Background Image

2021.11.14

Róm.14,7-12

7Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának; 8mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. 9Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék. 10Akkor te miért ítéled el testvéredet? Vagy te is, miért veted meg testvéredet? Hiszen mindnyájan oda fogunk állni Isten ítélőszéke elé. 11Mert meg van írva: „Élek én, így szól az Úr, bizony előttem fog meghajolni minden térd, és minden nyelv megvallja majd, hogy én vagyok az Isten.” 12Így tehát mindegyikünk önmagáról fog számot adni Istennek.

 

Ha jól emlékszem, Potsdamban láttam vagy 20 évvel ezelőtt, mégpedig a híres porosz uralkodó, Nagy Frigyes nyaraló-kastélyának a homlokzatán a következő feliratot: „qui bene latuit, bene vixit” = „aki rejtőzködve élt, jól élt”.

A nagy uralkodó ebbe a kastélyba bújt amúgy el - kvázi ment szabadságra a rengeteg feladatából: ez volt számára az a hely, ahol a nagy forgatagtól, a rengeteg munkából, az állandó politikai stresszből egy kicsit elrejtőzhetett és felengedhetett, feltöltekezhetett.

De valószínű, hogy Nagy Frigyes nemcsak azért választotta ezt a feliratot saját nyugalmának mottójául, hanem azért is, mert amúgy az egész korának, azaz a felvilágosodás korszakának is az volt az alapgondolata:

Az életem az enyém, azt kezdek vele, amit én akarok, úgy élek, ahogy én akarok, bátran elvonulhatok saját magánéletem sorsába, és alapvetően senkinek semmi köze, hogy mit és hogyan csinálok.

Vagyis az életem az én magántulajdonom; azaz, emberek, hagyjatok békén és engedjétek, hogy az én saját életemet megtarthassam a saját magam számára.

Az emberiség amúgy egyébként is hordozta ezt az évezredeken keresztül átörökölt gondolatot: a sorsom az enyém, én rendelkezem vele, ne szóljon bele se Isten, se ember, hogy én azt hogyan élem és igazgatom.

A magát szabadnak gondoló ember így ráz le azóta is minden köteléket, így akarja saját magát függetlenné tenni mind a családjától, mind a társadalomtól, mind az egész emberiségtől – mert joga van hozzá.

Ha pedig mégis az történne, hogy emiatt megoldhatatlan nehézségekbe kerül, akkor még mindig nyitva áll előtte az út arra, hogy az önként választott és a szabadon végrehajtott halál nyitott kapuján át kilépjen az életből, vagyis saját életével rendelkezve (legalábbis azt gondolva) öngyilkosként ebből a kellemetlen kalandból.

Az életem a magamé, de még a halálom is az én legbensőbb magánügyem; kinek mi köze mindehhez?

Nos, ezzel a végtelenül népszerű felfogással helyezkedik szembe a maga felolvasott igeszakaszunk.

Egy egészen más világból, méghozzá az örökkévalóság magasságából szól hozzánk az úgynevezett Reménység vasárnapján: „Közülünk senki sem él Önmagának és senki sem hal önmagának.”

Márpedig ebben a kinyilatkoztatásban az az isteni gondolat van benne, hogy az életem és a halálom messze nem magánügy, hanem sokkal inkább közügy.

És ezt akár elfogadjuk, akár nem, akár tagadjuk, akár nem, valójában teljesen egyértelmű és világos kijelentés.

Merthogy minden élet valójában a mások életéből él és mások életét táplálja, nem tud függetlenedni a környezetétől, nem bújhat ki kötelességei alól.

A kisbaba még megszületni sem tud egymaga, csak az édesanyja ereje által; és sokáig a gyermek megmaradni sem tud anélkül, hogy szülei ne gondoznák.

Aztán, amikor felnövünk, csak akkor nem vadul el az életünk, hogyha rendszeresen és okosan feléljük az előttünk járó nemzedékek életét.

Azáltal, hogy a kenyeremet megkeresem, azzal, hogy magamat és a családomat eltartom, azzal, hogy a választott hivatásomat gyakorolom: mindazokkal, akikkel így ezeken keresztül érintkezésbe kerülök, valójában szakadatlanul közlöm a magam életét.

Amíg ez a templom megépülhetett, amíg a felekezetünk felépülhetett, amíg az egyház ott tarthat, ahol tart, addig hány és hány élet emésztődött fel tanításban, szolgálatban, vértanúságban, bizonyságtételben.

Egykor Ravasz László püspök azt állította egyik beszédjében: „Ember! A ruhád, az otthonod, az utak, a lámpák, a művelődésnek minden vívmánya és eszköze millió meg millió elfogyasztott és átalakított emberi élet.”

Egyáltalán nem közömbös egy nemzetre nézve, hogy hogy állunk hozzá az élet más ügyes – bajos dolgaihoz, hogy csak egy példát hozzak: a járványhelyzethez.

Egyáltalán nem közömbös reánk nézve, hogy mennyi gyermek születik kis hazánkban, hogy gyermekeink milyen óvodákba és iskolákba járnak, hogy milyen példát látnak, vagy hogy milyen szellemben nevelkednek fel a szülői hajlékban és mit kapnak a nagy- és dédszüleiktől.

