2018.01.07.

Ef.6,1-4

            Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. „Tiszteld apádat és anyádat”: ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: „hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön.” Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.

            Az év első vasárnapjára a tízparancsolat negyedik parancsa kerül elénk sajátos páli összefüggésben.

            Ha valami nagyon frappáns és összefoglaló címet akarnánk adni ennek a pár apostoli mondatnak, akkor talán azt lehetne: Krisztus-uralom a családban, azon belül is a szülő-gyermek kapcsolatrendszerében.

            Aki hisz, az engedelmes – és csak az hisz igazán, aki engedelmes Istennek.

            A hit és az engedelmesség mindig együtt párban járnak a Bibliában.

            Vagyis aki magát hívőnek tartja, annak szembesülnie kell azzal is, hogy ez esetben a Krisztussal való közösségének át is kell járnia az egész emberét.

            A Krisztus-ismeretének és a benne való hitének be kell hatolnia az emberi életének legmélyebb rétegeibe is, és a leghétköznapibb dolgait is ennek kell meghatároznia.

            Ezen a téren két hibát szoktunk gyakran elkövetni.

            Az egyik hiba az, hogy mindaz az ismeret, amit Jézus Krisztusról szerez valaki, pusztán elmélet marad.

            Mert nem elég igazat adni a Bibliának és egyetérteni azzal, ami abban benne van, miközben az életünk nem változik meg ennek nyomán.

            Márpedig aki igazán hívővé válik, annak ez a hit az egész gondolkozását, a szokásait, a kapcsolatait, az életgyakorlatát, sőt a jellemét is alapvetően átalakítja.

            Ahogy szokták azt tréfásan mondani, pedig mekkora igazság: ha egy fuvaros megtér, azt a lova is megérzi.

            Ez az igazi megtérés: amikor azt mindenki és minden megérzi, akivel, és amivel az illető kapcsolatban van.

            A másik nagy Istenhez térő hibánk az szokott lenni, hogy csak másra vonatkoztatjuk azt, hogy a hitnek márpedig életalakító következményei vannak.

            Másokon azt számon kérjük, mások életében azt hiányoljuk, mások esetében azt kritizáljuk.

            Márpedig Jézus mindig arra mutatott rá, bárkivel is kapcsolatba került, hogy „ember, a te hited az, ami megtartott” - és nem a másiké.

            És hogy ettől a két hibától meg tudjuk magunkat óvni, vagyis, hogy a Krisztus-hitünk csak tudás, és ne élet legyen, valamint hogy azt csak másokra érvényesítsük, de ne magunkra; szóval, hogy ezekbe a hibákba bele ne essünk, ezért Pál apostol az elméleti hitbeli ismereteket átteszi a gyakorlatba, a hétköznapi életbe, emberi együttélésünk rendszerébe.

            Arról ír igénkben, hogy mit is jelent a Krisztus-uralom a családban, azon belül a gyereknevelésben – mert aki engedelmeskedik Krisztusnak, az a hívő ember attól kezdve formálja a környezetét is; valamint azokat is, akik a környezetében élnek, akik a leginkább rábízattak.

            Azt sugallja, hogy szülőként gyermeket nevelni; és milyen furcsa összefüggés, gyermekként szülőt nevelni csak úgy lehet igazán, hogyha az ember maga éli meg önnön magában az egyre megszenteltebb és engedelmes életet.

            Pál apostol azt mutatja, hogy ez a szó: "nevelni" valójában pusztán annyit jelent, hogy akár nem is kell semmit se szólni vagy tenni, mert egyszerűen csak átsugárzik rajtad a benned élő Krisztus.

            Lehet persze, hogy ennek az eredménye nem rögtön és azonnal jelentkezik, de higgyük el, valamikor majd feltétlenül jelentkezni fog.

            Én is most kezdem csak megérteni jó pár dolgot, amit a szüleim velem tettek vagy amit nekem tanácsoltak; és ami ellen egykor annyit lázadtam, ma azon kapom rajta magamat, hogy épp ugyanúgy cselekszem.

