2018.01.19. Korzenszky Richárd (OSB)

Lk 18,41
„Uram, hogy lássak!”

Balatonfüred, 2018. január 19.

Jézus Jerikó felé menet egy koldussal találkozik. Valakivel, aki nyomorúságban él. Aki be van zárva önmagába. Aki kiszorult az út szélére. Akinek reménytelen az élete.

A keleti egyház szerzeteseinek szép imádsága az ún. Jézus-ima. Gyökere, forrása ebben a jelenetben van: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!

Ez az ember sötétségében egyszerre bizakodóvá válik. Tudja, hogy önmaga önmagának nem elég. Jézushoz fordul, és azt kéri, hogy törődjön vele. Hogy fordítsa felé az ő arcát. Hogy adjon neki életet.

Jézus kérdése: Mit tegyek? – A kérés: Uram, hogy lássak!

Életet kér. Az élet értelmét várja. Jézustól vár segítséget. Aki azt válaszolja: Hited meggyógyított téged!

Hívők vagyunk-e mi, mai keresztények? Vagy egyszerűen csak hagyomány-követők?

A vallás nem természetes adottság, hanem személyes vállalás. A vállalást természetesen segítik vagy akadályozzák a körülmények és a hagyományok.

Az intézményes kereszténység a társadalomban elveszítette a vonzóerejét, hitelességét. Visszaélések, botrányok hozzájárultak a hitelvesztéshez. Az egyház mintha eltávolodott volna az emberektől. Magukra hagyott gyermekek, magukra hagyott idősek társadalmában élünk.

Mélyreható változásokra van szükség. Elsősorban nem a struktúrák megváltoztatására, hanem az emberekhez való közeledésben. A gyógyító Krisztus követésében gyógyító közösséggé kell válnunk. Az egyház nem bírósági tárgyalóterem, hanem sokkal inkább hadi kórház kell hogy legyen. A moralizálás helyett gyógyításra van szükség. Nem ideológusokra, mindent jobban tudókra, hanem igazi pásztorokra. A törvények és előírások helyett a kegyelem kell hogy középpontba kerüljön.

Szorongásban él a világ. Félelmek közepette. Sötétségben. Halálfélelemben életöröm helyett. Életre szóló feladatunk, hogy az ősbizalom elvesztése után visszanyerjük a bizalom biztos talaját. Biztonságra van szükség a társadalomban, családokban. Ha a szorongás uralkodik el rajtunk, nem tudjuk kikerülni a hatalmat, az irigységet, a hazugságot. Terror, birtoklásvágy, korrupció uralkodik el a társadalomban.

Félünk a jövőtől. Nem látunk előre. Elvakultak vagyunk.

Félünk egy összetartó, erős, vallási közösségként megjelenő, nem ritkán agresszív ideológiától.

Közös feladatunk kell, hogy legyen megszabadulni a félelmektől. Meglátni a világosságot, amely minden félelmet eloszlat.

Az igazságosság politikájára van szükség, fegyverszünetre, szolidaritásra, egy új Marsall-tervre Szíria és Afrika számára, hiteles információk szerzésére, nem pedig leegyszerűsített propagandára.

A Szentírásban 366-szor találkozunk a bátorítással: Ne féljetek!

A Krisztusban hívők közössége kell, hogy hűséges legyen vándorútján a Mesterhez; nem szabad kövületté válni, meg kell újulni: minden nap új kegyelem!

Ferenc pápánk olyan örömhírt képviselő kereszténységről álmodik, amely képes arra, hogy megszabaduljon szokásoktól, életidegen nyelvezettől, - amely sokkal inkább a mai világ evangelizálására törekszik, mint önmaga megőrzésére.

Nyitott egyházra van szükség, nem pedig egy befelé forduló, önmagával elfoglalt közösségre.

Gyülekezeteink, egyházközségeink az evangéliumot kell hogy jelenvalóvá tegyék az adott helyen, ahol érthetően hangzik az Isten igéje, ahol megtapasztalható a nagyvonalú szeretet, ahol a közös imádság és ünneplés az erő forrása lesz.

Sokszor másodlagos kérdésekkel vagyunk elfoglalva, ahelyett, hogy az evangélium központi üzenetére figyelnénk. Sokszor nagyobb hangsúlyt kap igehirdetésünkben a sok előírás, - baj van, ha többet beszélünk az egyházról mint magáról Jézus Krisztusról.

A keresztény tanítás sokkal gazdagabb, mintsem leszűkítsük előírások sokaságára és valamiféle bűnlajstromra.

Nyitott kapuk egyházára van szükség. S nem egyszerűen arra kell várnunk, hogy hozzánk betérjenek, hanem nekünk magunknak kell bátorságot vennünk, hogy kimenjünk az emberek közé, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Krisztus bennünket is figyelmeztet: Ti adjatok nekik enni!

Ferenc pápa figyelmeztet: ne váljon az egyházunk ellenőrző állomássá, hanem olyan atyai ház legyen, ahol mindenki otthonra talál életének mindenféle gondjával-bajával.

S azt is mondja, hogy egy olyan egyház közelebb áll hozzá, amely megsebesül azért, mert kimegy az utakra, mint egy olyan egyház, amely önmagába zárva, kényelmét féltve megbetegszik a bezártság miatt.

Mi magunk sokszor nyugodtak vagyunk bezártságunkban, úgy gondoljuk, elegendőek vagyunk magunknak, miközben odakinn éhező tömeg vár – és Jézus, miként már említettük – arra figyelmeztet minket, hogy mi vagyunk, akiknek kötelessége, hogy enni adjunk nekik.

Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa és az Európai Egyházak konferenciája közös üzenetet adott ki az idei ökumenikus imahét alkalmából. Ebből idézek:

„Napjaink Európájának reményre van szüksége! Országaink lakóinak a reménytelenség miatti elfojtott szomorúság tükröződik arcán – az Isten nélküli élet ürességének tünete. A gazdasági jólét önmagában nem elég, hogy kitöltse az emberi szívet: a vagyon felhalmozása, a szolidaritás és a befogadás elutasítása paradox módon új szegénységet teremt. Akinek szíve nyitott az evangéliumra, észreveszi a másik embert, a szenvedőt, az időset, a munkanélkülit, és együttérzése reményt ébreszt bennük is.

Mi, keresztények reményünkről szeretnénk tanúságot tenni, amely Krisztussal való életünkben gyökerezik. Meg vagyunk győződve arról, hogy Krisztussal lehetséges, hogy lelki békével éljük meg a mai világ támasztotta nehézségeket, és egy jobb jövőt építsünk, tekintetünket az örökkévalóságra emelve.”

Mit tegyek veled? – kérdi Jézus a koldust Jerikó felé menet. Uram, hogy lássak!

Mi másért is imádkozhatnánk ma, most, itt, ezen a héten, különböző keresztények: „Uram, hogy lássak!” Hogy meglássam az igazi fényt. Hogy ne tévesszem össze az igazat és a hamisat, az ideig valót és a soha el nem múlót. Hogy befogadhassuk a Fényt. A Világ Világosságát. Akit minden nép üdvösségére rendelt az Atya, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népének, Izraelnek!

A világosság a sötétségben világít. Vannak, akik elutasítják. Akik azonban valóban befogadják, Isten gyermekei lesznek.

Ez a szorongó, félelemben élő, gúzsba kötött, reménytelen világ sóvárogva várja Isten gyermekeinek tevékeny megjelenését.

Számítanak az emberek ránk. A mi szolidaritásunkra. Nem máskor: most. És nem máshol – hanem itt, ahol élünk.

Korzenszky Richárd OSB