2022.02.20.

Mt.13,10-14

¹⁰A tanítványok odamentek hozzá, és megkérdezték tőle: Miért beszélsz nekik példázatokban? ¹¹Ő így válaszolt: Mert nektek megadatott, hogy ismerjétek a mennyek országának titkait, azoknak pedig nem adatott meg. ¹²Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van. ¹³Azért beszélek nekik példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek, ¹⁴és beteljesedik rajtuk Ézsaiás jövendölése: „Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek!

És már megint egy olyan jézusi gondolatsor, ahol maga az elmondott krisztusi beszéd egészen érthető, sőt közérthető; viszont annál nehezebben emészthető.

Ott van például a maga igénkben is az a híres beépített mondat, egy magyarázó rész, a sokak által gyakran használt, értelmezett és félreértelmezett jézusi mondat: „akinek van, az bővelkedik, akinek nincs, attól még az is elvétetik, amije van.”

Micsoda rettentő igazságtalannak tűnő mondat ez, ha szó szerint értelmezzük!

Micsoda kiábrándítóan antihumánus, elnyomó, kizsigerelő, bicskanyitogató, vadkapitalista szemlélet ez Krisztustól! – mondhatnánk.

Nem éppen fordítva kellene ennek az Istennél lennie?

Hogy akinek nincs, annak adjanak, akinek van, attól vegyenek el? + Hogy hogy lehessen igazságosan segíteni?! + Hogy az emberi esélyegyenlőséget meg lehessen teremteni?!

Mert rendben, a világban sajnos, valljuk be, tényleg így van: ilyen igazságtalanul; ott számtalan ezt igazoló jelet látunk: akinek megy, annak még jobban fog menni, aki viszont kimarad, az menthetetlenül lemarad.

Sajnos, a világ így működik – és ez emberileg nézve sincs rendjén, hát még az Isten igazságos szemszögéből!

Bizony, talán nem is baj, ha ez a kissé összezavaró mondat nem igazán hagy minket nyugodni, és ilyen idegesítő kérdéseket provokál bennünk.

Merthogy zsigerből érezzük, hogy ennek valahogy inkább fordítva kellene ennek lennie, nem igaz?

Ahogy magukkal a példázatokkal kapcsolatban is pont ugyanezt gondolhatnánk, szemben Jézus tanítványaival, akik azon értetlenkednek, hogy Mesterük miért beszél példázatokban a népnek és a néphez?

Mi, akik már annyi példázaton szocializálódtunk, akik annyi jelképes történetet hallottunk már; mi már azt érezzük, hogy Jézushoz hozzátartoznak ezek a beszédek.

Olyan történetek, amelyekről nem is baj, hogy kellőképpen rejtélyesek, misztikusak, kiismerhetetlenek, de a bennfenteseknek, az egyháziaknak, a tanítványságnak ezeknek a magyarázata viszont már egészen egyértelmű, egyenes, kézenfekvő.

Furcsa persze, hogy Jézusnál néha megfordul a képlet: a mindenkinek szóló mesés elemekkel fűszerezett, pedagógiailag és retorikailag is tökéletesen felépített példázatok egészen egyszerűen értelmezhetőek, már-már felszínesen is érthetőek; viszont annál mélyebb jelentést hordoznak, és annál mélyebb figyelmet, koncentráltságot, odafigyelést várnak el a példázatokat értelmező jézusi magyarázatok, a már csak az igazán szűk rétegnek elmondott gondolatmélyítések.

Hogy ki értheti meg akkor igazán azt, amiről Jézus egykor beszélt, vagy akár azt is, amiről ma beszél nekünk; nos, az valóban egy fogós kérdés.

Ki értheti meg igazán az elhangzó igéket?

Az, aki tanulta, az, aki odafigyel, az, aki ráhangolódik, az, aki előtte kiimádkozza a megértés adományát?

Egy bizonyos, akár így, akár úgy látjuk ezt a helyzetet, az isteni titok bizony mindig felülmúlja az emberi felfogóképességet.

A példázatok, Isten országának titkai, de akár az úgynevezett messiási titkok is sajátos kapcsolatban állnak egymással.

A német teológus, Bornkamm mutatott rá nagyon helyesen az igazi értelmezési irányra, amikor a mostani kijelölt igénk egész kontextusát, szövegkörnyezetét, azaz a magvető példázatát is így írja le: „Ezt a titkot a példázatok valójában elrejtik, de nem homályos voltuk és bonyolultságuk, hanem ... éppen egyszerűségük miatt. Egy magvető kimegy vetni - semmi több. Ez jelenti Isten új világát”.

Urunk szerint tehát ha valaki nem tud az Ő messiási mivoltáról, akkor számára a példabeszédek értelmezése mindig nyitott és érthetetlen marad; de az, aki viszont egészében látja a krisztusi értünk való áldozatos életművet, az tudja, hogy Isten országa az Ő megváltói művében érkezik el.

Egy egyszerű ószövetségi példával hadd világítsam meg ezt a tényállást: amikor Dávid hatalmas bűnt követ el, és ezzel Nátán prófétája egy kis mesében szembesíti, akkor mindaddig nem érti meg a zsidó nagy király Nátán példázatát, amíg fel nem fogja, hogy valójában ő maga áll az elmondott mesés történet középpontjában, hogy ő az, akiről a kis példázat szól.

