2018.01.06. Esküvő kiállítás

Ján.13,34

Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást:
ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!

Oké, rendben. Ez igazán nagyon szép, amiről Jézus beszél. Még akár el is fogadjuk. No de… Van itt egy súlyos bökkenő ebben az elvárt szeretetesdiben. Mégpedig az, hogy Jézus parancsba adja a szeretetet – viszont hogy lehet parancsra szeretni?

Szeretem! Sokszor mondjuk ki mostanság e mondatot. És igen, azt a másikat, akivel most itt vagyunk ezen az esküvőkiállításon, őt belülről, a szívem legmélyéből, valóságosan és mindenkinél jobban szeretem. De parancs nélkül. De hogy valaki azt parancsolja, hogy szeressem? Teszem ezt én magamtól is – mondhatjuk rá. És amúgy is, amit parancsra kell szeretni, az olyan is! Nekem aztán parancsba adhatják, hogy szeressem a tökfőzeléket, ettől én még nem fogom és nem is tudom azt szeretni. Tudom, van, aki parancs nélkül is szereti. De az nem én vagyok.

Szóval, mit képzel Jézus, hogy azt parancsolja: szeressétek egymást!? A parancs inkább elveszi a kedvet, semhogy meghozná. Már a kötelező olvasmányokkal is így van az ember: az amúgy remek regényeket ezért olvassa úgy az ember, mintha a fogát húznák. Csak mert kötelező.

Azonban, mielőtt nagyon elítélnék Jézust ezért, előtte azért tisztázzunk valamit. Mégpedig azt, hogy valójában mit is ért Jézus a szeresd szó alatt. Merthogy nem árt tudnunk, hogy a görögben, amit mi magyarra úgy fordítunk, hogy szeretet, három kifejezés is szerepel. És nagyon nem mindegy, hogy Jézus melyiket adta parancsba mai igénkben!

EROSZ – a kívánság szeretet. A klasszikus görögben rengetegszer szerepel, az újszövetségben érdekes módon nem. Minden testi élvezettel járó szeretet ide tartozik. A menyasszonyi ruhába való beleszerelmesedéstől a nászút helyszínének lefoglaló rajongásáig; a lagzira jól kiklopfolt rántott hús szeretetétől egészen odáig, hogy megöleljük és megcsókoljuk a párunkat. Ez egy csuda jó dolog: és igen, ezeket a vágyakat mind-mind Isten alkotta; Ő teremtett minket úgy, hogy legyen bennünk ilyen felfokozott kívánság és vágy a dolgok vagy épp egy ember iránt.

Az anyuka rászól a gyermekére, aki karácsonyra kapott egy élő kiskutyát: Ne szorongasd már annyira, mert még megdöglik. Erre ő: én döglötten is szeretem. No igen, ez az erosz, a maga módján rendkívül fontos és kellemes, de mégiscsak önző szeretet. Az, amelyik nincs tekintettel a másik érzéseire. Persze ez is kell, mert ez nem bűn, legalábbis nem mindig az. Szabad élvezni az életet! De ez nem az a szeretet, amit Jézus parancsol.

FILIA – ez a szó az érzelmekkel átitatott, vonzódó, lelkesülő, spontán szeretetet jelenti. Azt, amiben már van kölcsönösség. Szeretlek, mert te is szeretsz. Mert barátok vagyunk – és bizony, nagyon jó, ha egy házasságban a házastársam a legjobb barátom. Bár lehet, hogy sok mindenben különbözünk: ő a közepén nyomja ki a fogkrémet, én meg a végén. Még akár vitázni is tudunk az ilyen, akkor éppen fontos apróságokon. De aztán meg tudunk állapodni valahogy. Filadelfia – a testvéri szeretet, filozófia, a bölcsesség szeretete – ismerjük jól ezt a kifejezést is.

Persze ezt a szeretetet sem lehet parancsolni. Lehet, hogy a szüleink szerették volna megparancsolni, hogy ki legyen a barátunk, vagy hogy kibe legyünk szerelmesek és kibe véletlenül se; de, hát, ugye, ez nem nagyon vezet eredményre. Jézus nem ezt parancsolja.

Viszont a felolvasott igében, Jézus parancsában a 3. szeretet szó szerepel, ez pedig az AGAPÉ – az a szeretet, ami nem emberi gyökerű, hanem Isten természetére jellemző szeretet. Nem egy spontán érzelem; inkább szándékos cselekvés.

Ez az szó ige formájában van benne abban a bibliai szakaszban, amit a szentírás legfontosabb üzenetének tartanak a teológusok: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” – Ján.3,16

És talán sokan fogják azt az esketési igét kérni a papjuktól, lelkészüktől a saját esküvőjükre, amelyet még akár nem vallásos környezetben is szívesen olvasnak fel: ez pedig Pál apostol Szeretet Himnusza. Ott azt olvassuk: ez az a szeretet, amely soha el nem múlik. Az érosz múlékony, mert önzően emberi; a fília is múlékony, mert csak kompromisszumok között marad meg; az agapé - szeretet viszont mindent eltűr, bizalmat ad és mindent hisz. Ez az a szeretet, hogy is mondja Pál: ami „türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.

János apostol meg egyenesen azt meri állítani: az Isten szeretet. Nem olyan, mint a szeretet, hanem Ő maga az.

Ezt az szeretetet tehát Ő adja, és ez az, amit magunk a magunk erejéből megtenni soha sem tudunk; de Isten ígéri, hogy segít minket benne.

A keresztény élet természetfeletti. Csak Isten erejével lehetséges. Másképp nem. Isten ereje azonban elegendő erőforrás erre! Ő meg tudja ezt a szeretetet adni.

Talán ezért olyan jó az egyházi esküvő, ahol Isten ezt az áldást adja, ezt a szeretetet kínálja. Persze templomi szertartás nélkül is lehet boldogan élni a házasságban; de a tudat, az alkalom, a momentum, hogy ezt az áldást az ifjú pár megkapja egy lelkészen keresztül, az hatalmas erőforrás. Higgyék el, az lesz, egy életen át.

Szeresd! Különös parancs! De talán így már érthető. Ha Isten ezt parancsolja, akkor azt megteszem, mert hiszen az mindenkinek a legjobb. Talán pont azért, mert ebben benne van akkor az erosz és a filia is. Ez a szeretet maga a szeretet, a maga teljességében. Önzően és önzetlenül, hívően és hitetlenül – erre a feltételek nélküli szeretetre vágyunk és ez az, amit Istentől megkapunk; és ez az, amit egymásnak is nyújthatunk.