            Hogy egészen együgyű példát mondjak: hogy kikacagtam apámat még jó pár évvel ezelőtt, hogy ősztől tavaszig dupla zokni húzott a lábára; ma már pár esztendeje bizony én is elkövetem ezt a tőle látott bolondságot.

            Sőt, ma már azt is látom, apaként, hogy milyen hibákat követtem el a nagylányom nevelésében, amiből ő nem érezhette meg mindig azt, hogy valójában kit is szeretnék belesugározni az életébe.

            Ismertem egy igazi igazi anyaszomorító fiatalembert, aki miatt sokat szomorkodott az édesanyja; és nemcsak a viselkedése miatt, hanem azért is, mert ez a fiú sokat ártott a kisebb testvéreinek is az idétlen, szenvedélyekkel terhelt és egyre erkölcstelenebb viselkedésével.

            Aztán amikor meghalt az apja, akkor a mamája ott maradt egyedül a gyermeknevelésben, de ő kiválóan helytállt, még úgyis, hogy a nagyfia élete bizony komoly tehertételt jelentett az ő és a többi gyermeke számára.

            Teltek az évek, és ez a komisz gyerek arra jött rá, hogy az ő édesanyja – annak ellenére, hogy ezt mennyire nem érdemli meg – épp ugyanúgy szereti őt, mint a többnyire szófogadó testvéreit.

            Illetve arra döbbent rá, hogy bár édesanyja semmivel sem ért egyet, amit ő csinál, és ezt néha meg is mondta neki; de ettől még mindig szerette.

            Sőt, talán a testvéreihez képest másképp és jobban is, legalábbis ezt a másképp-et és jobban-t úgy értve, hogy neki több-mindent megbocsátott.

            Látta, amikor az anyja őmiatta sír, persze sajnos ettől még nem tudott megváltozni.

            Egyszer azonban az történt, hogy véletlenül meghallotta azt, ahogy az édesanyja érte imádkozott.

            Az annyira belemélyedt a főzés közbeni imájába, hogy észre sem vette, amikor a fia belépett a konyhába.

            És ahogyan ott és akkor ez az anya a fiáért könyörgött, pont azt hallotta meg ez a fiú – no, ez változtatta meg az életét.

            Addig mit sem törődött anyja vallásoskodásával, sőt a falra mászott tőle, amikor anyukája Istenről, a templomról vagy az istentiszteleten hallottakról beszélt nekik otthon.

            Az sem érdekelte addig, hogy az anyja szidja-e vagy sem; közömbösen mit sem törődött az útmutatással.

            De ott és akkor, hallva és látva a kihallgatott és kilesett anyai szeretetet, az megindította.

            Az már nem szónoklás volt, bocsánat a szóért: már nem csesztetés volt – legalábbis ahogy ezt ő megélte addig.

            Hány gyermek tudná már a második szótól folytatni  a szülői tanácsoló mondatainkat – ő is így állt addig minden egyes anyai szóhoz hozzá – szajkózásnak tartotta.

             De amikor ráeszmélt a megélt szent életre, az a rádöbbenés elvégezte a maga munkáját benne, merthogy Isten gyakran így végzi el bennünk a maga munkáját.

            Ha egy valaki igazán Krisztus uralma alatt él, az úgy is hisz, úgy is beszél, úgy is viselkedik; még akkor is, amikor mérges, még akkor is, amikor felidegesítik, még akkor is, amikor már-már feladja és elveszíti a reménységét, és még akkor is, amikor azt nem is látják vagy hallják – hanem minden körülmények között.

            Mit mond igénk a gyermekeknek?: engedelmeskedjetek a szüleiteknek!

            Lázadó kamaszként feláll az ember a hátán a szőr, ha ezt a papolást hallja a felnőttektől: engedelmeskedjetek!

            Ez az itt szereplő görög szó egyszerűen csak annyit jelent: tenni, amit mondanak.