A példázatok értelme tehát csak azok számára válik nyilvánvalóvá, akik tudatára ébrednek, hogy van valami közük Jézushoz, a Messiáshoz - e belátás pedig csak Isten ajándéka lehet.

Minthogy enélkül minden rejtélyessé válik, a példázatok tipikus mutatóivá lettek annak a ténynek, hogy egyesek Jézus működését nem értették meg.

Mivel Isten megvonja magát tőlük, azok jutnak érvényre, „akik kívül vannak”, ahogy azt egykor Ézsaiás próféta megjövendölte.

A valódi megértés, azaz a valódi bennfentesség tehát mindösszesen abban áll, hogy Isten megadta-e már az embernek azt a lelki tudást, hogy az életére tekintve mindent a teljes krisztusi életút felöl nézzen.

Azaz minden titokra a golgotai kereszt ad majd választ; és éppen ezért a mi válaszunk, a hitünk mindig messze többet jelent, mint pusztán egy felismerés megfogalmazását.

Valójában jelenti, hogy megértettük a titkot.

Tényleg nem egyszerű ez, de azért van segítségünk.

Mert például nem egyszer, nem kétszer fordul elő az, hogy Jézusnál tulajdonképpen egyik-másik példázat magyarázza maga meg annak magyarázatát.

Hadd hozzak most ide egy jól ismert példázatot, amelyben, érdekes mód, ez az ominózus ige („akinek van, az bővelkedik, akinek nincs, attól még az is elvétetik, amije van.”) éppúgy szerepel, mint a mai kiírt igénkben.

Volt egy ember, aki idegenbe készülve hívatta a szolgáit, és átadja nekik a vagyonát, azzal a céllal, hogy amíg ő távol van, kezeljék a pénzét: az egyik 5 kap, a másik 2, míg a harmadik 1 egységnyi pénzt kapott.

Miután elment a gazda, az, aki 5-öt kapott, azonnal vállalkozásba kezdet, és megduplázta a kapott vagyonkát; hozzá hasonlóan tett az is, aki kettőt kapott, ellentétben azzal, aki viszont csak egyet.

Mert ez utóbbi a gazdától való félelmében nem vállalta fel annak a merész kockázatát, hogy bármi is történhet a kapott mennyiséggel, akár el is veszítheti, hogyha rosszul fekteti be; éppen ezért nem tett semmit a gyarapítás érdekében, hanem biztosra ment, és egyszerűen csak elásta a kapott kincset.

Nem dolgozott vele, nem kamatoztatta, nem használta fel sem gazdája, de még a maga érdekében sem, mert nagyobb a félelme, hogy még azt a keveset is elveszítheti, amije van, semmint hogy azt kockára tegye.

Egy nap aztán visszatért a gazda és annak rendje-módja szerint hívatta a szolgáit, és megelégedettséggel vette tudomásul, hogy aki 5-öt és 2-t kapott, azok megduplázták a vagyonát, ezért őket megdicsérte: „jól van, jó és hű szolgám, kevésen voltál hű, sokat bízok rád ezután”, és beinvitálja őket magához az ünnepi lakomájára.

Viszont a harmadik szolga, miután csak az eredetileg is megkapott összeget tudja felmutatni és visszaadni, haragra ingerelte a gazdát: a kapott részt visszavette tőle, és annak adta oda, akire eredetileg is sokat bízott.

Nos, és itt hangzik el ez a kiakasztó mondat; de, hallva a történetet, azért ugye ebben az összefüggésben már tisztulni is látszik a mondat értelme?

Mindjárt nem annyira kiábrándító, ahogy szinte a társadalmi igazságtalanságokat erősíti; merthogy nem azt teszi, hanem pont arról beszél, hogy amit Istentől kaptunk, azt meg kell becsülnünk azzal is, hogy nemcsak magunknak tartogatjuk, hanem azt kamatoztatjuk, azzal jól bánunk.

 Ugye, hogy ezt a másik példázatot hallva már akár jogosnak is érezhetjük a gazda reakcióját, hovatovább ezt az alapvetően igazságtalannak tűnő mondatot is.

Merthogy a vagyon a gazdáé, joggal várhatta volna el, hogy az általa megbízottak ne csak üljenek a babérjainkon, hogy ne csak várják a sült-galambot a szájukba repülni, hanem tegyenek is annak érdekében, hogy a gazda elégedett lehessen teljesítményükkel, munkásságukkal, a tehetségük kibontakoztatásával.

Bizony, ebben magunkra ismerhetünk, felismerhetjük, hogy mi vagyunk azok, akiket megbíztak valamivel; mégpedig azzal, hogy éljünk az isteni lehetőségekkel, sanszokkal, tehetségekkel, talentumokkal.

Nincs semleges magatartás, mert vagy hű leszek Isten elvárás-rendszeréhez, vagy nem.

És hogy mi a hűség lényege? - Jézus szerint az, hogyha valaki az Istentől kapott értékeit használja.

Mégpedig arra használja, amire azt kapta.

Sok mindent kaptunk Istentől: kaptunk létet, kaptunk értékes életet, kaptunk bűnbocsánatot – és ennek nyomán egy új életet is, és minden nap kapunk 24 órát, és kapjuk ezt akár évtizedeken keresztül.

A kérdés csak az, hogy mire használjuk ezt fel.

Hogy elpocsékoljuk-e, - ahogyan mondani szokták - agyonütjük valamivel az időt, túléljük csak az életünket, vagy tudunk hasznosan élni vele?