2017.09.10.

1.Móz.4,1-16

Azután Ádám a feleségével, Évával hált, aki terhes lett, megszülte Kaint, és azt mondta: Fiút kaptam az ÚRtól. Majd újból szült: annak testvérét, Ábelt. Ábel juhpásztor lett, Kain pedig földművelő. Egy idő múlva Kain áldozatot vitt az ÚRnak, a föld gyümölcséből. Ábel is vitt az elsőszülött bárányokból, a kövérjükből. Az ÚR rátekintett Ábelra és áldozatára, de Kainra és áldozatára nem tekintett. Emiatt Kain nagy haragra gerjedt, és lehorgasztotta a fejét. Ekkor azt kérdezte Kaintól az ÚR: Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta. Egyszer azt mondta Kain a testvérének, Ábelnak: Menjünk ki a mezőre! Amikor a mezőn voltak, rátámadt Kain a testvérére, Ábelra, és meggyilkolta. Akkor az ÚR ezt mondta Kainnak: Hol van Ábel, a testvéred? Kain ezt felelte: Nem tudom! Talán őrzője vagyok én a testvéremnek? De az ÚR így szólt: Mit tettél? Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről. Most azért légy átkozott, kitaszítva arról a földről, amely megnyitotta a száját, hogy befogadja testvéred kiontott vérét a kezedből. Ha a földet műveled, nem adja többé neked termőerejét. Bujdosó és kóborló leszel a földön. Ekkor Kain azt mondta az ÚRnak: Nagyobb a büntetésem, semhogy elhordozhatnám. Íme, elűztél ma erről a földről, el kell rejtőznöm színed elől, bujdosó és kóborló leszek a földön, és meggyilkolhat bárki, aki rám talál. De az ÚR azt felelte neki: Nem úgy lesz! Ha valaki meggyilkolja Kaint, hétszeresen kell bűnhődnie. Ezért jelet tett az ÚR Kainra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál. Ezután elment Kain az ÚR színe elől, és letelepedett Nód földjén, Édentől keletre.

Hihetetlen bőséges és közismert bibliai szakaszunk kapcsán engedtessék meg, hogy a mai napon a teljesség igénye nélkül szemezgessek Káin és Ábel történetének számtalan mondanivalójából; és csak néhány olyan sajátos összefüggést tárjak fel, ami talán a mai korunkban különösen is aktuálisan hathat az életünkben.

• Az egyik felvetésem valójában két kérdésen alapul: „Hol vagy?” és „Hol a te testvéred?”

            Hol az Isten? Hol van a világ nyomorúságaikor? Hol van betegségeinkben? Hol van a magányunkban? Hol van a megoldatlan kérdéseinkben? Hol van a bánatunkban és a gyászunkban?

            Hol van Isten, aki bár Jézusban testet öltött, itt volt egészen közel hozzánk, valóban megmutatta, hogy mit jelent embernek lenni, megmutatta azt is, hogy milyen az Isten, meghalt, feltámadt, és aztán azóta? … Hol van?

            Hol az Isten? – tesszük fel megannyiszor a kérdést, mintegy megfordítva Isten azon kérdését, amit pedig Ő tett fel még egykor az embernek az Éden kertjében a bűnbeesés után: „Ádám, hol vagy?” Nem folytatom a slágerrel: „vajon hova mehettél?”

            Figyeltétek Testvéreim, a mai igénkben meg azt kérdezi meg az első és sajnos nem az utolsó embergyilkostól, Káintól: „És hol van a te testvéred?”

            Amikor mi minduntalan azt kérdezgetjük, hogy hol van az életünkben az Úr, akkor Ő egyszerűen csak visszakérdez: miért, és te, ember, te hol vagy; és hol van az, aki rád van bízva, aki felett felelősséggel tartozol?

            Nem árt ma szembesülnünk a számos istenkérdésünk közepette magának az Istennek a felénk irányuló visszafordító kérdéseivel, ami ha úgy tetszik, egy különleges visszavágó az Istentől a mi számos, Őt kérdező, és sokszor Őt számonkérő kérdéseinkre.

            És ez a sajátos visszavágó Tőle, valljuk meg, jóval keményebb, mint a múltkori VB-selejtező, a tavaly nyári EB utáni magyar-portugál visszavágója - emberhátrányban.

            Néha azt érzem, hogy az életünk nem más, mint egy folyamatos nagy bújócska Istennel: hol Isten keresi az embert, és találja meg, vagy találja el; hol meg az ember keresi Istent és találja meg, illetve találja el.

            Hol az ember keresi a másik embert, és vagy rálel, vagy sem; illetve hol meg az Isten keresi rajtunk az embertársat: „Hol a te testvéred?”

            A velünk párbeszédet folytató Isten úgy tekint ránk és olyan feladattal bíz meg bennünket, amely komoly felelősséggel jár mind az Ő színe (coram Deo, ahogy Luther mondta) és embertársaink előtt (coram hominibus).

