2017.10.31. Reformáció 500

46.Zsolt.2-10

Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha megindul is a föld, és hegyek omlanak a tenger mélyébe; ha háborognak és tajtékoznak is vizei, és tombolásától megrendülnek a hegyek. (Szela.) Egy folyam ágai örvendeztetik Isten városát, A Felségesnek szent hajlékait. Isten van benne, nem inog meg, megsegíti Isten reggelre kelve. Népek háborognak, országok inognak, ha az ÚR mennydörög, megretten a föld. A Seregek URa velünk van, Jákób Istene a mi várunk. (Szela.) Jöjjetek, lássátok az ÚR tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön. Háborúkat szüntet meg a föld kerekségén, íjat tör össze, lándzsát tördel szét, harci kocsikat éget el. Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Magasztalnak a népek, magasztal a föld. A Seregek URa velünk van, Jákób Istene a mi várunk. (Szela.)

Nos, igen, mi más lehetne az igehirdetés alapigéje a mai napon, a reformáció 500 éves jubileumának ünnepnapján, mint éppen evangélikus himnuszunk alapzsoltára: a 46. zsoltár.

A zsoltár, amelyből Luther Márton megalkotta az „Erős vár a mi Istenünk!” című népénekét; az éneket, amelynek első sora aztán lutheranizmusunk köszöntésévé is vált az évszázadok alatt.

Isten erős várunk – azaz oltalom, menedék, ahogy azt a mai zsoltárigénk refrénszerű alapgondolata is hirdeti: „A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk.”

Luther azonban nem egyszerűen versbe foglalja a zsoltárt, hanem továbbgondolja, és egy amolyan parafrázist készít belőle.

Mivel ki vagyunk téve az ördög támadásainak és ravasz cselvetéseinek, és nekünk esélyünk sem lenne ellene önállóan az életben maradásra, nemhogy győzelemre, ezért szükségünk van Isten oltalmára, óvó kezének várfalaira.

Ugyan himnuszunk az eredeti lutheri formájához képest számos változtatás és módosításon ment át, a ritmusát kisimították, a hangokat ütemekbe szedték, a fordítások során figyelmen kívül hagyták az eredeti szótagszámot, és újabb szótagokat illesztettek hajlítással az énekelt dallamhangokra; de ennek ellenére ez a mi himnuszunk; egy evangélikusnak olyan, mint maga a nemzeti imádság, az „Isten, áldd meg a magyart!”

Az, hogy kinek tartjuk Istent, alapjában véve meghatározza a Hozzá való viszonyunkat.

Vannak, aki még a létét is tagadják.

Vannak, akiknek meg erőtlen, gyenge istenképpel rendelkeznek - a létét ugyan nem tagadják, de ettől még sokra nem mennek vele: ez olyan, mint a Kisjézuska és az Úr Jézus Krisztus különbsége.

Az előbbi egy megszületett csecsemő: segíteni nem tud rajtunk, sőt ő szorul ránk; az Úr Jézus Krisztus viszont az egyetlen, aki rajtunk a bűn és a halál kérdésében segíteni tud - nem szorul ránk, hanem mi szorulunk rá bűnbocsátó és üdvözítő kegyelmére.

Vannak, akiknek az Isten szó hallatán félelem támad a szívében, mert félelmetes istenképpel él - számára az Úr a kemény, a szigorú, a legkisebb hibát is megbüntető hatalom, akitől félni kell, mert Ő megítél; és ezért az a legjobb, ha összehúzzuk magunkat: egy „ilyen Istennel” finoman szólva sem lehet jó kapcsolatot ápolni.

Vannak, akik Istent, mint szerető Istent látják csupán: olyat, aki mindent elnéz; bármit teszünk, nem haragszik.

Lehetne még sorolni pár torzulást arra nézve, hogy ki milyennek látja Istent.

A Biblia szerint mindenesetre Ő egyszerre igazságos és kegyelmes, bűngyűlölő, de a bűnöst mégis szerető, irgalmas és türelmes, hatalmas és erős; és még lehet elmélyíteni egyenként, vagy éppen folytatni a felsorolást Isten csodálatos jellemvonásaival.

De nem ez a célom, hanem az, hogy a zsoltár látásmódjával és hitével szembesítsem magunkat, hogy megnézzük azt, hogy aki ezeket a sorokat megfogalmazta, milyennek látta az Urat.

„Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.” - aki hitből ki tud mondani egy ilyen mondatot, annak ez a hite olyan bizonyságtétel, amely egyértelmű Isten-megtapasztaláson alapul.

A 91. zsoltárban is hasonlóval találkozunk.: „Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az ÚRnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!”

Nagyon kifejező megállapítások ezek

Isten olyan, mint erős vár.

