2018.01.12. Doni megemlékezés
Emlékező Közösség!
Dr. Zempléni Miklósnak, a 2. magyar hadsereg egykori honvédorvosának „A boldog szunnyadókhoz” című verséből idézek pár sort emlékbeszédem elején:
„Aludjatok, ti áldott hőseink, pihenj te néma hadsereg! Ringasson békén a távoli rög, s ne bántson könny, mely értetek pereg. Aludjatok csak Don menti holtak, folyó mentén szunnyadó bakák, Aludjatok csak, néma szent hadak, pihenni édes, pihenni jó, S nyugtasson a Donnak zúgása, mint a Tisza folyó.”
Azokról az áldozatokról emlékezem, akik jeltelen sírokban és idegen országban nyugosznak; és mellettük főt hajtok azok előtt is, akik pedig hiába várták haza a távoli hómezőkről hazaszeretettel átitatott lelkű szeretteiket.
- századi történelmünk sok véráztatta szörnyűsége között talán a legtragikusabbak pont azok, amelyek az évszázad közepén, 1943 és 1953 között zajlottak.
Felfoghatatlan, hogy e iszonyú évtizedben hogyan lehettek annyian végrehajtói és eltűrői az egymást követő szörnyűségeknek; hányan kellett, hogy ekkor szenvedjenek, haljanak, gyászoljanak az emberi kegyetlenségek miatt.
Tudom, előtte és utána is számos csapás sújtott minket, mégis e 10 év a Dontól Sztálin haláláig, amelyben az istentelenség és az embertelenség a legkegyetlenebbül tombolt számtalan formájában.
E felfoghatatlan évtizednek volt a szívbemarkoló nyitánya a 2. magyar hadsereg tragédiája, amire itt, a szemléletes „Katona a hóban” szobornál emlékezhetünk.
1942 első felében fordulat következett be hazánk II. világháborús katonai részvételében: hisz a Barbarossa-terv meghiúsulása és az 1941-42-es téli szovjet ellentámadásban elszenvedett személyi és anyagi veszteségek arra sarkallták Hitlert, hogy határozottabban követelje szövetségeseitől azok nagyobb arányú hadműveleti bekapcsolódását.
A bécsi döntések utáni területi visszacsatolások, így a Trianon okozta mély seb apró gyógyítgatásai német segítséggel történtek; így az ottani hadvezetés nagyobb erők bevetését követelte meg hazánktól is a szovjet fronton.
Akkori kormányunk már csak azon fáradozhatott, hogy viszonylag kis és inkább az ország minden részéből egyenlő arányban behívott tartalékos erők bevonásával elégítsék ki és érjék el a németek jóindulatát.
1942 júliusára a 207.000 főből álló személyi állomány III. hadtestjének alakulatai súlyos harcok árán meg is érkeztek a harctérre; hogy aztán a melléjük irányított IV. és VII. hadtestekkel együtt fokozatosan felváltsák az addig ott harcoló német csapatokat.
A Don keleti oldalára visszaszorított orosz csapatok ekkorra már végleges és ellentámadásra is alkalmas védelmi vonalat építettek ki Urivnál, Korotoljaknál és Scsucsjénél.
Látva e vészterhes fenyegetettséget, hadvezetésünk e hídfők felszámolására tett erőfeszítéseket, de a kezdeti sikerek kudarccal folytatódtak: alakulataink már ekkor 30.000 főt vesztettek és súlyos anyagi károkat szenvedtek.
Ezek után végképp felfoghatatlan, hogy a katonai vezetés miért állíthatta egy még lehetetlenebb, előre halálra ítélt feladat elé megtépázott seregünket azzal, hogy a Don partján 208 km hosszan a folyóvédelmi feladatokat bízta rá.
Elvégre egy ilyen hosszú frontszakasz védelmére a kimerülés szélén álló csapategységeink már létszámukban is kevésnek bizonyultak, a fegyverállományunk pedig teljesen elavult volt, amellyel talán még az I. világháborúban lehettünk volna korszerűek, de nem így a 40-es években.