            Az embernek feleletet kell adnia Káinhoz hasonlóan arra a kérdésre: „Hol van a te testvéred, Ábel?”, mert az ember bizony, ha akarja, ha nem, felelősséggel tartozik mind Isten teremtett világáért, mind pedig az embertársáért.

            Isten bűnbánatot akart kelteni Káinban, de ő erre nem volt hajlandó; és így az erre való képtelensége, a meg nem bánni tudása, az Isten elé odavinni és letenni nem tudása még talán a gyilkosságánál is nagyobb bűnévé lesz.

            „Hát őrizője vagyok én az én testvéremnek?” - válaszolja inkább; és milyen okos, de rafinált egy válasz ez!

            Igazi nagy kibúvás, tökéletes visszadobott labda, még Istent is sarokba szorítani akaró mentalitás.

            A káini kegyetlen cinizmust nehéz túlszárnyalni!

            Mert Káin még a halál és az élet legfőbb válaszpontjából is egyszerűen viccet csinál.

            „Én óvjam az óvót? Én vigyázzak a vigyázóra? Én pásztoroljam a pásztort?” - minthogy Ábel pásztor volt.

            Káin ekkor még nem nem omlik össze, csak később.

            És akkor sem a bűne miatt, hanem az isteni szigorú ítélet, a tehetetlensége, a büntetéstől való félelme miatt.

            Akkor már érzi, hogy nagyobb a büntetése, sem mint amit el tudná hordozni – persze, tegyem hozzá, még mindig nem olyan nagy, mint amit megérdemelne.

            Ezért lesz kódorgó, tévelygő, ahogy énekünk mondja „tébolygó” vándor a kietlenben – az „Édentől keletre”, hogy Steinbeck híres regénycímét is idehozzuk; és nem máshol, mint Nód földjén – Nód azt jelenti: „nyugtalanság”.

            „Hol a te testvéred?” - az, akit sokszor szurkáltál és megbántottál, ezért aztán ő el is tűnt a közeledből.

            Jézus sem beszél az evangéliumban gyilkosokról, de azokról annál inkább, akik mondjuk nem tették meg az embertárssal azt, amit meg kellett volna tenniük – Jézus milyen szépen mondja: „éheztem, én nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom…”.

            „Hol van a te testvéred?” - és mivel ezt tetted vele vagy éppen hogy nem tetted meg vele azt, amit viszont meg kellett volna, hívőként, ezért aztán még Isten, a templom, a gyülekezet és az egyház közeléből is eltűnt.

            „Hol a te testvéred?” - ennél nagyobb kérdése nincs Istennek a hívei felé, az biztos!

2. A másik felvetésem pusztán annyi: ez a történet valójában a kultúrák ellentéte, mondhatni „trónok harca”.

            Merthogy Káin és Ábel története valójában nem más, mint válaszkeresés arra a nagy zsidó történelmi és életvitelbeli kérdésre, ami a Genezis könyvének megírásakor és szerkesztésekor a legnagyobb kérdés volt: a héberek maradjanak-e meg a nomád, állattenyésztő és vándorló törzsi életformánál, vagy inkább váltsanak át a letelepült, városias – falusias, röghöz kötött életformára?

            Káin, a növénytermesztő, az otthonlevő, a városi-falusias, a letelepült lét szimbóluma, aki sajnos vagy nem sajnos, de legyőzi, kiiktatja, kinyomja a történelemből a nomád, állattenyésztő, kódorgó és szabad ábeli létformát.       Ahogy a mi István királyunk és magyarságunk életében is eljött a pillanat, amikor dönteni kellett a keleti szabadnak tűnő, vándorló, pusztai, hódító, aktív, „magyarok nyilaitól ments meg!” korszak és lét, valamint a letelepült, megnyugodott, passzív, védekező, fenntartó létforma között.

            A Genezis szerkesztői azzal szembesültek, ahogy eltűnik a régi életforma, és ahogy a környékbeli letelepült népek hatása az új létforma győzedelmeskedett: hogy a káinok mindig legyőzik az ábeleket, a megkötöttség a szabadlelkűséget, a megszokás a lázadást, a beletörődés a felszabadultságos örömet.

            Ez a történet mintegy etimológiai magyarázat azon korszak és egyáltalában az emberi lét nagy fordulataira; arra, hogy mi az, ami ugyan stabillá és biztonságossá, kiszámíthatóvá és kulturálttá tesz, de ugyanakkor elveszi a fiatalos lendületet, a hippiséget, a merész és állandó újrakezdési lehetőség után vágyódó féktelen bátorságot.

            Erre a megoldatlan, állandó külső–belső feszültségre, a döntéshozatali konfliktusra utal már egyáltalán az is, ahogy Ádám és Éva beszélő neveket adnak a fiaiknak.

            Káin – kovács, hatalom, erő; vagy ahogy Éva mondja: „Fiút kaptam az Úrtól” - legalábbis bibliánk így ön-etimologizál; Ábel – köd, felhő, pára – a bizonytalan, a nyugtalan, a gyengeség, szó szerinti fordításban.