A várak olyan hatalmas építmények, amelyeket védelmi célból emeltek - oltalmazó erődítményként.

Azok, akik a várfalon belül tartózkodhattak, azoknak ez a legkomolyabb védettséget nyújtotta.

Mégha Balatonparti homokból is építjük fel azt a várat, vagy gyermekünkkel legóból, esetleg fakockákból vagy dobozokból, akkor is azzal azt szimbolizáljuk, hogy ez valami nagyon erős, valami roppant markáns dolog – védelmet ad a strandra kivitt játékoknak, a belerejtett legófiguráknak vagy a plüssöknek.

Persze csak nekik védelem ez, nekünk már kevésbé – hiszen ha jön egy hullám vagy egy olyan vihar, mint ami ránk tört vasárnap, akkor ezen saját építményeink pillanatok alatt leomlanak.

Számunkra már ezeknél sokkal biztosabb körülölelő védelem kell a számos minket támadó erőtényező ellen.

Azt mondja a zsoltár és vele a himnuszunk: Isten a mi erősségünk.

A mostani divatos önéletrajzokba már szokták kérni, hogy írják bele az emberek, milyen erősségeik vannak.

Ilyenkor aztán azt szokták beleírni ebbe a vállalkozó szellemű jelentkezők, hogy ők milyen türelmesek, kreatívak, hogy milyen jól bánnak az emberekkel, a számítógépekkel; hogy van jogosítványuk, hogy nagy a munkabírásuk és hogy szorgalmasok.

Mi is fel tudnánk ilyeneket sorolni minden bizonnyal, ha magunkról kellene beszélnünk; de vajon azt is le tudnánk-e, mernénk-e írni egy ilyen életrajzba, hogy nekünk Isten az erősségünk?

Azt, hogy „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem” – írja ezt sajátos életrajzában Pál apostol.

De nem azért írta le, mert ez olyan jól hangzik, hanem azért, mert így élte meg, ez volt az élete valósága.

Küzdelmei, szenvedései és nyomorúságai idején is az Úrtól kapott erőt mindenhez.

Ha valaki látta vasárnap a Bora Katalinról készült német játékfilmet, akkor a végén talán pont ezt élhette meg belőle: amikor a Luther házaspárnak saját gyermekét kellett eltemetni, és aztán még amúgy kettőt, hogy ezt hogy élték meg – persze eszement fájdalommal, de aztán azzal is, hogy az Úrban volt erejük mindenhez, még tragédiájuk elszenvedéséhez is

Mert Isten „mindig biztos segítség a nyomorúságban” – ez is milyen egy tényszerű megállapítás az Úrról.

Kire számítunk a nyomorúságos élethelyzeteinkben?

Bizonyára mindnyájunknak van olyan családtagja, barátja vagy lelki társa, akire azt mondhatja: őrá jóban-rosszban lehet számítani - mindig.

Őt keresem, hívom telefonon, hogyha gond van. Mert ő szokott tudni segíteni, tanácsot adni, vagy egyszerűen csak ő az, aki meghallgat.

Nagy áldás az, hogyha tényleg van olyasvalaki embertárs az életünkben, akire tényleg számíthatunk.

De vajon nem csalódtunk még akár benne is?

Nem láttuk még az illetőnek a gyengéit, a határait, a korlátait, a tévedéseit; azt, hogy olykor a lehető legjobb szándék ellenére sem tud segíteni?

A bethesda tavi, 38 éve beteg ember szavait idézve mondhatjuk, szörnyű, hogyha nincs emberünk, de még ennél is szörnyűbb, hogyha nincs Istenünk.

Ha emberünk vagy embereink még akár vannak is; de nincs Istenünk, nincs hitünk a hatalmas, élő Úrban. Az Úr azonban azt mondja az 50. zsoltár szavaival: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.”

Az Úr sokszor akár embereken keresztül segít.

De vannak esetek, amikor még emberek sem kellenek hozzá, hiszen előtte semmi sem lehetetlen.

Persze tudom, hogy időnként nem is olyan könnyű bízni, hinni Benne - erről szól a következő történet:

Volt egyszer egy utazó, aki eltévedt a sivatagban.

Már több napja vándorolt az egyformának látszó homokdűnék között, de csak nem talált sem lakott helyre, sem pedig szomjat oltó oázisra.

Lassan elfogyott az utolsó csepp vize is.

Irtózatos szomjúság gyötörte, azt gondolta, itt a vég.

Aztán egyszer csak egy elhagyott pálmaligetre bukkant, amelynek a közepén egy kis kunyhó állt.

Az utolsó erejével odavánszorgott.