            No igen, nem egyszerű egy nyiladozó életű fiatalnak ezt hallani, hogy e területen nincs önkéntesség, nincs megfontolás, hanem egyértelmű parancs hangzik el.

            Még az sem lehet kifogás az engedelmesség ellen, hogyha nem ért egyet a szülőjével.

            „Tiszteld apádat és anyádat” - idéződik a második kőtábla első parancsa; még akkor is, hogyha az a szülő nem feltétlenül tiszteletre méltó.

            És miért, csak mert a tekintélyes Biblia ezt tanítja?     Nos, nem – hanem azért, mert a szülői tekintély mögött ott áll az Isten tekintélye.

            Boldog gyermek az, aki látja, és egyre inkább belátja, hogy érdemes engedelmeskednie a szülőnek, mert az akár még méltatlan szülőn is túlláthat Istenre, a mi közös és hatalmas Szülőnkre.

            És itt neveli nemcsak a gyermekeket, hanem a szülőket is az ige, amikor rámutat arra, hogy a szülői felelősséget Istentől kapjuk; és abban ettől kezdve már az a kérdés, hogy arra használjuk-e ezt, amire kaptuk, vagy sem.

            Külön kitér még itt az ige az apákra – érdekes, hogy pont rájuk és csak az apákra.

            Joggal kérdezhetnénk, hogy az anyákról miért nincs szó; miért csak az apáknak mondja az ige: "ne ingereljétek gyermekeiteket?”

            Nos talán azért, mert ez jellegzetesen az apák bűne szokott lenni, hiszen az édesanyáknak sokkal több gyengédségük van, mint nekünk férfiaknak.

            Pedig a gyengédség az igazi férfierény kellene, hogy legyen, mert valójában azok az igazán erős férfiak, akik tudnak gyengédek lenni.

            Pál a Kolosséi levélben is leírja ezen apáknak szánt jó tanácsát, és ott még hozzáteszi azt is: azért legyetek ilyenek a gyermekeitekkel, nehogy bátortalanokká tegyétek őket – azaz ne tegyétek tönkre a gyereketek életét.

            Aki mindig csak bírál, aki csak a baj esetén vagy még akkor sem áll elő, aki úgy kezdi a mondatait: mert te mindig ilyen meg olyan vagy, nos, az nem nevel.

            Az csak elkeserít, ingerel és hosszú távon bátortalanná tesz - márpedig a gyerekeknek nagy szükségük van a folyamatos bátorításra, biztatásra, buzdításra.

            A gyermekünk iránti őszinte érdeklődés nélkül, a vele való meghitt kapcsolat folyamatos építgetése és erősítése nélkül, az elfogadó szeretetünk éreztetése nélkül nem lehet eredményesen nevelni; sőt, valójában csak kárt teszünk a gyerekeinkben.

            Ez az igeszakasz tehát arról szól, hogy ahol Krisztus-uralom van a családban, ott az emberek kezdik felöltözni a Krisztust, és az őket újjáteremtő Krisztus is felöltözteti őket a saját és másokra is jótékonyan ható égi tulajdonságaiba.

            Teszi ezt azért, hogy többé ne a magunk természete szerint, ne a magunk kényelemszeretete, öröklött tulajdonságai, otthonról hozott ilyen-olyan mintáink, a velünk szemben támasztott igények, vagy a szeszélyeink szerint élünk, hanem Krisztus szerint.

            Mert ha ezt látják rajtunk, akkor ez másoknak az életére is valóságos hatással lesz.

            Messze több ez, mint valamiféle divatos önnevelés vagy magunkból kipréselt önfegyelem; hanem ez újjászületés, amiben az a bennünk lévő új élet diktál már mindent, amit Krisztustól kapott az újjászületett ember.

            Hogy Jézus Krisztus Úr, így lesz több, mint puszta mondogatás, így lesz olyan alappá, ami valóban meghatározza a gondolkozásunkat és a hétköznapi cselekedeteinket, az egymáshoz való kapcsolatunkat és alapvetően mindent, ami az életünk lényege.