            Az elsőszülött a menő, a műhelyes, a termesztő, a biztonságot adó, a mindenki által kedvelt és mindenesetre mindig cselekvő figura; míg a másodszülött a félénk, az áldozati prototípus, a zalkattak és zaklatottak, vagyis a „futottak még” kategória, akit szinte észre se lehet venni.

            Az egyik, aki úgy véli, neki minden megengedett, mert hiszen Istentől kapta dolgait és javait; és a másik, aki szerint pedig vannak meg nem engedhető dolgok, mert hiszen ő is Istentől kapta dolgait és javait.

            Két rivális, egy prímás és egy másodhegedűs, akik közül pedig mind a kettő azt hiheti, hogy neki márpedig van igaza, hogy mellette áll / kell hogy álljon az Isten, egyiknek emiatt, a másiknak pont az ellenkezője miatt.

            Mindenesetre a gyermeknevelési kérdésekben jártas pszichológusok elcsámcsoghatnának ezen, kielemezhetnék és sok mindent kimagyarázhatnának az első emberpárnak már a névadásból is adódó gyereknevelési módszereiből.

            Csoda-e, hogy a kényes, elkényeztetett Káinnak ezek után nem tetszik az, hogy lám, Istennek mégse az ő áldozata kell, hanem a kis semmi Ábelé – merthogy egyáltalán nem ezt szokta meg: eddig ő volt a körülrajongott, a menő, az apuci-anyuci szemefénye – most meg miért Ábel a kedves? Nem csoda, hogy az elrontott neveltetése értetlenkedésbe torkollik, az megmagyarázhatatlanságot hoz magával, az kiakadást eredményez, az rossz szájízt ad, az féltékenységgé lesz, az irigységet és gonoszságot szül, amazok pedig elvezetnek a nem is gondatlanságból, hanem nagyos is szánt szándékkal, aljas módon, primitíven elkövetett és mégis fantáziadúsan eltervezett emberölésig.

            Ádám és Éva gyermekeinek hatástörténete így válik egy nyomasztó antik háromfelvonásos tragédiává és bűnügyi jelentéssé, amely egy olyan történet ez, ami ma is lejátszódik az összes híradóban, csak talán Káin fejszéje ma már nem más, mint egy rakéta, egy balesetet okozó autó, egy törvény, egy szankció, és még ki tudja, mi minden.

            Ádám – Éva története és elbukása, aztán a következő generáció, Káin és Ábel nemzedékének története és elbukása egy sajátos jelképes koordináta rendszert rajzol fel.

            A szülők Istennel akasztották össze a bajszukat és éppen ezért összekuszálódott a vertikális szál: a koordináta rendszer függőlegesében már nincs összhang – Isten és az ember között végképp elromlott minden.

            És mivel elromlott függőlegesen minden, ezért ebből az is következik, hogy elromlik vízszintesen is, vagyis a horizontális viszonyok között, az ember és ember között is.

            Míg Ádám és Éva története azt mutatja be sajátos etimológiájával, hogy miért ment tönkre Isten és ember között a kapcsolat az ember bűne miatt; addig Káin és Ábel története pedig arról szól, hogy hogyan szakad szét az emberi kapcsolatok sokasága is, sőt önnön magában belül az emberben is hogyan esik szét a viszony, a barátság, a szeretet, a megértés és az együvé tartozás vektora.

            Nos, nem csoda, hogy ennek a kettős kapcsolatszétesésnek a helyrehozatalához éppen egy kereszt kellett: amelynek függőleges szára összeköti újra az eget a földdel, a vízszintes szára pedig az embert az emberrel; illetve egyben még azt is jelzi, ahogyan Isten az Ő feláldozott Fiában átkarol, átölel minket tág karjával; mert Ő mindent rendezni akar.

            Isten egyformán az Ábelek és Káinok Istene – és mi hol egyikek, hol másikak vagyunk - önmagunkban is.

            És Isten kegyelmet gyakorlóan átölelő Isten, el nem engedő Isten – az Ábeleké és a Káinoké is: és ezért hozott Ő maga áldozatot, a legnagyobbat, a krisztusi áldozatot.

            Akit mi, az ő testvérei, Káinként megöltünk – és akinek a vére Ábel vérénél is messze tovább kiált, olvassuk Máté evangéliumában és a Zsidókhoz írt levélben.

            Mert Ő vitte el az átkot, amit a Káinoknak kellett volna; Aki miatt van és lehet újra béke Isten és ember, ember és ember között; Őáltala találhatja meg újra testvérét a testvér; Benne kapjuk meg a lehetőséget az áldozathozatalra éppúgy, mint a változtatásra.

Általa mondhatjuk azt János első levelének szavaival: „szeressük egymást, ne úgy, mint Káin, aki gonosz volt, és megölte testvérét.”