úr!

Ézsaiás éppen azt akarja mai jövendöléses igéjében  megmutatni, hogy Isten népének a sorsa annak az Úrnak a kezében van, aki sokkal hatalmasabb a vadkan Asszíriánál, a vaddisznó világnál!

És a történelem Ura pontosan tudja, hogy mit cselekszik, és hogy az Ő kezében van a mi sorsunk!

 Hiszem, hogy ma éppúgy képes Isten arra, hogy a Dávidok legyőzhessék a Góliátokat.

És nem is „a sok lúd disznót győz” amúgy nagyjából tényleg mindig igaz elve alapján.

Nemcsak így, hanem sokkal inkább azzal, ahogyan újjáteremti Isten a tőle elfordult embert, ahogyan kiveszi őt a lelki süketség és vakság állapotából!

Remélem, a tanév / munkaév elején nagyon is benne látjuk ebben az ígéretben önmagunkat!

Benne látják a hittanosaink, gyermekeink, hogy ők igenis felnőhetnek Isten kegyelméből oda, hogy megváltoztassák a rossz fele tartó világot – és éppen a hitükkel, hovatartozásukkal tehetik ezt meg.

Benne látják a házasságra készülők, hogy a szeretet és a szerelem mindent legyőz Isten segítségével.

Benne láthatják a most köztünk gyászolók, hogy Isten hatalmasabb még a halálnál is – és bár annak hatalma látszólag letarol minket, de az Élet akkor is győz a halál felett, a Lét az elmúlás felett.

Látjuk-e így jövőképünket, az ősi hitet, a 2000 éves egyházat, az 500 éves evangélikusságunkat, az alig 100 éves gyülekezetünket?

Elfogadjuk-e azt a reménységet, amit nekünk ezzel Isten felkínál?

És ha elfogadjuk, akkor már nem mondhatjuk Ézsaiás Izraelével, hogy, áh, Uram, mi csak hangyák vagyunk.

Nem mondhatjuk, hiszen már nem rajtunk múlnak a dolgok, és már nem mi hozzuk az igazán fontos döntéseket!

Mert az Isten teszi azt, Ő áll mellettünk, Ő formál minket újjá.

És márpedig akit Isten újjáformál, annak felelősséget is ad!

Például a példaadás és az iránymutatás felelősségét!

Testvérem, gyakran elnyomott kicsiny magyarságunk, evangélikusságunk, hívőségünk, érezzük már meg, hogy nem hangyák, hanem Isten munkatársai vagyunk!

És a kis hangyát most hadd alakítsam át kisegérré, Istenből pedig hadd csináljak elefántot a jól ismert vicc képéért és azt használva illusztrációnak:

Igen, mi, kisegerek már nyugodtan kimondhatjuk az életünk hídján a mellettünk dübörgő elefánttal együtt átsétálva, hogy „Na, elefánt, mi aztán jól megrengetjük így ketten a hidat, nemde?

És Isten még mosolyig is majd – nem rajtunk, hanem velünk: hiszen Ő, a minden ott lépeget mellettünk és minket társaivá fogad, hogy vele meneteljünk a közös célok felé.

Nem vagyunk süketek, nem vagyunk többé vakok!

A híres flamand festőnek, Peter Bruegel van egy mesteri festménye, amelynek „Vakok” a címe.

A képen megdöbbentően festi le a művész a világtalanok nyomorúságát; azt, ahogy egymásba kapaszkodva próbálnak görnyedten előbbre haladni.

A festő amúgy pont azt a pillanatot kapja el és ragadja meg, amikor az első világtalan éppen elesik.

A követői arcára kiül a rémület: na, most akkor mi lesz velünk?

Ráadásul olyan veszélyben vannak, amit ők amúgy még csak nem is láthatnak, merthogy a festmény előterében amúgy egy szakadékféle látható.

Bruegel így ábrázolta a világ teljes reménytelenségét, vak menetelését a sötétség felé.

