2017.10.08.

Ézs.49,1-6

Hallgassatok rám, ti szigetek, figyeljetek, távoli nemzetek! Már anyám méhében elhívott engem az ÚR, születésemtől fogva emlékezetben tartja nevem. Éles karddá tette számat, keze ügyében tartott engem. Hegyes nyíllá tett, tegzébe dugott engem. Ezt mondta nekem: Szolgám vagy, Izráel, rajtad mutatom meg dicsőségemet! Én azonban ezt mondtam: Hasztalan fáradoztam, semmiért, hiába pazaroltam erőmet. De az ÚRnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél. Most pedig ezt mondja az ÚR, aki már anyám méhében szolgájának teremtett, hogy Jákóbot hozzá térítsem, Izráelt hozzá gyűjtsem. Ilyen nagyra becsült engem az ÚR, Istenemnél van az erőm. Ezt mondta: Kevésnek tartom, hogy Jákób törzseinek helyreállításában és a megmentett Izráel visszatérítésében légy az én szolgám. A pogányok világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig.

            A lelkész gyakran érzi Istentől rendelt egyik fő kötelességének azt, hogy "megtérítse" azokat az embereket, akikről úgy gondolja, hogy a lelki üdvösségük biztosítása az ő papi feladata.

            Aztán persze, hogyha ez a hozzáállás átcsap már-már erőszakosságba, akkor nem is csodálkozzon rajta, hogy az inkább elriasztó; és éppen ezért szinte törvényszerűen majdnem minden túlzó esetben ennek kudarc lesz a vége.

            Elvégre még egy lelkész sem láthat bele a másik ember lelkébe; de még az életükbe is csak részben.

            Rá kellett jönnöm az eddigi lelkészi gyakorlatom tapasztalatai alapján, hogy az a másik ember, akit én annyira meggyőzni akarok a hit igazságáról, lehet, hogy még nem áll készen arra, amit én neki jól-rosszul mondani szeretnék.

            Persze lehet, hogy készen áll; és akkor bejön, hat, ül, amit neki mondok; de sokszor van úgy is bizony, hogy szavaimmal mellétrafálok, sőt, még inkább elriasztom.

Azt is érzékeltem már a lelkészi szolgálatom alatt, hogy máskor meg talán éppen a legspontánabb beszélgetésekből születik meg egy-egy hitformáló bizonyságtevés; hogy a leghétköznapibb csevegésből is kialakulhat egy igazi tanúságtétel; és hogy a legegyszerűbb flexibilitásból és szeretet-teljes segítőkészségből is származhat valami olyan csoda, ami megtérít.

Hogy "csak úgy" mondom, amit Isten rám bízott; és csak engedem, hogy Lelke szóljon és vezessen, és nem a saját fejem és esze-járása után megyek, akkor valahogy mégis megtörik a másik ember szívében a jégpáncél.

És amikor nem is gondolom, pont akkor teszek Istenről bizonyságot; és amire nem is készülnék, akkor hat rajtam keresztül is erejével.

Sőt, gyakran épp azok nyitnak és nyílnak meg leginkább az Élet igére, akikről még álmomban nem gondoltam volna, hogy "érdemes" velük foglalkozni.

Be kell látnom, nekem, a lelkésznek; de mindegyikünknek, akiknek hívő kötelessége a misszionálás feladata, hogy a mi dolgunk csak és kizárólag a magvetés; de a növekedést és az aratást már sokszor nem mi végezzük.

Teljesen el kell felejtenem a saját elképzeléseimet a "térítés"- ügyben, viszont éberen és érzékenyen kell élnem a mindennapjaimat, hogy mindig kész legyek számot adni a bennem élő reménységről – ahogy azt a 100 éve született Szabó Magda fogalmazta meg a híres Abigél című, sorozatban meg is filmesített regényében az egyik diakonissza szájába adva ezeket az előbbi gondolatokat.

Pál apostolról is azt olvassuk a mai oltár-előtti igénkben, az Efezus levélbeli részletben, hogy ő csak annyit kér tőlünk, az egyház tagjaitól, hogy egyszerűen csak éljünk az elhívatásunkhoz méltóan, és az hatni fog, hogy mindenki az egy Isten, egy hit, egy elkötelezés oldalára kerüljön.

Aztán ha még sincs meg a fogadókészség azon a bizonyos másik oldalon, akkor ahogy Pál is ment rendíthetetlenül tovább azokhoz, akik viszont már készen és örömmel fogadták el a prédikálását, úgy mi is ezt tegyük.