Egy kutat talált benne, és bár erejét megfeszítve próbált vizet húzni fel belőle, nem sikerült, mert a víznyerő totálisan csont száraz volt.

A tekintete egy kis asztalra tévedt.

Volt rajta egy kulacs, úgy másfél-két literes.

És… igen…, tele volt vízzel.

Már húzta is volna ki a dugót, hogy kínzó szomjúságán enyhítsen, amikor észrevett egy kis táblácskát mellette, gyönyörű kézírással.

Az állt rajta:  „Vándor! Töltsd a vizet bele a kútba, az utolsó cseppig, és akkor annyi vizet nyersz belőle, amennyit csak akarsz!”

Emberünk dilemmába került.

Rettenetesen szomjas volt, de tudta, hogy ennyi víz legfeljebb 1-2 napra elég, és nem biztos, hogy a következő oázisig el fog érni, ráadásul azt sem tudta, merre induljon.

Ha megissza, egy hajszálnyi esélye talán marad.

Észvesztő dilemma!

Mi lenne, ha a felét meginná, és a többit töltené bele? De az írás szerint az utolsó cseppig bele kell töltenie. Nos, a vándor vett egy mély lélegzetet, és beleöntötte az egészet a kútba, majd a vödört beledobta, hogy az írás értelmében akkor most friss vizet merítsen.

Először semmi – azt érezte, hogy a forróság ellenére megfagy a vér az ereiben.

Majd a többedik vödörmerítésre néhány koszos, sáros vízcsepp megjelent annak az aljában.

Reménykedni kezdett, és újra meg újra visszadobta a vödrét, aztán egy idő után egyre több vizet mert, és az a víz egyre inkább tisztult, mígnem a sokadik merítésre bőven folyt vedrében a kristálytiszta és hűs víz.

A kút melletti itatót, mintegy kádat színültig megtöltötte, és utazónk nyakig merülve a friss, selymes vízbe, abból csak ivott és csak ivott…

Amikor aztán annyi edényt megtöltött, amennyit csak elbírt, egy feliratot vett észre kifelé a kút másik oldalán, amelyet eddig még nem látott:  „Vándor! Ne felejtsd el újra megtölteni a kulacsot, hogy aki utánad jön, szintén ihasson a kútból!”

Emberünk ekkor elővett egy írószerszámot és odaírta: „Kipróbáltam, működik!”

Testvér! Reformációnk 500 éves jubileuma azt üzeni, hogy továbbra is próbáljuk ki, hogy bízhatunk-e Istenben!

De vigyázz, ne azt várd, amit te gondolsz, hogy adni fog, hanem inkább azt várd, amit ígér.

Azt mindig megadja, és az általában sokkal több, mint amire mi bármikor is számítottunk.

Vállald fel továbbra is bátran, hogy kipróbáltad és működik; és akkor add is tovább, mondd el másoknak is, hogy valójában csak ez működik, semmi más!

„Azért nem félünk, ha megindul is a föld” – folytatja a zsoltár szerzője a vallomását.

Magabiztos egy kijelentés.

Illetve talán jobb lenne úgy fogalmazni, hogy nem magabiztos, hanem Isten-biztos.

Szoktunk félni, aggódni, de ilyenkor sajnos legtöbbször csak magunkra és a körülményeinkre tekintünk.

Váltsunk hát látószöget: ne magunkra és a körülményeinkre nézzünk, hanem az Úrra!

Benne láthatjuk meg a megoldást.

Az aggodalmaskodás felségsértés, hitetlenséggel és istentelenséggel jár.

Azt sugallja, mintha Isten nem tudna mindent megtenni – pedig hogyne tudna!

Igen, olykor megindul a föld az életünkben.

Ami addig stabilnak tűnt, arról kiderül, hogy nem az.

Amire építettünk, arról kiderül, hogy kár volt. Például egy betegség, egy haláleset, egy válás, egy munkahelyi elbocsátás megindíthatja a földet alattunk. Felérnek ezek egy földrengéssel.

De ilyenkor is lehet bízni.

Nem magunkban, hanem az Úrban.

A mindent, bennünket is kezében tartó, hatalmas, lehetetlent nem ismerő Úrban.

Az Úr nagyságáról, hatalmáról, erejéről szól himnuszunk, szól ünnepünk, szól ez a zsoltár.

Szólhatna ugyanerről megreformált életünk is?

Igen, csak legyen vallomásunk, bizonyságtételünk, hitbeli meggyőződésünk: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha megindul is a föld…”

október 31-e, 500 év óta fennálló evangélikus egyház örömhíre: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!”

Így mondhatjuk ki azt, hogy Erős/vár/a mi/Istenünk! Mert Ő valóban erős: a legerősebb.