Állítólag ez a kép ihlette Babits Mihály egyik versét, amelynek éppen az a cím: „Vakok a hídon.”

Így írja le őket költeményében:

„Támolyogva tolonganak a hídon a vakok; kis görnyedt, japános, naiv alakok. A lelkük a testből ki sem lát soha.”

Babits versének Bruegel képéhez hasonlóan, és a világ alakulásának pesszimista szemlélete szerint sincs pozitív kicsengése.

A költő, a festő és a mai lemondó, beletörődő embere is megelégszik azzal, hogy egyszerűen csak szavakba öntse a nyomorúságot, panaszba a menthetetlenséget, sírásba az elbukás fele tartást.

De Babits talán a legutoljára idézett mondatával  azért még, úgy érzem, a nyomorúság mögé pillant, és valami lényegesre figyelmeztet: „lelkük a testből ki sem lát soha.”

Ahányszor mi úgy érezzük, hogy azt se tudjuk, mit teszünk, mert összezavartak, fáradtak, tétovák vagyunk, akkor éppen ez történik belül: „nem lát ki a lelkünk a testből…”

És ahányszor közösségi szinten is hagyjuk úgy sodortatni magunkat, hogy azt se tudjuk, miért és merre, – akkor is ugyanez a baj: a lelki vakság állapotában vagyunk, a lélek képtelen kilátni a testből, a kézzelfogható dolgok köréből!

Isten nem ezt az utat adja sem az egyénnek, sem a közösségnek, az egész emberiségnek.

Hiszem, hogy Isten a tervek, a remény és a jövő útját adja az embernek.

Én éppen ezért nem tudok egyetérteni többek között a győri megyéspüspök atya mondatával, amelyben a lombikprogramban résztvevő családokra ráhúzza a vizeslepedőt néhány, amúgy érthetőnek tűnő érve alapján, hogy a lombikprogram bűn.

Nos, nem gondolom, hogy az, hanem éppen életadás, az amúgy életképtelen lét utolsó sanszának megteremtése, valójában reményadás, számos pár utolsó kapaszkodója, család-, nemzet és emberiségmegmentés.

Sőt, egyházmegmentés, mert akit én eddig még megismertem, olyat, aki szülőként részt vett sikeresen a lombikprogramban; azok mind Istennek az életért hálát adni megtanuló emberek lettek, még ha nem is voltak előtte igazán nagy hívők.

És azt hiszem, hogy ezek az így életet kapott gyermekek is éppen Isten egyházának a létért hálát adni tudó tagjaivá formálódnak majd, mert tudják, valójában kinek köszönhetik az utolsó sanszot az életre.

Bocsánat, hogy nem mehettem el szó nélkül kicsiny hazánk egyik legjellemzőbb aktuális, az egyházat és az egyházakat érintő kérdésköre mellett.

Minden tiszteletem a püspök úr által megfogalmazott szemléleté, csak azt látom, hogy a végkövetkeztetés aztán valahogy mégis félresiklott.

Igen, egész létünk a bűn állapotában van, ahogy azt a múlt heti prédikációm végén is kifejtettem – ez a kérdéskör is; de látom és látni akarom az innen miket kihozót, Urunkat, Jézust.

Látni akarom azt, akit a próféta még csak sejtett és sejtetett, hogy eljött a Hatalmas Isten közénk, hangyává, vagy ha úgy tetszik, kisegérré lett, hogy a többi nagynak tűnő hatalmat, amitől mi úgy megijedünk: az ördögit, a bűnt és az elmúlást eltörölje.

Izrael ezért reménykedhetett, hogy legyőzheti, megfékezheti a világbirodalom Asszíriát; legalábbis annak elnyomó hatalma nem tart örökké.

A ma embere, kicsik és nagyok abban reménykedhetünk, hogy Istenünk legyőzi a minket gátoló és legyűrni akaró tényezőt.

És hiszem, hogy az Ő gyermekei, mi és gyermekeink, unokáink meglátják az Ő keze munkáját.