Emellett megoldhatatlan nehézségekbe ütközött az utánpótlás is: hiányzott a téli ruházat, az elegendő élelem és a hadi ellátmány is az embert-próbáló -40 fokos hidegben.
Mindezt pedig tetézte a katonáink közötti egyre súlyosbodó közhangulat, akik eddigre már nem látták sem a célját, sem az értelmét a háborúban való részvételünknek, sem a reményt arra, hogy leváltásuk egyszer megérkezzék.
Az előbbi előjelek együttes érvényesülése mellett érkezett el 1943. január 12-e, amikor 9,45-kor igen heves aknavető és tüzérségi előkészítés után megindult az urivi hídfőből a háromszoros túlerejű orosz csapattámadás, amely aztán kiszorította csapatainkat a kiépített védelmi állásukból, igen jelentős teret engedve át így az ellenségnek.
Január 13-14-én aztán az orosz csapatok 3 km szélességben a korotoljaki és a scsucsjei hídfőből is támadást intéztek; akciójukkal kialakítva egy olyan átkaroló hadműveleti állapotot, amely a hazájuktól 2000 km távolságra küzdő alakulatainkat a teljes bekerítés veszélyével fenyegette.
Iszonyú, évtizedek óta nem látott veszteségeket szenvedett el e váratlan szovjet támadásban a gyakorlatilag e napokban szinte teljesen megsemmisülő 2. hadseregünk.
Az amúgy evangélikus hadseregparancsnokunk, vitéz Jány Gusztáv magyar királyi titkos tanácsos és vezérezredes (akit amúgy szovjet nyomásra a népbíróság golyó általi halálra ítélt 1947-ben), 1943. január 20-án, 8 nappal az urivi áttörést követően e sorokat írta feleségének:
„Édes Ancikám! Azt mondta ismételten, nem szeretem eléggé, és azért járok ott, hol a halál angyala arat. Nincs igaza angyalom, épp mert mérhetetlenül szeretem, járok ott, hogy ne kelljen szégyenkeznie miattam. Legalább azt ne mondhassák, hogy gyáva voltam, és elmenekültem akkor, mikor a hadsereg sorsa megpecsételődött. Nem az én hibám. Figyelmeztettem, hogy így felmorzsolódunk, segítség nélkül nem bírja ki a csapat. Semmi haszna nem volt, csak az a parancs ismétlődött, kitartani. Napóleon hadseregének sorsa elért bennünket. Isten vele Édes, meleg szeretettel gondolok anyámra, családunkra, barátainkra, és mélységes, hálás, síron túlig tartó hű szerelemmel Magára gyönyörűm, mert mindent megadott, mit feleség férjének adhat. A jó Isten áldása kísérje, és legyen meg akarata! A mindig magára, Ancikám, gondoló Gusztija.”
A tragédia napjairól szóló krónikák szerint szörnyű borzalmakat kellett átélniük a Donnál küzdő katonáinknak, akiket ugyan alapvetően idegen érdekek vezényeltek a frontra, de akik mégis hősiesen küzdöttek, többszöri sikeres kitörést is végrehajtva, vele bátorságukat is bizonyítva.
Csak az áttörési csaták szörnyű poklában elszigetelten küzdő csapatrészeink tettre kész helytállásának volt köszönhető az, hogy a hadsereg egy részét végül csak sikerült kimenekíteni Voronyezs környékéről – és e bajtársmentő akcióik miatt így (teszem nagyon idézőjelbe a „csak”-ot) „csak” 141.971 fős lett a haditörténészek által utólag megállapított veszteségünk.
Ez persze nem vigasztalja azon itthon-maradott családokat, akik egykor elintegették a frontra indított szeretteiket, és akik a szeretett férjet, fiút, testvért nem kaphatták vissza, mert az vagy elesett a Donnál, vagy, ami legalább ennyire szörnyű sors, szovjet hadifogságba került.