Nincs nagyobb közügy, mint az emberi élet és vele együtt a halál.

És igen, bátran ki lehet mondani, hogy egy országnak és a világnak is az egyik legnagyobb kérdése: hogy hogyan halnak meg az emberek és hogy mikor halnak meg.

Nagyon nem mindegy, hogy hányan halunk bele ebbe ebbe vagy akármelyik a vírusba, a rákba, az alkoholba, vagy bármilyen más betegségünkbe; egyáltalán nem közömbös kérdés az, hogy egy népnél mekkora az átlagos emberi életkor: hetven vagy nyolcvan esztendő.

Minden halál mindnyájunk ügye.

Igen, mert az élet és a halál kapujában egyaránt ez van felírva: „együtt”; hiszen minket öl meg, ha szétszakadunk és eltávolodunk egymástól, és minket tart meg, ha összefüggve élő testté válunk.

Milyen csodát jelenthetne éppen a mai roppant nehéz időkben, ha gazdasági, erkölcsi és szellemi értelemben az egész magyar sorsközösség egyetlen élő egység lehetne?

Mit jelentene, hogyha tudnánk: hogy minden baleset, minden szerencsétlenség, minden pusztulás mindnyájunknak a közös kára; hogy azokat együtt szenvedjük el és azokat együtt állítjuk helyre.

Mit jelentene, ha a nemzet erkölcsi és szellemi értelemben egy élő egység volna: ha végre testvérként szeretnénk és segítenénk egymást, hogyha közös hitet vallanánk a holnapról; hogyha közös volna a derű, amely lelkünkből sugárzik; ha közös volna a bizalom, amellyel a holnap szemébe mosolygunk, és hogyha közös volna az áldozat, amelyet szinte versengő együvé-tartozásban hordozunk el.

Alapigénk azonban ezzel még nem mondott el mindent, mert a még nagyobb tanítás még csak ezentúl következik: az életem és a halálom tehát közügy, de éppen ezért a Krisztus ügye.

Isten, amikor megteremtette az embert, egy közösség számára teremtette, ami abból áll, hogy az Isten képét, amelyet minden ember hordoz, tegye megvalósuló célgondolattá a teremtett világban; márpedig ezt a feladatot csak együtt végezheti el egy közösségben.

A bűn valójában ezt a közösséget mérgezte meg, az embernek az Istenhez és a másik emberhez való viszonyát.

Éppen ott támadta meg az Isten műremekét, ahol a leghalálosabb sebet ejthette az emberi összetartozásban, mintha egy szervezetet valaki ott kezd szétbontani, ahol a tagok éppen összefüggnek egymással.

A számonkért Káin dacosan így kiáltott fel: „avagy őrizője vagyok én az én atyámfiának?” – azaz mit tartozik rám az, hogy Ábel él-e vagy hal-e, mi közöm nekem máshoz, a más javához, előmeneteléhez, lelki békéjéhez, emberi méltóságához.

Én önmagamért vagyok, keresztülgázolok mindenen, ami létemet fenyegeti, és prédául dobom, ha kell, milliók boldogságát és életét is, csak hogy az én kényelmem, örömem, jólétem csorbát ne szenvedjen.

Aki bírja, marja, hangzik a veszett kutyák üvöltő kardala és azóta folyik ebben a világban az a halálos marakodás, kiirthatatlan testvérharc, vak gyűlölet az emberek között, amelynek eredményét fanyar mosollyal így foglalta össze a XVII. századnak egyik bölcselője: az ember embertársának farkasa.

Ebbe a világba jött viszont a testet öltött Ige, hogy megszervezze és felállítsa az Ő országát.

Jött azért, hogy megváltson minket a kereszten, és ezzel lefizesse a nagy árt; és ígymindenki, aki hisz benne, az Ő tulajdonába ment át.

„Mert azért halt meg és támadott fel, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék.” - ez az előfeltétele annak a nagy következtetésnek, amit az apostol így mond: akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk.

Ha az övé vagyunk, akkor: ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg.

Enyém a lelked, tartsd meg hát a hitedet, és ne félj, mert az enyém vagy, én melletted állok!

Micsoda óriási megtiszteltetés ez, ha elfogadjuk és Neki jó kedvvel eleget teszünk; de micsoda szörnyű romlás, ha igyekszünk e kötelesség elől kibújni, vagy bár magunkra vállaljuk, de azt nem híven teljesítjük!

Egészen kiélezi Krisztus a kérdést, és így állítja fel: keresztyénségtek mindaddig hazugság, amíg csak individualista „hiszek a magam módján” ügy.

Nem, hívő létünk csak részben a saját dolgunk.

Merthogy az élet és a halál közügy, az életünk és a halálunk a Krisztus tulajdona.

Református anyámnak volt egyik kedves saját felekezeti éneke: „Nem vagyunk mi magunkéi, de Jézus vére, bére”.

És emlékszem arra is, amikor a saját kátéjukból, talán nem gond, ha kálvinista testvéreinket idézem, sokszor idézte a számomra bizonyságtételként is a következőket:

„Mind testestől, mind lelkestől, életemben és halálomban egyaránt nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok”.