Már Jézus is megtapasztalta amúgy ezt a feszültséget a saját szülőföldjén, ahol rá kellett jönnie, hogy senki se próféta a maga hazájában, mert gyakran van az úgy, hogy pont a hozzánk legközelebb állók, a barátok, a családtagok nem hisznek nekünk, a hitünknek és az ügyünknek.

Mai igénkben szintúgy az világlik ki, hogy Ézsaiás mennyit szenved amiatt, ami az isteni küldetése; amiatt, hogy az hogy hat vagy hogy elutasítják el őt az övéi; és aztán saját maga is megdöbbenve szól arról, hogyha az ő zsidó népe nem fogékony Istenre, akkor majd az idegenek szeretettel fogadják Őt és Isten ügyét.

Szóval, nem tudhatjuk, hogy kire hogy hatunk; éppen ezért mindig bölcsen, nem visszatetszést keltve, lélekkel és a Lélek erejével szóljunk mindenkinek a hitünkről, hiszen ki tudja, ki - mibe kapaszkodik bele a szavainkból.

Bruno Ferreronak van egy kedves kis története a verébről, aki mindig a hegyek fölé, a Nap közelébe szeretett volna repülni, de mivel kicsi volt, az apró szárnyaival, akárhogy is próbálkozott, pl. nekifutással vagy a sziklákról való elrugaszkodással, újra és újra csak kudarcot vallott.

A többiek gúnyosan kikacagták.

Az álma azonban ott élt a szívében, és egyre csak vágyott mind magasabbra szárnyalni, mint a sasok az égen, akiket amúgy annyira irigyelt.

Végül egy nap, amikor már kis híján feladta az álmát, a szél egyszer csak megszólította: „Tárd ki a szárnyaid, kis veréb, és én fölrepítelek a hegyek fölé, magasabbra, mint ahol a sasok repülnek!”

A kis veréb eleinte félt, de végül csak kitárta a szárnyát, a szél meg belekapott, és röpítette fel a magasba.

A verébnek semmit se kellett tennie, csak vitorlázott a kék égen, látta felülről a hegyeket, és olyan közelinek érezte a napot, hogy akár meg is érinthette volna, fürdött a ragyogásában, és a kis veréb-lelke megtelt örömmel.

Attól a naptól kezdve aztán mindig ezekről a szárnyaló pillanatokról beszélt, a ragyogó korongról az égen, no és a mezőkről, amelyeket milliónyi virág díszít, a hegyekről, amelyeket mind fentről látott.

A többi madár persze továbbra is csak gúnyolta - most már a csodás és hihetetlen élménye miatt -, de őt már semmi nem érdekelte, csak mesélt-mesélt örömmel, mert látta, amit látott, és átélte a csodát.

A mai kor embere is szárnyalni szeretne – lelkileg.

Feltöltődni, boldognak lenni, többé válni.

Aztán újra meg újra nekifut a könyveknek, a módszereknek, a szellemi áramlatoknak, a filozófiáknak, majd nagyot koppan a realitások talaján; megsebződik, és rájön, hogy csak pótcselekvésekkel áltatta magát.

Mások meg abban hasonlítanak a kis verébre, hogy átélték ugyan már az életük nagy istenélményes csodáját, már felkapta őket a Szél, a Szentlélek, majd kigyúlt a szívük a nagy örömtől, de aztán roppant megszokottá lett számukra az Istennel való járásuk.

Mi hívők sem feltétlen beszélünk sajnos az Isten-élményeinkről, pláne akkor, amikor már jó párszor átéltük, ahogy megmosolyogtak minket azért, mert erről szóltunk.

Hova lett a kezdeti lelkesedésünk és örömünk?

Két nappal az Aradi vértanúk emléknapja után eszembe jut az a levélrészlet, amit az egyik kivégzett utolsó levélként írt október 5-éről 6-ára virradóra a feleségének: benne azt fogalmazza meg, hogy az az ügy, amiért ő meghal most, nem veszhet el, ahogy az ezért való küzdelem és odaszántság sem; és hogy emlékét úgy tudja majd a nemzet és a család megőrizni leginkább, hogyha nem tűnik el a lelkesedés és az elszántság, a tettrekészség és az elkötelezettség a magyar nemzet szabadságának ügyéért.

Testvérem, nem veszhet el belőlünk soha a lelkesedés, a lelkület, a lélek-átjárta, megtapasztaláson alapuló bizonyságtétel; még akkor sem, ha mindennek az ellenkezője látszik, az ellentéte kezd el formálódni.

Mi, akiket a Szél már felkapott, akik már a kis veréb mintájára szárnyalhattunk, örömmel és Lélekkel szólhatunk, ragyoghatunk és világíthatunk a világban.

Azaz beszélhetünk Ézsaiás módjára is az Isten-élményünkről mindig és minden körülmények között, alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt.