Talán csak a hit és a reménység adhatott erőt mind az életüket oda-áldozóknak, mind az őket hasztalan hazaváró szeretteiknek – ahogyan azt Sárközi György: „A halott katona” című versében gyönyörűen megfogalmazza:
„Szent nyugalommal száll lelked vígabb mezőkre,
Füledbe túlvilági dobok peregnek.
S amint a kapuk fölnyílnak sorra előtted,
Égi fényszórók vakítanak szemeidbe.”
Megemlékezésemet azzal kezdtem, hogy a Donnál egy olyan szörnyű évtized vette kezdetét, amelyben aztán a féktelen embertelenség kedvére tombolhatott.
Ekkor kezdődött el az a folyamat, amelyben végül ezrek nem látták meg az embertársat a következő években a zsidóinkban, a kuláknak bélyegzett és mindenüket elveszítő gazdáinkban, a hitvalló egyházvezetőkben, a magukat magyarnak valló kitelepített németeinkben, avagy éppen a lakosságcserével áttelepített szlovákjainkban.
1943-ban ott a Donnál történt valami, ami tragikus hatást hozott: lecsökkent a másik ember életének értéke.
Hogy mi tudta úgy elvakítani a döntéshozókat és a mindehhez asszisztáló őket kiszolgálókat, hogy értelmetlenül áldozzák föl ez évtizedben százezrek életét?
Talán azon nagynak hitt elvek és fontosnak tartott távlati célok, amelyek oly nagyra nőttek fel a szemükben, hogy már nem látszottak ezektől az emberek.
Ilyen nagy célokért és elvek miatt kellett elindulnia 75 éve annak a 207.000-nek is a keleti frontra: azért, hogy lehessen orvosolni a trianoni diktátum igazságtalanságát; azért, hogy az 1938-41 között visszaszerzett országrészek megmaradjanak; azért, hogy az embertelen kommunista diktatúra távol maradjon hazánktól; és azért, hogy ne váljunk a német birodalom ellenségévé.
Igen, ezek tényleg szép tervek és nemes célok voltak – de vajon végül el tudtunk érni ezek közül akár egyet is katonáink feláldozásával? - sajnos, egyiket sem.
Végül egy kicsiny nép és sok ártatlan család könnyezhetett amiatt, hogy a céljaink és terveink nem passzoltak össze a nálunk erősebbek céljaival és terveivel.
A keleti német élettér megteremtése, az orosz anyaföld védelme és mások más nagy elvei ütköztek össze ott a Don partján; de végül ezek a nagynak hitt elvek nem egymást, hanem végül ártatlan embereket pusztítottak el.
Emlékező Közösség!
Persze, tudom, szükségünk van nagy elvekre, nemes célokra, hiszen ezek nélkül embertelenné válik az élet.
De akkor is embertelenné válik, ha ezen céloktól és elvektől már nem látszanak az emberek.
Talán ez az egyik fő tanulsága mai gyásznapunknak.
A célok elvakító hatásával szembesültünk akkor is, amikor az egykoron volt szent karácsonyon Nagy Heródes király Betlehemben vérfürdőt tartott, és a kis Megváltótól való félelme miatt gyermekek lemészárlására vetemedett; és lám-lám, ez a kegyetlen mentalitás szegezte fel aztán pár évtizeddel később ezt a Világmegváltót a golgotai keresztre.
De ezzel a sajátos „a cél szentesíti az eszközt” tévképzettel szembesítenek minket azok a terrortámadások is, amelyeket mostanában Európában átélünk.
Íme, ide vezet, amikor egyeseket az eszméik vagy a bosszúvágyuk annyira képes elvakítani, hogy hidegvérrel gyilkolják le a másképp gondolkodókat.
Mit tehetünk?
Emlékezhetünk a borzalmak évtizedének nyitányára, a füredi áldozatokra, és persze a többiekre is, akik ott a Donnál nem válthatták ugyan valóra a kitűzött nagy célokat, de mégis értünk harcoltak és értünk haltak meg.
Rájuk gondolva sem hagyhatjuk, hogy a nagynak hitt elvek és a magasztosnak vélt célok újra meg újra emberi életekbe kerüljenek.