Mi, az 500 éves reformáció népe, az ige egyháza  igenis megtesszük, amit a ma világában meg kell tennünk.

Ha erre pozitív a reakció, az nagy isteni ajándék.

Ha nem, mi akkor is elvégeztük, amit „megkövetelt a haza” - a felelősség akkor már nem a miénk.

Mi szóltunk, mi megmondtuk.

A labda már a másik térfelén pattog.

Már nem rajtunk áll vagy bukik, hogy kinek-kinek az életjátszmája hogyan folytatódik tovább.

Lássuk hát tisztán a küldetésünket, lássuk tisztán a határainkat és a korlátainkat, és lássuk tisztán a kötelességünket és a ránk bízottakat is.

Igénk tulajdonképpen egy hívői munkaköri leírás.

Egy olyan égi szerződés, amelynek első és fő pontja az, hogy csak hálát adhatok Istennek azért, hogy egykor valakik, talán egy számunkra oly kedves családtag vagy lelkész által meghirdette nekünk személy szerint is az Ő égi szeretetét és az új életet munkáló kegyelmének a jó hírét.

A második pontja pedig ennek a munkaszerződésnek az, hogy hálát adhatunk azért is Istenünknek, hogy minket is beállított az embermentő szeretetének a hirdetésébe, az Ő szent szolgálatába.

És végük a harmadik pontja pedig az, hogy kérjük Őt újra meg újra, hogy segítsen nekünk tisztán látni és elfogadni a küldetésünk célját, tartalmát, módját is; benne többek között a felelősségi viszonyokat és a határokat is.

Az meg, hogy ennek milyen eredménye lesz ennek, az már nem a mi ügyünk.

Sőt, nem a mi megítélésünk sem.

És nehogy azt higgyük, hogy az ige nagy hirdetői nem éltek át megannyi kudarcot és sikertelenséget a küldetésük során – lásd mai igénkben is Ézsaiásnál.

És mégha roppantul sikeresek is volnánk a nagy ember-térítgetésben, no, akkor se higgyük, hogy nem jöhet el majd az a fránya pillanat, amikor viszont mégiscsak hihetetlenül kevésnek érezzük már magunkat.

Pál apostol számtalanszor keservesen írja le a leveleiben, hogy nem egyszer – nem kétszer sajnos hiábavalóan fáradozott a rábízottak között; Dávid ezen kesergett zsoltáraiban, Ézsaiás meg a próféciáiban.

Afrika nagy, még a vallástalan világ szemében is hatalmas misszionáriusa, David Livingston, 23 évnyi szolgálat után hasonlóan rémes kételyekkel volt eltelve: szolgálatát hiábavalónak látta: "Mindaz amit tettem, csak megnyitotta a rabszolga kereskedést. 23 év munkája után, nincs semmi gyümölcs. Hiába munkálkodtam."

Luther csak azt tudta mondani a halálának órájában, hogy „bizony koldusok vagyunk”; Kálvin pedig azt, hogy: "A gonosz örömmel fogja hallani ezt, de a tény az, hogy minden amit tettem, értéktelen volt."

De talán nem is baj, ha sok-sok, emberekért való imádság és küzdelem után nem nagyképűen nyilatkozunk sikereinkről; hanem ezekhez a nagy térítőkhöz hasonlóan alázattal csak annyit tudunk mondani, amennyi Keresztelő Jánosból is kikívánkozott: „Jézusnak növekednie kell, nekünk pedig alászállnunk.”

Ugyanakkor arról se feledkezzünk el, hogy amit teszünk, azt az Úr nevében tesszük.

Azaz Ő majd végbeviszi, amit eltervezett, még a mi alkalmatlanságunk vagy kudarcaink ellenére is; ezért aztán  nem szabad, hogy ránk szakadjon depresszíven a hiábavalóságunk és sikertelenségünk átka.

Találjuk inkább nyugodalmat Istenben, aki azt is ígéri, éppen Pál apostol szavain keresztül, hogy „fáradozásunk az Úrban nem hiábavaló."

Itt az idő, hogy 500 éves felekezetünk újra teljes ügybuzgalommal munkálkodjon Isten ügyében, és az egyéni Isten-élményünk megosztásában.

Urunk pedig azt mondja: "Felejtsd el, és hagyd magad mögött a sikertelenség gondolatát! Most itt az idő, hogy térj vissza és folytasd a munkád. Semmi sem lesz hiábavaló! Még sok minden van számodra tartogatva; elég a búslakodásból, örvendezz, mert nem hagytalak el. Többet fogok tenni, mint amit képes leszel kérni vagy elgondolni."